Belátom, kissé népmesei cím, lehetne egyszerűbben is, de sajnos a “Titkok és hazugságok” már foglalt, Mike Leigh nemcsak jó címet, de zseniális filmet is alkotott az évekig elhallgatott valóság kirobbanásáról, arról, hogy egyszer minden kiderül, és akkor nagyon fáj, de még mindig jobb, mint a sírba vitt hazugság, mely sohasem kaphatott feloldozást. Szégyen és félelem szüli a titkot, és anyai ágon nálunk ebben sohasem volt hiány. Zsidóságuk miatt nyilván apámék is hazugságra kényszerültek volna, ha legalább esélyük lett volna némi hamis papír beszerzésére. Ennek hiányában maradt a munkaszolgálat, ott pedig sok értelme nem volt a hazudozásnak. Már a polgári iskolában sem volt, kisgyermek apám mellől elült a legjobb pajtása, amikor szülei figyelmeztették, jobb lenne keresztény padtársat keresnie magának. Gyurika, - így hívták a kisbarátot -  okos és diplomatikus fiú lévén, apám gyakori asztmás köhögésére hivatkozott, zavarja a koncentrálásban. – Érthető, - tette hozzá a tanár, - az új törvények értelmében egyébként is szerencsés, ha nem vegyülsz izraelita gyerekekkel.

Mert ő viszont nem volt híve a kertelésnek, őszinte és rendszerlojális tanerő lévén.

Más volt a helyzet anyai ágon, ahol rafkós nagyapám, a burzsuj szőnyeggyáros, minden furmányt bevetett, csakhogy menekítse magát és családját a nyilas begyűjtésektől. Volt ott okosság svéd menlevéltől kezdve, hamis keresztleveleken át, anyám tanyasi parasztlánnyá kamuflálásáig. Szőnyi Ilona néven fejte hónapokon át egy kisterenyei intéző teheneit, fájt is ez sok szőnyegbe nagyapámnak, akit a sors Iván névvel áldott meg, mely név később kellemes társalgási alapot biztosított a bevonuló oroszokkal való üzleteléshez is. Itt ugyan a biznisz kissé egyoldalú volt, sok szőnyeg fejében egy egészen kicsike nyugalmat tudott csak vásárolni a gyári szövőlányok részére, de Ivánnak fontos volt a megmentő szerep, ezt talán még a pénznél is jobban szerette. Minden helyzetben a centrumba játszotta magát, még egy egyszerű családi fotózásnál is biztos hogy a felvétel közepén találjuk, elálló füleivel, rőt hullámos hajával vonja magára a tekintetet, anyám nem is örökölhette mástól a szereplés utáni vágyat és libikóka hangulatváltásait.

 

Sári nagyanyám nem sokáig bírta a szélsőséges embert, aki az udvarlási szakaszban minden jóval és széppel varázsolta, ám amikor havibajára hivatkozva távol tartotta őt magától, Iván hanyagul véres férfialsót hányt a szennyes ruhák közé. És mert nagyanyám magyarázatot követelt, nagyapám ordítva közölte, hogy bizony Sári szőrzete ejtett sebet nemiszervén, tán ha kicsit nedvesebb és hevültebb lenne a szerelemben, ilyesmi nem fordulna elő.

- De hát ez szemenszedett hazugság, hiszen napok óta havim van!

(ezen a ponton nagyanyám tartott egy kis hatásszünetet elbeszélésében, kérdőn firtatva tekintetével arcomat, vajon helyes-e unokáját, - csak azért mert az folyton régi történetek után kutakodik, - ily apró és szégyenteljes részletekbe beavatni, de végül sosem múló sérelmei felülírták szeméremérzetét.)

- Ja, ez hazugság, ja szóval ez magának hazugság! Mert magának az igazság kell?  - süvöltött kappanhangján Iván. - Hátha annyira az kell, akkor vegye tudomásul, hogy vannak olyan nők, akik akkor is csinálják ha megvan a menszeszük!

E mosókonyhai epizód csak egy volt a sok közül, mely tovább ásta ingatag házasságukat, minden általam kicsikart történetet azonban Sári így summázott:

- Iván bolond volt. És bolond likból bolond szél fúj.

Ezt mindig kissé enyhülve tette hozzá, elvégre valaha tényleg az életét köszönhette ennek a kiszámíthatatlan hangulatú embernek, és nagyanyám alapjában véve hálás természet volt, távol állt tőle az igazi haragtartás. Nem úgy a lányától.

Gabika, az én édesanyám, gyerekként örökké csüngött az apján. Iván a legszebb ruhákban járatta, cseléd figyelte minden percét, divatos ékszerek, minőségi iskolák, autó és balatoni vitorlás tette komfortossá lánykorát, amíg csúcsra nem járatták a világháborút. Akkor hirtelen minden összeomlott, jött a bújkálás, a rettegés ideje.

A “felszabadulás” után, (nagyanyám mindig ezt a meghatározást használta), Iván elszegényedett, mindössze néhány anyaghibás szőnyeg maradt emlékül a patinás békésszentandrási gyárból, ahonnan az államosítás után elhajtották. Gabika közben férjhez ment egy fényképészhez, a Szitányi Pistához, kinek nevét megtartotta, ám az embert már kevésbé, szerelmes természet volt édesanyám, felbukkantak a kor ifjú művészei, írók, filmesek, zenészek, igen talán a zenészek voltak akkoriban a legvonzóbbak. Gabika engem is sokáig karmesternek álmodott, mondta is mindig: - a kisfiamból egy Karajan lesz, vagy orvos, még nem tudja, de a kettő közül valamelyik biztosan. Azt hiszem projekcióiban fontos szerepet játszottak elúszott szerelmei, bennem remélte újjászületni őket. Misi, az ötvenes évek ifjú üstökös karmestere komolyan vetődött Gabikára, ám hiába a heves érzelmek, ha nagy az osztálykülönbség. Méghozzá fordítva. Misi szegény szülők sarja, anyám jómódú családból való, a mérleg a javára billent volna, ha időközben a burzsoá származás nem válik átokká, ha Iván nem kényszerül raktárosként dolgozni a Vörös Október ruhagyárban. Ebbe pedig nem lehet belenyugodni. Ment is levél Rákosinak, melyben nagyapám hajdani beosztottjai sorra tanúsítják, hogy Iván, már évtizedek óta illegális komunistaként ténykedett, valójában csak látszólag volt a főnökük, tulajdonosi mivoltát kizárólag álcából őrizte meg, hogy munkásai számára emberségesebb körülményeket biztosítson. A lágerektől 65 embert mentett meg, ezért hősi kitüntetést érdemelne, de beérné azzal, ha Rákosi elvtárs, méltányolva szaktudását osztályvezetőként visszahelyezné őt az újjáépülő állami szőnyeggyárba. És mivel a levélre a leghalványabb válasz sem jött, Iván protekció reményében egy este beállított Misiékhez. Gabika és az ifjú zenésztehetség akkor már gyakran töltötte együtt az éjszakát, de a párnak az eltervezett ölelkezés helyett Iván elkeseredését kellett hosszú órákig hallgatnia. Misi szülei régi pártmunkások voltak, ők valóban bejáratosak voltak Rákosinál. A levelet azonban felháborító arcátlanságnak tartották, maguk is úgy gondolták, az új rendszerben vesszenek a régi tulajdonosok. Fiúkért pedig komolyan aggódni kezdtek. Ez a lány és a rámenős apja tönkre tehetik a fényes zenei karriert. A méreg lassan, de biztosan hatott. Néhány hét múlva Misi szakított Gabikával. Anyám altatókat vett be, de a barátnői jóidőben gyanút fogtak, ez már nem az első kísérlete volt, hogy végezzen magával.

 

A kép, mely bennem rögzült a hullámos hajú férfiről, akit nagyapaként megszerettem, egy karosszékben terpeszkedő, kedélyesen kávézgató sakkozó öregúré.  Mindig estefelé érkezett, már égett az asztali lámpa, hozta és vitte féltett sakktábláját. Kirakta a bábukat és viccesen magyarázta, melyik merre halad. Én persze össze-vissza tologattam őket, jobb szerettem volna pöcköléssel és táblaborogatással vinni dűlőre a csatát. Aztán mennem kellett fürdeni, és mire visszajöttem már eltünt a nagyapa. Megölelte-e búcsúzáskor hajdani feleségét, váltott-e szót lányával, - nem tudom, és már nincs is kitől megkérdeznem.

Hanem, azon a nyáron, amikor édesanyám Franco bácsi feleségeként hazalátogatott egy súlyos titkot már magába lakatolt. Senki sem sejthette hogy a hivatalos okmányokban szereplő Franco nem a sármos képkeretgyáros, akivel karöltve sétál keresztbe kasul Pesten, hanem annak sofőrje. A hatóságok azonnal leállították volna kitelepülési kérelmemet, Gabika pedig jól tudta, hogy nem kockáztathat. És mert titokhoz hazugság is jár, édesanyám komoly beszélgetésre invitált. Már meséltem, mekkora melegséggel töltött el, ha Gabika bizalmas embere lehettem. Ilyenkor egy cseppnyi bizonyosságot kaphattam elérhetetlen lényéből.

- Kisfiam, már elég nagy vagy ahhoz, hogy megértsd és elfogadd az élet szomorú törvényeit. A legfájóbb ezek közül, hogy az ember idővel elveszti a szüleit, a szerencsések később, de van aki sajnos nagyon korán. Így voltam én is édesapámmal, meghalt még mielőtt te megszülettél volna.

- De hát nagyapát ismerem, sakkozni is ő tanított… - habogtam értetlenül. Gabika finom ujjaival kifésült néhány hajszálat a homlokomból. Kékeszöld szemei a függöny virágmintáira tévedtek.

- Ő Imre bácsi, Iván unokatestvére. Megkértük, hogy néha jöjjön el hozzánk, a legtöbb gyereknek vannak nagyszüleik,  és nem akartuk, hogy ez a hiány fájjon neked.

- Én szeretem őt, akárminek is hívják.  – hadakoztam a benyomuló információ ellen.

Könnyek kéredzkedtek felfelé, de elakadtak útközben, nem is tudom pontosan miért, nehéz felidézni az érzést, talán a becsapottság gyomorszorítása, talán a túl hírtelen felnőtté válás, hogy már senki se véd meg a kegyetlen igazságoktól, talán eszembe jutott Gyula nagypapa halála pár évvel ezelőttről, akkor nagyon sírtam, most nem megy, már megint egy veszteség, egyszer majd tényleg mindenki elfogy… talán ilyeneket érezhettem.

 - Imre nagyon rendes velem. Hiszen csak egy távoli kisgyerek vagyok neki, mégis eljött ide.

 - Mostanában nehezen jár, fáj a lába, viszeres. Ha majd hazalátogatsz Nápolyból felkeresheted. Biztos örülni fog ha látja, hogy megnőttél.

Gabika megkönnyebbült. A vállamra rakta gondjai egy részét, most végre pihenhetett egy kicsit.

 

Hat év telt el, mögém került az olasz korszak, ismét a pesti szürke házak közt kerestünk otthont magunknak. Nápoly, Róma, szagok, hangok, képek melyek annyira meghatározzák ma is az életemet, lassan kezdtek megkövülni, mint a Pompeit borító láva. Imre is elmerült a rárakódott rétegek súlya alatt, úgy ment ki fejemből a hullámoshajú kedélyes sakkmester, mintha csak egy zavart gyermeki álomban arctalan bábú lett volna maga is azon a kockás táblán, egy fotel, és egy kajla állólámpa társaságában. Anyám azonban felébresztett:

 - Kisfiam elmegyünk az István kórházba. Nagyapád haldoklik. El kell tőle búcsúznod.

 

A magyarázat rövid volt, Gabika arca nem tűnt megrendültnek. Nem készült gyászra, számára Iván már húsz éve halott volt. Talán azon az éjjelen, amikor szerelmétől és az élettől a barátnők nem hagyták megválni, önmaga helyett a saját apját küldte a másvilágra.

- Utánam jött volna Nápolyba is, mindenhol üzletelni akart, egy perc nyugtom nem lett volna. Még egy kapcsolatomat nem tehette tönkre, halottnak hazudtam, neked sem mondhattam mást. Sajnálom, mert te megszeretted őt. Ezért mondom, nézd meg utoljára.

Akkor láttam először micsoda embergyár egy kórház. Vastagbetűs táblákkal jelölt szervízbarakkok, ahol rámpákon tologatnak szétesett alkatrészeket közönyös arcú, szürkekabátos figurák. A bábukra gondoltam, nagyapám mutatta,  - L alakban mehet a huszár, átlósan a futár, hátul zár a bástya, a király csak egyet lép. Honnan tudják ezek merre kell lépni, kit hoztak el, melyik emelet, hányas ágy, ki szervezi ezt az egész játékot, ki mondja meg, hol fekszik egy öreg férfi, akit nem fogok felismerni, de feladatom, hogy üdvözöljem a halálbamenőt?

Iván azonban észnél volt, nem filozofált, egy pillanat alatt átlátta helyzetét. Dühösködésével a halált is késlekedésre bírta. Előkapta mérges kappanhangját és kialkudott magának néhány percet.

- Elhoztak ezek a gazemberek! Idetalálhattál volna nélkülük is. Maguk viszont ne jöjjenek közelebb!

A szitkozódás nem nekem szólt, ebben volt valami meghitt és bíztató. Ezúttal engem menekített meg.

Gabika lőtávolságon kívül az ápolónőhöz lépett és pénzt csúsztatott a zsebébe.

- Bolond likból bolond szél fúj. – mondta csendben maga elé a nagyanyám, és lassan kihátrált a fehér üvegajtó mögé.

Aztán a szél megállt. Nagyapám másodszorra is halott volt.