Lehet, hogy ez a két szó illik a legjobban a generációnkra? Keresem egy ideje az érzéseinket legpontosabban kifejező fogalmakat, kell hogy legyen valami közös bennünk, akkor is, ha a Főiskolán összeverődött figurák gyerekkora, a kamaszként begyűjtött tapasztalatok, a másutt megkezdett egyetemek formáló-deformáló prése biztosan nem hasonlított az én életutamra. Bekerülni a Színművészetire: ígéret és várakozás. Bárkinek sikerülhet, hiszen ki ne értene a filmhez, túl összetett művészet ahhoz, hogy egy világéhes ifjú lehajtott fővel elkullogjon, beismerve, - mint kövér gyerek a balettintézet bevehetetlen kapuja előtt, - nincs itt keresnivalója, hiányzik belőle a rátermettség. Aki lát, az lehet filmes, az iskola, mely átvezet a Filmgyárba pedig hatalmas ígéret. Belépő a kiváltságosok közé, az állami pénzen alkotó, állami díjakkal táplált örökéletű művészek világába. A Szakma azonban tömött villamos, felszállni szinte lehetetlen, hosszú út vezet a végállomásig, és a megállóknál kevesen szállnak le. Ülőhely ritkán szabadul fel, ha mégis, rányomulnak az idősebbek. Várakozunk: egyszer majdcsak kiürül a szerelvény, és akkor végre mély levegőt szívhatunk, elnézhetjük a tájat, miénk lesz a pálya. Mert nekünk ezt megígérték.

- Élcsapat vagytok, - korholt bennünket Gábor Pál, - ne idétlenkedjetek! Minden vizsgafilmetek fontos láncszem lesz az életműben. Egy ország figyel majd rátok, és ha torz képet adtok a valóságról, emberek ezreit tévesztitek meg. Óriási felelősség van a kezetekben! Egyetlen lehetőséget sem puskázhattok el, és ezt nem művészi értelemben mondom, mert művészként hibázhattok, én is hibázhatok, Máriássy tanár úr is hibázhat! De az erkölcsi melléfogásra nincs bocsánat. Nyolc kiválasztott ember nem engedhet meg magának morális vétséget: egyetlen snittetek sem hazudhat, egyetlen képsor sem lehet megalkuvó.

- Gábor Pál ne meséljen itt a képsorokról, mert fogalma sincs a szemiotikáról, egyáltalán semmit se tanítson ezen a főiskolán, mert ahhoz pedagógiai diploma kéne, esetlen én taníthatnám Gábor Pált végzettségem alapján, de nem teszem, mert kevés az agya hozzá, - füstölgött Bódy a folyosón. Fekete szemei gyűlöletet lövelltek, szája vékony rés volt, zárt fogai közül elfojtott orrhang tört előre.

Bódy persze kivétel volt közöttünk, mint ha Pierre lett volna a „Megáll az időből”, félelmetes csávó, intellektuális radír. Egyetlen értelmes cél volt csak: jóban lenni vele. Ellenfélnek gonosz és megsemmisítő volt, de a báty-szerep jól állt neki. Fiú-osztálytársként az öcsikéi voltunk, ha valami jót csináltunk, hátbaveregetett bennünket. A lányokat nemiszervének látványával jutalmazta, - igaz ehhez már sok pohár vörösbor kellett, buli és zene. Az előrántott testrész rendeltetésszerű használatára ott és akkor nyilvánvalóan semmiképp sem kerülhetett sor, nem is ez volt a cél, inkább atavisztikus hatalom-jelkép lehetett, mint királynak a jogar, muszály volt leszögezni, hogy ki az úr a háznál.

Gábor már túl volt egy hosszú várakozáson. „én egyszer már végigjártam a Főiskolát, csak külsősőként” – mondogatta, és tényleg, -  a Magyar Dezső, Novák Márk, Ventilla István, Szentjóby, Dobai féle Balázs Bélás csapatban Bódy meghatározó fazon volt, tanáraink féltek is őt felvenni, mondván „az ilyenek már nem fognak beülni az iskolapadba.” Végül úgy döntöttek: vagy Dobai, vagy Bódy, a két jelentkező közül csak az egyiket vállalják be, két nehézfiú végképp nevetségessé tenné a főiskolát. Dobai filmjeit a minisztérium később rendre be is tiltotta, mintegy igazolva, hogy jól döntöttek, ilyen romlott szocializmus-rombolónak súlyos hiba lett volna szabad teret engedni.

Könnyű persze negyven év távlatában bölcselkedő összegzést adnom a hetvenes évek elejéről, de akkor, tizennyolc évesen fogalmam sem volt, hogy kikkel zártak össze, és kik rekedtek kívül. Nem hallottam a lakászínházakról, a bölcsészkar rejtett szubkultúrájáról, a képzőművészek féllegális kiállításairól. Emlékszem, az első találkozásom a nagy titkokkal „operatőri ismeretek” órán volt, a Makarenkó utcai műteremben. Ez a valaha működő, filmesek által megszentségtelenített kápolna, beépített furnérdíszlettel, világosító híddal, farhtsinnel, kíválóan szimulálta a profi filmezést, lerobbant operatőrtanáraival, és kivénhedt, joviális bühnéseivel karöltve. Egy elidegenedett házaspár szomorú szakítási jelenetét vettük fel, kopár variabútorok közt, túlvilágított háttérrel és az éjjeliszekrényre egy fotó kívánkozott volna,  - mégsem volt mindig embertelen ez a kapcsolat, valaha még fényképezték is egymást... Hátul, a hajdani oltár mögötti félköríves abszis kellékraktárként működött, egymásrahányt szobrocskák, tintatartók, cigarettésdobozok és ruhafogasok hevertek meghitt káoszt alkotva, oda küldtem Surányit, keressen valami megfelelő arcképet. Közben Takács Katit és Pogány Gyurit instruáltam, legyenek nagyon elidegenedettek, hamár egyszer nem elég öregek erre a szerepre. Teltek a percek, de Surányi csak nem jött. Hátramentem, mit ügyetlenkedik már, nem igaz, hogy nem talál egyetlen használható képet sem abban a kupacban, és akkor látom, hogy éppen három kasírozott fotót próbál meg elrejteni vadásztáskájában.

-       Mit csinálsz, azok nem jók? És miért dugod el? Mutasd!

-       Pssszt, ezek illegális fotók. Disszidensek, ez tök véletlen, hogy itt maradt róluk. A Pintér Georg, meg a Magyar Dezső, és a Sípos. Ezek óriási fejek voltak, de betiltották őket. Hazaviszem őket.

Így tágult lassan az agyam, és bújtak bele apránként ellenzéki filozófusok, ötvenhatos írók, emigrálásra kényszerített szociológusok. Volt idő tanulni, várakozni kellett. Megértettük, hogy Magyarországon negyvenéves kor alatt nem szokás játékfilmet rendezni, a diplomás filmrendező munkakönyvébe pedig a „művészeti kisegítő II.” kifejezés kerül, mely több év sikeres másodasszisztensi munkája után átváltozhat „művészeti kisegítő I.”-re.

A főiskola alatt divatba jött közöttünk a lopakodás. Ha vége volt egy szakmai órának, melynek helyszíne kívül esett a Rákoczi úti bázison, megpróbáltuk feltérképezni, hogy dolgoznak a nagyok. Barangoltunk a filmlaborban és belebotlottunk színes nyugati művészfilmek illegálisan lemásolt feketefehér kópiáiba, melyeket még álmunkban sem képzelhettünk mozibavalónak: így láttam egyszer néhány jelenetet a botrányos Szarvasvadászból,  - melynek nyugat-berlini fesztiválvetítéséről tüntetően kivonult a szocialista delegáció, mert a vietkongok igenis nem kegyetlenek, - persze némában pergett a film a kontrollvetítés alatt, de így is a torkomban vert a szívem, annyira izgalmasnak tűnt az orosz rulett a kiszámíthatatlanul elsülő pisztollyal. Igaz ez már hetvenkilencben volt, - épp most néztem utána a neten, pedig összemosódott emlékeimben más korábbi lopakodásokkal, de az biztos, hogy elsős korunkban volt, amikor benyitottam a filmgyár „Barna-féle” vetítőjébe és a vásznon Tomanek Nándor levest kanalazott Majmunka gondoskodó tekintetétől kísérve. Szerettem Tomaneket, biztos mert hasonlított a nagypapámra, és örültem, hogy próbafelvételre hívták a Színbádhoz. Aztán megtudtam, hogy Latinovits kapta a főszerepet és nem örültem (biztos mert hasonlított apámhoz, akivel ambivalens érzelmeim voltak). Néztem a kosztümös felvételeket, Dayka Margitot állig begombolt hófehér bodros blúzban, és sajnáltam Huszárikot, hogy ennyi ideig kellett várnia az első játékfilmre.

- Elromlott. Ez nem lesz jó film. Szabályos jelenetek, unalmas dialógusok. Pedig milyen gyönyörű volt a Capriccio, vagy még inkább az Elégia! Vágtázó snittek, elnyúlt arcú lovak, történelem, elmúlás, kegyetlenség, fájdalom... Áh, oda az egész filmnyelv amit Zoltán kitalált, bedarálta őt a várakozás. – gondoltam magamban, és kisomfordáltam.

De tévedtem, mint megannyiszor. Huszárik tényleg sokat szenvedett, és rövid életéből biztos, hogy éveket kivett a rákényszerített tétlenség. De a Szinbád zseniális film lett, Tomanek nélkül is.

Honnan is indultam? Ja az ígéret és a várakozás, és hogy ennek jegyében teltek éveink. Én persze túl jól tudtam várni, túlságosan rátanultam gyerekkoromban. De ebbe most már nem kezdek bele, mert hosszú lenne. (Nektek is jár egy kis várakozás, csak úgy, az átélhetőség kedvéért). Innen fogom folytatni legközelebb.