Azzal mindig gondban vagyok, hogy milyen is volt a viszonyom az első tíz évben apámmal: olyan “szeretem persze, szeretem, de van akit azért sokkal jobban” alapon voltam vele. Például a nagyanyámat, meg a nagyapámat biztos előbbre soroltam az esti imában. Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem, vigyázz az én anyukámra…, na innen jön a neheze, mert rangsort kellett állítani. Aki hátrébb került, máris bűntudatot keltett bennem, szomorúan rám emelte szemeit, - nahát Janika, azt hittem jobban szeretsz, - és én legszívesebben visszaugrottam volna az elejére, - bocsánat, előre veszlek, ne haragudj, - mert az összes rokonomat szerettem, mintha mindegyiknek hálával tartoztam volna a kedvességükért, hogy vesznek nekem puncsosmignont, Budapest-cukorkát, kismackót, vigyáznak rám pár órát, megsimogatnak, csattot tesznek a hajamba, hogy ne hulljon a szemebe, míg édesanyámnak valahol a belvárosban fontos dolga van jelentős felnőttekkel. Ebben a rokongyűjteményben apám valahol középtájt diszkréten meghúzta magát, nem nyomult előre, kimért és kiszámítható volt, tekintélyes és kicsit unalmas. Leginkább arra emlékszem, hogy csütörtökönként a Roosevelt tér jobb sarkában várt rám egy buszmegállóban, arra kanyarodott a Szöcske, a Vadaskerti rádiós óvoda gnóm gyerekszállító busza, egy prüszkölő, ugráló járgány, hatalmas bőrrel bevont dombszerű képződménnyel az utastérben. A domb belsejében dohogott a motor, körül lehetett ülni, és ha fáztunk, rátapasztottuk a tenyerünket, - jó meleg volt. A Szöcske végállomása a Rádiónál volt a Bródy Sándor utcában, nagy ritkán be is mehettem anyámhoz bámulni az óriási stúdiómagnókat, fel sem láttam a tetejükig, csak, ha magasba emelt valamelyik barátkozós felnőtt, - akkor pillantottam meg a susogva forgó, széles, barna tányérokat – a hatalmas mágnesszalagokat, onnan indult szerte az országba az én mamám hangja is, meg mindenféle furcsa muzsika, cimbalom és hegedű,  - bemondták, hogy ez népzene Leninvárosból, aztán szaxofon és csapkodó dobhang, - Beamter Bubi jazzkombója a Savoy bárból,  -  szomorú, fegyelmezett gyerekkórus és monoton, véget nem érő vízállásjelentés: a Duna Mosonynál apad, Gönyűnél hajóvonták találkozása tilos. Na, ilyen monoton előadásokat tartott nekem apám is csütörtökönként, - hogy miért pont erre a napra esett megegyezésük anyámmal, nem tudom, de az útvonal adott volt, leemelt a kisbuszról és elindultunk a Vigadó felé. Egy üres telek pocsolyáit kerülgettük, - a Dunapalotáról magyarázott, mely nem álldogált mindig ilyen magányosan, valaha a tetején zenekar játszott, ez a sok lebontott épület-törmelék egy egész szállodasor maradványa, a bedeszkázott ablakú Vígadóban világhírű művészek léptek fel, itt pedig Petőfi szobra, bátor költő, majd ha egyszer nagyfiú leszek én is elszavalhatom a Talpra magyart, a szabadságért küzdeni kell, néha az életünk árán is. Így szólt apám a négyéves fiához, és én csak hallgattam, míg ránk nem esteledett, gázlámpákat gyújtottak egy hosszú vaskampóval, - ekkor elmondta a gázlámpa működésének elvét, lólépésben ugráltam a mcskaköveken, - elmesélte hogy vágnak kanyart a kockákból az útépítők, - míg vége nem lett a sétának. Akkor átadott nagyanyámnak, sarkonfordult és ütemes csusszanásokkal legaloppozott a lépcsőn. Az egész estéből ez érte a legtöbbet. Utána bámultam, tekintetemmel követtem, ahogy süllyed a mélybe, zakatolva három emeleten át. Hogy csinálja, hogy nem esik el, és ennyire gyorsan pattog a fokokon? Micsoda ritmusa van a cipője fémsarkának. Volt, hogy még szikrát is vetett!

Amikor nagyobb lettem, elvitt a Császár uszodába. Akkor láttam közelről a testét. Az enyém puha volt és fehér, az övé izmos és szőr borította a mellkasát. Apró fürdőnadrágja alatt kanyarodott méretes hímvesszeje. Ő mondta ezt a hülye szót, meg azt is hogy vagina. Meg, hogy spermium. Csoda, hogy nem ment el a kedvem a dologtól egy életre. A szex ügymenete  éppoly hivatalosan gurult ki a szájából, mint a a mechanika törvénye. Mindent a maga rendje szerint. De azért örültem, a bizalomnak. Hogy már nem tekint kis hülyének, megosztja velem a fajfennmaradás szofisztikált módszerét, egyszer majd hasznát veszem.

Tíz éves születésnapomra fényképezőgépet kaptam tőle. Altissa, 6x6-os, nagyfilmes, kétféle záridővel, rugós hátlappal, lamellás írisszel. Na folytassam? Ugye-ugye, az ember csak nem esik messze a fájától. A tudományoskodás, a technika szeretete átszivárgott észrevétlenül. Az Erika írógép, melyen apám esténként kopogta kiadatlan verseit, és még kiadatlanabb regényét, - számomra a férfiasság jelképe lett, akárcsak a fényképezőgép. Eszköz, mely engedelmeskedik döntéseimnek, ráhelyezem az ujjaim, lenyomom a gombokat, a befoghatatlan végtelenből kiválasztok egyetlen részletet, leírom, kattanás és ott marad örökre. Papíron a fekete tinta, celluloidon a besötétült emulzió.

Anyám nyakkendőt küldött Olaszországból. Nézem a fekete-fehér képet,  - most, közel ötven évvel a kattanás után, - és látom a színeit: madártej-sárga alapon fekete kis kockák. Érzem a tapintását, csúszik az ujjaim közt, nehéz megkötni, túl nagy a csomó, elfogy a nyakkendő, most meg túl kicsi görcs és leér a… hímvesszőmig, vagy hogy is mondjam, na.

Olaszország előtt Apám búcsúkirándulásra vitt. Ráckevére hévvel utaztunk ki. Hófehér volt a táj. Minusz húsz. Besétáltunk a Duna közepére. A vastag jégpáncél egy molnárhajót ölelt körül. Apám elmesélte a vízimalmok működési elvét, a kereskedelmet, a molnárok életét. Némi szó esett valami királyról is, akit a Duna jegén koronáztak meg. Kucsma van apámon, vastag és szőrős. Rajtam egy teddiber sapka. Lefényképezzük egymást. Lefényképezzük a molnárhajót is. Az a fénykép elveszett. Pár évvel később a vizimalom elpusztult, jött egy újabb hideg tél, a jég összeroppantotta és elsüllyedt. De nem tűnt el örökre. A víz alatt a roncs aludt egy fél évszázadnyit, aztán valaki gondolt egyet és kiemelte. Le kéne menni Ráckevére és megnézni az újjáépített molnárhajót. Majd egy jó hideg napon. Csak úgy, a stiláris egység kedvéért.

Belátom, kissé népmesei cím, lehetne egyszerűbben is, de sajnos a “Titkok és hazugságok” már foglalt, Mike Leigh nemcsak jó címet, de zseniális filmet is alkotott az évekig elhallgatott valóság kirobbanásáról, arról, hogy egyszer minden kiderül, és akkor nagyon fáj, de még mindig jobb, mint a sírba vitt hazugság, mely sohasem kaphatott feloldozást. Szégyen és félelem szüli a titkot, és anyai ágon nálunk ebben sohasem volt hiány. Zsidóságuk miatt nyilván apámék is hazugságra kényszerültek volna, ha legalább esélyük lett volna némi hamis papír beszerzésére. Ennek hiányában maradt a munkaszolgálat, ott pedig sok értelme nem volt a hazudozásnak. Már a polgári iskolában sem volt, kisgyermek apám mellől elült a legjobb pajtása, amikor szülei figyelmeztették, jobb lenne keresztény padtársat keresnie magának. Gyurika, - így hívták a kisbarátot -  okos és diplomatikus fiú lévén, apám gyakori asztmás köhögésére hivatkozott, zavarja a koncentrálásban. – Érthető, - tette hozzá a tanár, - az új törvények értelmében egyébként is szerencsés, ha nem vegyülsz izraelita gyerekekkel.

Mert ő viszont nem volt híve a kertelésnek, őszinte és rendszerlojális tanerő lévén.

Más volt a helyzet anyai ágon, ahol rafkós nagyapám, a burzsuj szőnyeggyáros, minden furmányt bevetett, csakhogy menekítse magát és családját a nyilas begyűjtésektől. Volt ott okosság svéd menlevéltől kezdve, hamis keresztleveleken át, anyám tanyasi parasztlánnyá kamuflálásáig. Szőnyi Ilona néven fejte hónapokon át egy kisterenyei intéző teheneit, fájt is ez sok szőnyegbe nagyapámnak, akit a sors Iván névvel áldott meg, mely név később kellemes társalgási alapot biztosított a bevonuló oroszokkal való üzleteléshez is. Itt ugyan a biznisz kissé egyoldalú volt, sok szőnyeg fejében egy egészen kicsike nyugalmat tudott csak vásárolni a gyári szövőlányok részére, de Ivánnak fontos volt a megmentő szerep, ezt talán még a pénznél is jobban szerette. Minden helyzetben a centrumba játszotta magát, még egy egyszerű családi fotózásnál is biztos hogy a felvétel közepén találjuk, elálló füleivel, rőt hullámos hajával vonja magára a tekintetet, anyám nem is örökölhette mástól a szereplés utáni vágyat és libikóka hangulatváltásait.

Sári nagyanyám nem sokáig bírta a szélsőséges embert, aki az udvarlási szakaszban minden jóval és széppel varázsolta, ám amikor havibajára hivatkozva távol tartotta őt magától, Iván hanyagul véres férfialsót hányt a szennyes ruhák közé. És mert nagyanyám magyarázatot követelt, nagyapám ordítva közölte, hogy bizony Sári szőrzete ejtett sebet nemiszervén, tán ha kicsit nedvesebb és hevültebb lenne a szerelemben, ilyesmi nem fordulna elő.

- De hát ez szemenszedett hazugság, hiszen napok óta havim van!

(ezen a ponton nagyanyám tartott egy kis hatásszünetet elbeszélésében, kérdőn firtatva tekintetével arcomat, vajon helyes-e unokáját, - csak azért mert az folyton régi történetek után kutakodik, - ily apró és szégyenteljes részletekbe beavatni, de végül sosem múló sérelmei felülírták szeméremérzetét.)

- Ja, ez hazugság, ja szóval ez magának hazugság! Mert magának az igazság kell?  - süvöltött kappanhangján Iván. - Hátha annyira az kell, akkor vegye tudomásul, hogy vannak olyan nők, akik akkor is csinálják ha megvan a menszeszük!

E mosókonyhai epizód csak egy volt a sok közül, mely tovább ásta ingatag házasságukat, minden általam kicsikart történetet azonban Sári így summázott:

- Iván bolond volt. És bolond likból bolond szél fúj.

Ezt mindig kissé enyhülve tette hozzá, elvégre valaha tényleg az életét köszönhette ennek a kiszámíthatatlan hangulatú embernek, és nagyanyám alapjában véve hálás természet volt, távol állt tőle az igazi haragtartás. Nem úgy a lányától.

Gabika, az én édesanyám, gyerekként örökké csüngött az apján. Iván a legszebb ruhákban járatta, cseléd figyelte minden percét, divatos ékszerek, minőségi iskolák, autó és balatoni vitorlás tette komfortossá lánykorát, amíg csúcsra nem járatták a világháborút. Akkor hirtelen minden összeomlott, jött a bújkálás, a rettegés ideje.

A “felszabadulás” után, (nagyanyám mindig ezt a meghatározást használta), Iván elszegényedett, mindössze néhány anyaghibás szőnyeg maradt emlékül a patinás békésszentandrási gyárból, ahonnan az államosítás után elhajtották. Gabika közben férjhez ment egy fényképészhez, a Szitányi Pistához, kinek nevét megtartotta, ám az embert már kevésbé, szerelmes természet volt édesanyám, felbukkantak a kor ifjú művészei, írók, filmesek, zenészek, igen talán a zenészek voltak akkoriban a legvonzóbbak. Gabika engem is sokáig karmesternek álmodott, mondta is mindig: - a kisfiamból egy Karajan lesz, vagy orvos, még nem tudja, de a kettő közül valamelyik biztosan. Azt hiszem projekcióiban fontos szerepet játszottak elúszott szerelmei, bennem remélte újjászületni őket. Misi, az ötvenes évek ifjú üstökös karmestere komolyan vetődött Gabikára, ám hiába a heves érzelmek, ha nagy az osztálykülönbség. Méghozzá fordítva. Misi szegény szülők sarja, anyám jómódú családból való, a mérleg a javára billent volna, ha időközben a burzsoá származás nem válik átokká, ha Iván nem kényszerül raktárosként dolgozni a Vörös Október ruhagyárban. Ebbe pedig nem lehet belenyugodni. Ment is levél Rákosinak, melyben nagyapám hajdani beosztottjai sorra tanúsítják, hogy Iván, már évtizedek óta illegális komunistaként ténykedett, valójában csak látszólag volt a főnökük, tulajdonosi mivoltát kizárólag álcából őrizte meg, hogy munkásai számára emberségesebb körülményeket biztosítson. A lágerektől 65 embert mentett meg, ezért hősi kitüntetést érdemelne, de beérné azzal, ha Rákosi elvtárs, méltányolva szaktudását osztályvezetőként visszahelyezné őt az újjáépülő állami szőnyeggyárba. És mivel a levélre a leghalványabb válasz sem jött, Iván protekció reményében egy este beállított Misiékhez. Gabika és az ifjú zenésztehetség akkor már gyakran töltötte együtt az éjszakát, de a párnak az eltervezett ölelkezés helyett Iván elkeseredését kellett hosszú órákig hallgatnia. Misi szülei régi pártmunkások voltak, ők valóban bejáratosak voltak Rákosinál. A levelet azonban felháborító arcátlanságnak tartották, maguk is úgy gondolták, az új rendszerben vesszenek a régi tulajdonosok. Fiúkért pedig komolyan aggódni kezdtek. Ez a lány és a rámenős apja tönkre tehetik a fényes zenei karriert. A méreg lassan, de biztosan hatott. Néhány hét múlva Misi szakított Gabikával. Anyám altatókat vett be, de a barátnői jóidőben gyanút fogtak, ez már nem az első kísérlete volt, hogy végezzen magával.

A kép, mely bennem rögzült a hullámos hajú férfiről, akit nagyapaként megszerettem, egy karosszékben terpeszkedő, kedélyesen kávézgató sakkozó öregúré.  Mindig estefelé érkezett, már égett az asztali lámpa, hozta és vitte féltett sakktábláját. Kirakta a bábukat és viccesen magyarázta, melyik merre halad. Én persze össze-vissza tologattam őket, jobb szerettem volna pöcköléssel és táblaborogatással vinni dűlőre a csatát. Aztán mennem kellett fürdeni, és mire visszajöttem már eltünt a nagyapa. Megölelte-e búcsúzáskor hajdani feleségét, váltott-e szót lányával, - nem tudom, és már nincs is kitől megkérdeznem.

Hanem, azon a nyáron, amikor édesanyám Franco bácsi feleségeként hazalátogatott egy súlyos titkot már magába lakatolt. Senki sem sejthette hogy a hivatalos okmányokban szereplő Franco nem a sármos képkeretgyáros, akivel karöltve sétál keresztbe kasul Pesten, hanem annak sofőrje. A hatóságok azonnal leállították volna kitelepülési kérelmemet, Gabika pedig jól tudta, hogy nem kockáztathat. És mert titokhoz hazugság is jár, édesanyám komoly beszélgetésre invitált. Már meséltem, mekkora melegséggel töltött el, ha Gabika bizalmas embere lehettem. Ilyenkor egy cseppnyi bizonyosságot kaphattam elérhetetlen lényéből.

- Kisfiam, már elég nagy vagy ahhoz, hogy megértsd és elfogadd az élet szomorú törvényeit. A legfájóbb ezek közül, hogy az ember idővel elveszti a szüleit, a szerencsések később, de van aki sajnos nagyon korán. Így voltam én is édesapámmal, meghalt még mielőtt te megszülettél volna.

- De hát nagyapát ismerem, sakkozni is ő tanított… - habogtam értetlenül. Gabika finom ujjaival kifésült néhány hajszálat a homlokomból. Kékeszöld szemei a függöny virágmintáira tévedtek.

- Ő Imre bácsi, Iván unokatestvére. Megkértük, hogy néha jöjjön el hozzánk, a legtöbb gyereknek vannak nagyszüleik,  és nem akartuk, hogy ez a hiány fájjon neked.

- Én szeretem őt, akárminek is hívják.  – hadakoztam a benyomuló információ ellen.

Könnyek kéredzkedtek felfelé, de elakadtak útközben, nem is tudom pontosan miért, nehéz felidézni az érzést, talán a becsapottság gyomorszorítása, talán a túl hírtelen felnőtté válás, hogy már senki se véd meg a kegyetlen igazságoktól, talán eszembe jutott Gyula nagypapa halála pár évvel ezelőttről, akkor nagyon sírtam, most nem megy, már megint egy veszteség, egyszer majd tényleg mindenki elfogy… talán ilyeneket érezhettem.

 - Imre nagyon rendes velem. Hiszen csak egy távoli kisgyerek vagyok neki, mégis eljött ide.

 - Mostanában nehezen jár, fáj a lába, viszeres. Ha majd hazalátogatsz Nápolyból felkeresheted. Biztos örülni fog ha látja, hogy megnőttél.

Gabika megkönnyebbült. A vállamra rakta gondjai egy részét, most végre pihenhetett egy kicsit.

Hat év telt el, mögém került az olasz korszak, ismét a pesti szürke házak közt kerestünk otthont magunknak. Nápoly, Róma, szagok, hangok, képek melyek annyira meghatározzák ma is az életemet, lassan kezdtek megkövülni, mint a Pompeit borító láva. Imre is elmerült a rárakódott rétegek súlya alatt, úgy ment ki fejemből a hullámoshajú kedélyes sakkmester, mintha csak egy zavart gyermeki álomban arctalan bábú lett volna maga is azon a kockás táblán, egy fotel, és egy kajla állólámpa társaságában. Anyám azonban felébresztett:

 - Kisfiam elmegyünk az István kórházba. Nagyapád haldoklik. El kell tőle búcsúznod.

A magyarázat rövid volt, Gabika arca nem tűnt megrendültnek. Nem készült gyászra, számára Iván már húsz éve halott volt. Talán azon az éjjelen, amikor szerelmétől és az élettől a barátnők nem hagyták megválni, önmaga helyett a saját apját küldte a másvilágra.

- Utánam jött volna Nápolyba is, mindenhol üzletelni akart, egy perc nyugtom nem lett volna. Még egy kapcsolatomat nem tehette tönkre, halottnak hazudtam, neked sem mondhattam mást. Sajnálom, mert te megszeretted őt. Ezért mondom, nézd meg utoljára.

Akkor láttam először micsoda embergyár egy kórház. Vastagbetűs táblákkal jelölt szervízbarakkok, ahol rámpákon tologatnak szétesett alkatrészeket közönyös arcú, szürkekabátos figurák. A bábukra gondoltam, nagyapám mutatta,  - L alakban mehet a huszár, átlósan a futár, hátul zár a bástya, a király csak egyet lép. Honnan tudják ezek merre kell lépni, kit hoztak el, melyik emelet, hányas ágy, ki szervezi ezt az egész játékot, ki mondja meg, hol fekszik egy öreg férfi, akit nem fogok felismerni, de feladatom, hogy üdvözöljem a halálbamenőt?

Iván azonban észnél volt, nem filozofált, egy pillanat alatt átlátta helyzetét. Dühösködésével a halált is késlekedésre bírta. Előkapta mérges kappanhangját és kialkudott magának néhány percet.

- Elhoztak ezek a gazemberek! Idetalálhattál volna nélkülük is. Maguk viszont ne jöjjenek közelebb!

A szitkozódás nem nekem szólt, ebben volt valami meghitt és bíztató. Ezúttal engem menekített meg.

Gabika lőtávolságon kívül az ápolónőhöz lépett és pénzt csúsztatott a zsebébe.

- Bolond likból bolond szél fúj. – mondta csendben maga elé a nagyanyám, és lassan kihátrált a fehér üvegajtó mögé.

Aztán a szél megállt. Nagyapám másodszorra is halott volt.

Még egy régi családi film, mely árnyalja a képet Gabika nápolyi házassága körül:

(klikkelj a nyílra, de előtte kapcsold be gépeden a hangot)

A várakozást a boldog tudatlanság állapotában kezdtem meg. Fogalmam sem volt semmiféle feltételről, bármiről ami beárnyékolhatná Nápoly fénylő kék egét, melyről azt képzeltem, hogy éjjel is körberagyogja  meleg napsugár, alkonyat után hajnal jön és a csillámló aranyhídon, hatalmas jachtokról boldog urak és hölgyek lengetik kalapjukat a Nato hadihajókon feszítő fehéregyenruhás katonák felé.

 - A macskazabálókhoz akarsz kimenni kölyök? – dörrent rám egy borízű rekedt hang, aztán összeröhögött a pult mögött ülő szürkeruhással. Amaz lapos pillantást küldött felém tányérsapkája alól.

- Ez van gyerek. A digók macskát zabálnak, mást nem is esznek. Majd te is megszokod, különben éhen maradsz. – röhögött a tiszt a saját viccén. A nagyanyám megszorította a kezem, annak jeléül, hogy ne válaszoljak semmit, majd abbahagyják ezek a béemesek, ha látják, hogy az ember nem vevő a poénjukra.

 - A Franco bácsi pizzaport küldött onnan, biztos van ott más is, ami ehető. – védtem meg az olaszokat, mert máris úgy éreztem, lojálisnak kell lennem leendő hazámhoz.

 - Nem tudom mi az a pizza, de remélem tisztában vannak vele, hogy három kilón felül bármilyen élelmiszer vámköteles! – Hátrébb a tányérsapkás egyetértőn bólogatott,  - a szabály az szabály.

 Egy magas zakós nyitott be a barnafalú helyiségbe. - Mennyi időre kérik a látogatást? – vastag akta volt a kezében, és a hangjából ítélve nem tartozott a szobában ügyködő bumfordi rendőrök alacsony kasztjához.

Mami elém állt, hogy nehogy megint megszólaljak.

- Állandó kivándorló útlevelet kérünk, a lányom férjhez ment, a kisfiát ki szeretné vinni magához.

 - Anyakönyvi kivonat, iskolai kikérő, a férj befogadó nyilatkozata fordítóiroda által hitelesített négy példányban, tisztiorvosi igazolás fertőzőbetegségek oltásáról, vérszerinti apa lemondó nyilatkozata, háztömbizalmi lakhatási igazolása, kiskorú gondviselőjének írásos kérelme kettő példányban, - sorolta szakszerűen a zakós, és minden tételnél nagyot liftezett az ádámcsutkája. A nagyanyámat láthatóan nem érte váratlanul egyik papír sem, a Divatcsarnok pénztárosaként megszokta, hogy a listáknak és az összesítőknek ne keresse értelmét, csak a hiánytalan teljesítés az ő dolga, a többi a felettesek és a Jóisten pillanatnyi diszpozícióján múlik. Ennek szellemében igyekeztünk néhány perc múlva a ködös Rudas László utcai trolimegálló felé.

- Hetvenötös, vagy hetvenkettes jön előbb, fogadjunk! – próbáltam játékba hozni Mamikát, - ha hetvenötös, akkor megkapom a kivándorlást, ha hetvenkettes, akkor itthon maradok veled.

Mami rosszallóan rázta a fejét.- Ilyesmivel nem tréfál az ember, mert megharagszik az Isten.

- Te hiszel benne?

- Este szoktam imádkozni – hangzott a némileg kitérő válasz.

- Láttam azt a fekete könyvet az ágyad mellett, de abból nem lehet imádkozni.

 - Miért ne lehetne? – nagymamám homlokán gondterhelt ráncok bukkantak elő, és megigazította széltől megbillent madártollas kalapját.

- Mert nincsenek benne betük, csak érthetetlen krikszkrakszok. Rajzok, vagy mi a fene. Azt nem lehet elolvasni.

 - Nem is fontos, én kívülről tudom, amit mondani kell.

Aztán, hogy ne maradjon zavart csönd köztünk, bonyolult magyarázatba kezdett arról, hogy mi reformátusok vagyunk, és a reformátusok nem járnak templomba, tisztelik a Jóistent, de nem követnek fölösleges formaságokat, nincs keresztelő, és nem isszák meg a misebort.

- És mit mutatnak azok a rajzos betük? – tértem vissza a témára, mert már elég jól tudtam olvasni ahhoz, hogy feltűnjön, valami rejtjelezve lehet abban a kis fekete könyvben, talán valami titok, amit a gyerekek elől takargatnak. Mami nem örült, hogy újabb elterelő hadműveletbe kell kezdenie.

- ... ez egy régi nyelv...régiesen van írva. Azt mutatja, hogy mikor milyen zsoltárt kell énekelni.

- Még sose hallottalak énekelni. Mutass egy imanótát!

- Most nem lehet, mert jön a troli.

- Na, csak egyet, míg ideér.

Mami kicsit krákogott aztán rákezdett:”az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme fekete.” Ezt a dalt ismertem. Mindig ezt dúdolta, ha jó kedve volt. Nem gondoltam volna, hogy ez egyházi ének. Közben befutott a troli.

 - Hetvenötös! Akkor megyünk Nápolyba!

 

Benickyné az olasz követségen dolgozott, hétfőn és csütörtök délután érkezett hozzánk, munkaidő végeztével. Rendezett kosztümjéhez aktatáska tartozott, mely hivatalos és hűvös külsőt kölcsönzött neki.

- Il compagno Kovács é operaio. Lavora in una grande fabbrica.

A mondatok egy szürkészöld nyelvtankönyvből származtak, Herczeg-Iványi, ez állt a borítóján. Elképzeltem, amint a szerzőpáros nekiül megalkotni azt a száz leghasznosabb olasz mondatot, mely nélkül emberfia nem boldogulhat, ha beteszi a lábát az országba.

- Kovács elvtárs munkás, - fordítottam, - gyárban dolgozik.

- Sua moglie prepara la festa del Consiglio delle Donne.

Itt elakadtam. Nem tudtam, hogy Kovácsné a Nőtanács ünnepségére díszíti fel a nagytermet. Benickyné türelmet színlelt. Szavanként tagolta a mondatot. Mio, tuo, suo.

- Nem tanulta meg a birtokos névmásokat, ezúttal sem. – arisztokratikusan magázott, talán gróf lehetett az a Benicky és Abbáziába jártak nyaranta, míg meg nem tanult olaszul.

- A „preparare” az sima első csoportos igeragozás, olyan mint a mangiare. Megvan?

 - Mangio, mangi, mange.

- Noooo!!! MANGIA! Dobbantott a sarkával Benickyné, és már nem színlelt türelmet. – Gondosné!

Ez már a nagymamámnak szólt, aki a konyhában salátalevelekkel díszitett parizeres szendvicseket.

- Nem jövök többet Gondosné, ennek nincs értelme. Ez a gyerek nem tanul deklinációt, nem tanul névmásokat, nem jegyzi meg a szavakat. Nem tartható a gyerek februárig történő felkészítése az olasz általános iskolai színvonalra. Befejeztem.

- Kérem ne mondja el az olasz követségen, - riadozott Mami, - és egyen egy kis szendvicset, van szardellás is!

- A szardellást ki nem állhatom. De most nem erről van szó. Fáradt vagyok Zuglóból idebuszozni a semmiért. – szögezte le Benickyné és enyhülésképpen magábagyűrt egy parizerest. Van egy fiatal kolleganőm, most szakított a vőlegényével. Ő talán szívesen bíbelődik majd a gyerekkel.

Margónak répaszínű haja volt, és az arcán vastag, émelyítő púder fedte a tág pórusokat. Görbe orra külön életet élt, a Herczeg-Iványi féle mondatoknál orrcimpái sajátos utórezgéssel kísérték az ütemes hangsúlyozást:

- Durante il sabato comunista gli operai dipingono il muro e cantano allegri.

- Muszáj mindig komunista szombatról és vidám munkásokról tanulnunk? – kérdeztem felbátorodva Margó tupírozott frizurájának goteszk látványán.

Nagyanyám ekkor jött be a szobába, karján a parizeres szendvicsekkel. Arcára épp aggodalom ült volna ki, de Margó csilingelő hangja eloszlatta félelmeit. 

- Miről tanuljunk? Beszélgessünk az ennivalóról?

- Az jó lesz, én például imádom a sóletet tojással. Hogy mondják azt, hogy sólet?

Margóval könnyen elrepült az óra. Furcsa vonzalmai voltak, legalább ötven autómárkát ismert, és szeretett fuvolázni. Egyik alkalommal elvitt a Fűvészkertbe és megtanította a virágok neveit. Három hónap alatt rengeteg különös olasz szó ragadt meg a fejemben. Ásványokat és fűszereket tudtam sorolni, valamint néhány reneszánsz ülőalkalmatosságot, például „sedia dantesca”.

 

Amikor megérkeztem Nápolyba, első nap a szomszéd gyerekek a nevemet próbálták megtudni, és azt hogy honnan jöttem. Ezekre ugyan nem tudtam a választ, de mondtam nekik, hogy pipacs, jáspis, meg szófa, kanapé, zsámoly és sedia dantesca. Cserébe ők azt kiabálták: Puskas! Albert!

Így beszélgettünk akkoriban.

 

 

 

 

 

 

Az ígéret ez volt:

- Kicsi fiam, komolyan kell beszélnünk. Franco bácsi szeret engem, és úgy látom téged is, Mamikát is meg fogja szeretni. Már most kivinne mindhármunkat Nápolyba, annyira hiányzunk neki. Nézd meg ezeket a leveleket, naponta küld egyet.

A karamellszínű, selymes domborulatú vízjeles papíron piros tollal írt francia nyelvű mondatok kanyarogtak, „je t’aime toujour Gabika”, záródott mindegyik, kis szókinccsel dolgoztak mindketten. Rátaláltak egy elviselhető kompromisszumra, az olasz diákok már az általános iskolában is tanulnak franciát, Gabika pedig minden nyelvbe belekóstolt, szorgalmasan vezette a szótárfüzeteket, bár nála valahol a tizedik oldal után mindig elakadt a formás betűáradat. Sok ilyen megkezdett nyelvtanulás nyomait őrzöm egy dobozban, ha átlapozom őket, szinte hallom, ahogy monoton ismétli: bouton - gomb, bouton -  gomb, bouillon - leves, bouillon -  leves. De a szerelmes mondatok nem kell, hogy cifrák legyenek, Gabika szívdobbanásához elég volt a bizonyosság: ma is jött levél, benne azt írja, hogy szeret.

- Nápolyban fogunk élni?- ragyogott a tekintetem.

- Kicsi fiam, csodálatos életünk lesz! Kék tenger körös körülöttünk, pálmafák, és végtelen napsütés. Nem is tudom van-e olyan Nápolyban, hogy rossz idő. A házakban ilyen vékonyak a radiátorok, be sem kapcsolják őket télen.

- És van ott Suchard csoki?

- Az egy bécsi márka. A Manner is az, a mogyorós ostya, amit úgy szeretsz. Olaszországban más nevűek vannak. Például a Baci Perugina, ami elomlik a szádban, mintha be sem kaptad volna.

- Franco Baci Perugina – viccelődtem a felfedezett szójátékon. – Mikor indulunk?

- Erről akartam komolyan beszélni, pont erről.

Szerettem amikor anyám a „komoly” szót használta. Belém építette a tudatot, hogy én nagy kisfiú vagyok, bármit meg lehet velem értetni, én vagyok a legfőbb cinkostárs, a megbízható katona. Anyám álmára is én vigyáztam, ha hajnalban tért haza (...mindig úgy tudtam, hogy a munkából), beosontam az elsötétített szobába, pillekönnyen leültem az ágya szélére és őrködtem. Nem mintha bárki zavarhatta volna őt az alvásban, a telefon fekete csatlakozója három kis vasnyelvével ott feküdt kitépve a barna padlón, a szomszédoknak pedig nem volt szokásuk becsöngetni hozzánk sóért. Mamika puha mamuszban járt, de én mégis őrködtem, mert ekkor éreztem, hogy szükség van rám, biztonságot nyújtok, nem hiába vagyok ezen a földön. Komolyan megbeszélni dolgokat pedig, - nyilvánvalóan csak velem lehet.

- Most egy ideig rossz lesz, mert külön kell lennünk. A hatóságok lassan engedélyezik a kivándorló útleveledet. Én előre megyek és mindent elintézek, letelepedési engedélyt, iskolát neked, meg lakást is cserélnünk kell, mert Franco bácsi most egy kicsike legényszálláson él.

 - Mennyi idő? Néztem révedve Gabika szőke, sprőd hajtincseire, melyek mindig csiklandoztak ha magához ölelt. Nagy szürke bánat akart rám ülni, és hogy ne találjon fogást rajtam, felálltam, átfontam anyám nyakát.

- Cila, írsz majd nekem is ilyen szép leveleket, mint a Franco bácsi neked? – és egy kövér áruló könycsepp zuhant le Gabika virágos blúzára. Nem akartam sírni, elvégre komoly beszélgetésről volt szó. Anyám felemelte az államat, és hosszan belenézett a szemembe.

- Minden nap írok kisfiam. – és mert érezte, hogy oldani kell a melodrámát, hozzátette: - franciául óhajtod, vagy gyakoroljuk az olaszt?

- Magyarul szeretném, vihogtam előre a saját viccemen, - de legyen benne sok olyan mondat, ami visszafelé is értelmes, például „Géza kék az ég”, meg „indul a görög aludni”.

Aztán eljátszottuk a rituális mondókát: „én is pisze, te is pisze, gyere pisze, vesszünk össze”, és dörgöltük egymáshoz hevesen az orrunkat.

 - Jövő héten eljön Molnár Edit barátnőm a Film, Színház, Muzsikától és készít rólad néhány fényképet igazi professzionális géppel. A legjobbat az éjjeliszekrényemre teszem és minden este puszit adok rá, mielőtt elalszom. Most pedig fel kell hívnom egy fontos embert a külügyminisztériumban, - zárta le a beszélgetést Gabika, és nem volt helye további okvetetlenkedésnek, láthatóan sok egyéb fontos dolga akadt, a fiával lefolytatott komolybeszéd csak egy volt a sok közül.

Én pedig a legszívesebben azt szerettem volna, ha máris elutazik, akkor rögtön kezdetét vette volna a visszaszámlálás és minden nappal csak rövidült volna az idő, amit nélküle kell töltenem.

- Eleinte hallani sem akartam az egészről. De édesanyád bevetette az atomfegyvert, tulajdonképpen borzasztóan zsarolt. Lelkileg persze.

Ültünk apámmal a Szakasits Árpád úti panellakásban, Zsóka kiment teát főzni, rendszerint ilyenkor ügyesen  kivonta magát a beszélgetésből, ha szokásomhoz híven sort kerítettem a régi felelősségek feszegetésére. Különösen akkor igyekezett a süketet adni, ha anyámról kérdeztem apámat, Gabikáról, aki felett már minden győzelmet learatott, és aki akkor már tizenöt éve egy kolombáriumban pihent, szőke sprőd hajtincsei szürke hamu formátumba rendeződve, bár őszinte cinizmussal úgy vélem, egy szocialista nagyüzemként működő krematóriumban, két zsíroskenyér között nyammogva, semmi garancia, hogy a bádogcsajkaszerű dobozkába pont az én anyám hamvait lapátolja be a hét kíváló dolgozója. Nem mintha ez bármit is változtatna a tények állásán, 1985-ben beszélgetünk régi dolgokról, egy nőről, akire már bármi elmondható, ellenőrizni nem lehet, csak ösztönből tippelni vajon igaz-e a rá vonatkozó állítás.

- Megmondtam, hogy eszem ágában sincs lemondani a fiamról. Ragaszkodom hozzá, miért engedném, hogy egy vadidegen férfi nevelgesse, esetleg egy éltre elrontsa. Gabiban pedig nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy tűzön-vizen át eljuttasson egy gyereket az emberré érésig.

- Mégis aláírtad a papírt. Mi volt a zsarolás?

-  Rámküldte a legjobb barátomat, egy olyan embert, akinek sokkal tartoztam is, mert ő szerzett munkákat az ötvenhat utáni szilencíumom ellenére. Szóval ez a Gyuri jött nekem mindenféle olyan érvvel, amiket Gabi adott nyilván a szájába, de sajnos igazak voltak. Hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom, a fiamból művelt világpolgár lehet, megtanul nyelveket, belépőt kaphat bármilyen nemzetközi karrierhez. Rém ostoba kisstílű dolog lett volna ezek után is kötni az ebet a karóhoz, ráadásul megfosztani téged édesanyádtól, akit a világon a legjobban szerettél.

- De azért beépítettél egy kőkemény feltételt.

- Azt hittem jót teszek vele, tudom hogy nem úgy sült el, ahogy képzeltem. Féltem, hogy tönkreteszed azt a házasságot. Nem akarattal, csak hogy rajtad csattanhatnak folytonos viták, egy mostohagyerek mindig  gerjeszthet bomlásfolyamatokat.

- Hát Apóka, ez elég tudományosan hangzik. Persze, Te mindig nagyon komolyan vettél mindent. Emlékszel, hogy elvittél a FÉNYSZÖV-höz, készüljön rólunk egy olyan igazi komoly apa-fia fénykép, legyen mit kitennem az éjjeliszekrényre? Hogy sohase felejtselek el egy pillanatra sem? Vajon neked is meg van még az a kép?

Lehet, hogy ez a két szó illik a legjobban a generációnkra? Keresem egy ideje az érzéseinket legpontosabban kifejező fogalmakat, kell hogy legyen valami közös bennünk, akkor is, ha a Főiskolán összeverődött figurák gyerekkora, a kamaszként begyűjtött tapasztalatok, a másutt megkezdett egyetemek formáló-deformáló prése biztosan nem hasonlított az én életutamra. Bekerülni a Színművészetire: ígéret és várakozás. Bárkinek sikerülhet, hiszen ki ne értene a filmhez, túl összetett művészet ahhoz, hogy egy világéhes ifjú lehajtott fővel elkullogjon, beismerve, - mint kövér gyerek a balettintézet bevehetetlen kapuja előtt, - nincs itt keresnivalója, hiányzik belőle a rátermettség. Aki lát, az lehet filmes, az iskola, mely átvezet a Filmgyárba pedig hatalmas ígéret. Belépő a kiváltságosok közé, az állami pénzen alkotó, állami díjakkal táplált örökéletű művészek világába. A Szakma azonban tömött villamos, felszállni szinte lehetetlen, hosszú út vezet a végállomásig, és a megállóknál kevesen szállnak le. Ülőhely ritkán szabadul fel, ha mégis, rányomulnak az idősebbek. Várakozunk: egyszer majdcsak kiürül a szerelvény, és akkor végre mély levegőt szívhatunk, elnézhetjük a tájat, miénk lesz a pálya. Mert nekünk ezt megígérték.

- Élcsapat vagytok, - korholt bennünket Gábor Pál, - ne idétlenkedjetek! Minden vizsgafilmetek fontos láncszem lesz az életműben. Egy ország figyel majd rátok, és ha torz képet adtok a valóságról, emberek ezreit tévesztitek meg. Óriási felelősség van a kezetekben! Egyetlen lehetőséget sem puskázhattok el, és ezt nem művészi értelemben mondom, mert művészként hibázhattok, én is hibázhatok, Máriássy tanár úr is hibázhat! De az erkölcsi melléfogásra nincs bocsánat. Nyolc kiválasztott ember nem engedhet meg magának morális vétséget: egyetlen snittetek sem hazudhat, egyetlen képsor sem lehet megalkuvó.

- Gábor Pál ne meséljen itt a képsorokról, mert fogalma sincs a szemiotikáról, egyáltalán semmit se tanítson ezen a főiskolán, mert ahhoz pedagógiai diploma kéne, esetlen én taníthatnám Gábor Pált végzettségem alapján, de nem teszem, mert kevés az agya hozzá, - füstölgött Bódy a folyosón. Fekete szemei gyűlöletet lövelltek, szája vékony rés volt, zárt fogai közül elfojtott orrhang tört előre.

Bódy persze kivétel volt közöttünk, mint ha Pierre lett volna a „Megáll az időből”, félelmetes csávó, intellektuális radír. Egyetlen értelmes cél volt csak: jóban lenni vele. Ellenfélnek gonosz és megsemmisítő volt, de a báty-szerep jól állt neki. Fiú-osztálytársként az öcsikéi voltunk, ha valami jót csináltunk, hátbaveregetett bennünket. A lányokat nemiszervének látványával jutalmazta, - igaz ehhez már sok pohár vörösbor kellett, buli és zene. Az előrántott testrész rendeltetésszerű használatára ott és akkor nyilvánvalóan semmiképp sem kerülhetett sor, nem is ez volt a cél, inkább atavisztikus hatalom-jelkép lehetett, mint királynak a jogar, muszály volt leszögezni, hogy ki az úr a háznál.

Gábor már túl volt egy hosszú várakozáson. „én egyszer már végigjártam a Főiskolát, csak külsősőként” – mondogatta, és tényleg, -  a Magyar Dezső, Novák Márk, Ventilla István, Szentjóby, Dobai féle Balázs Bélás csapatban Bódy meghatározó fazon volt, tanáraink féltek is őt felvenni, mondván „az ilyenek már nem fognak beülni az iskolapadba.” Végül úgy döntöttek: vagy Dobai, vagy Bódy, a két jelentkező közül csak az egyiket vállalják be, két nehézfiú végképp nevetségessé tenné a főiskolát. Dobai filmjeit a minisztérium később rendre be is tiltotta, mintegy igazolva, hogy jól döntöttek, ilyen romlott szocializmus-rombolónak súlyos hiba lett volna szabad teret engedni.

Könnyű persze negyven év távlatában bölcselkedő összegzést adnom a hetvenes évek elejéről, de akkor, tizennyolc évesen fogalmam sem volt, hogy kikkel zártak össze, és kik rekedtek kívül. Nem hallottam a lakászínházakról, a bölcsészkar rejtett szubkultúrájáról, a képzőművészek féllegális kiállításairól. Emlékszem, az első találkozásom a nagy titkokkal „operatőri ismeretek” órán volt, a Makarenkó utcai műteremben. Ez a valaha működő, filmesek által megszentségtelenített kápolna, beépített furnérdíszlettel, világosító híddal, farhtsinnel, kíválóan szimulálta a profi filmezést, lerobbant operatőrtanáraival, és kivénhedt, joviális bühnéseivel karöltve. Egy elidegenedett házaspár szomorú szakítási jelenetét vettük fel, kopár variabútorok közt, túlvilágított háttérrel és az éjjeliszekrényre egy fotó kívánkozott volna,  - mégsem volt mindig embertelen ez a kapcsolat, valaha még fényképezték is egymást... Hátul, a hajdani oltár mögötti félköríves abszis kellékraktárként működött, egymásrahányt szobrocskák, tintatartók, cigarettésdobozok és ruhafogasok hevertek meghitt káoszt alkotva, oda küldtem Surányit, keressen valami megfelelő arcképet. Közben Takács Katit és Pogány Gyurit instruáltam, legyenek nagyon elidegenedettek, hamár egyszer nem elég öregek erre a szerepre. Teltek a percek, de Surányi csak nem jött. Hátramentem, mit ügyetlenkedik már, nem igaz, hogy nem talál egyetlen használható képet sem abban a kupacban, és akkor látom, hogy éppen három kasírozott fotót próbál meg elrejteni vadásztáskájában.

-       Mit csinálsz, azok nem jók? És miért dugod el? Mutasd!

-       Pssszt, ezek illegális fotók. Disszidensek, ez tök véletlen, hogy itt maradt róluk. A Pintér Georg, meg a Magyar Dezső, és a Sípos. Ezek óriási fejek voltak, de betiltották őket. Hazaviszem őket.

Így tágult lassan az agyam, és bújtak bele apránként ellenzéki filozófusok, ötvenhatos írók, emigrálásra kényszerített szociológusok. Volt idő tanulni, várakozni kellett. Megértettük, hogy Magyarországon negyvenéves kor alatt nem szokás játékfilmet rendezni, a diplomás filmrendező munkakönyvébe pedig a „művészeti kisegítő II.” kifejezés kerül, mely több év sikeres másodasszisztensi munkája után átváltozhat „művészeti kisegítő I.”-re.

A főiskola alatt divatba jött közöttünk a lopakodás. Ha vége volt egy szakmai órának, melynek helyszíne kívül esett a Rákoczi úti bázison, megpróbáltuk feltérképezni, hogy dolgoznak a nagyok. Barangoltunk a filmlaborban és belebotlottunk színes nyugati művészfilmek illegálisan lemásolt feketefehér kópiáiba, melyeket még álmunkban sem képzelhettünk mozibavalónak: így láttam egyszer néhány jelenetet a botrányos Szarvasvadászból,  - melynek nyugat-berlini fesztiválvetítéséről tüntetően kivonult a szocialista delegáció, mert a vietkongok igenis nem kegyetlenek, - persze némában pergett a film a kontrollvetítés alatt, de így is a torkomban vert a szívem, annyira izgalmasnak tűnt az orosz rulett a kiszámíthatatlanul elsülő pisztollyal. Igaz ez már hetvenkilencben volt, - épp most néztem utána a neten, pedig összemosódott emlékeimben más korábbi lopakodásokkal, de az biztos, hogy elsős korunkban volt, amikor benyitottam a filmgyár „Barna-féle” vetítőjébe és a vásznon Tomanek Nándor levest kanalazott Majmunka gondoskodó tekintetétől kísérve. Szerettem Tomaneket, biztos mert hasonlított a nagypapámra, és örültem, hogy próbafelvételre hívták a Színbádhoz. Aztán megtudtam, hogy Latinovits kapta a főszerepet és nem örültem (biztos mert hasonlított apámhoz, akivel ambivalens érzelmeim voltak). Néztem a kosztümös felvételeket, Dayka Margitot állig begombolt hófehér bodros blúzban, és sajnáltam Huszárikot, hogy ennyi ideig kellett várnia az első játékfilmre.

- Elromlott. Ez nem lesz jó film. Szabályos jelenetek, unalmas dialógusok. Pedig milyen gyönyörű volt a Capriccio, vagy még inkább az Elégia! Vágtázó snittek, elnyúlt arcú lovak, történelem, elmúlás, kegyetlenség, fájdalom... Áh, oda az egész filmnyelv amit Zoltán kitalált, bedarálta őt a várakozás. – gondoltam magamban, és kisomfordáltam.

De tévedtem, mint megannyiszor. Huszárik tényleg sokat szenvedett, és rövid életéből biztos, hogy éveket kivett a rákényszerített tétlenség. De a Szinbád zseniális film lett, Tomanek nélkül is.

Honnan is indultam? Ja az ígéret és a várakozás, és hogy ennek jegyében teltek éveink. Én persze túl jól tudtam várni, túlságosan rátanultam gyerekkoromban. De ebbe most már nem kezdek bele, mert hosszú lenne. (Nektek is jár egy kis várakozás, csak úgy, az átélhetőség kedvéért). Innen fogom folytatni legközelebb.