Azzal mindig gondban vagyok, hogy milyen is volt a viszonyom az első tíz évben apámmal: olyan “szeretem persze, szeretem, de van akit azért sokkal jobban” alapon voltam vele. Például a nagyanyámat, meg a nagyapámat biztos előbbre soroltam az esti imában. Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem, vigyázz az én anyukámra…, na innen jön a neheze, mert rangsort kellett állítani. Aki hátrébb került, máris bűntudatot keltett bennem, szomorúan rám emelte szemeit, - nahát Janika, azt hittem jobban szeretsz, - és én legszívesebben visszaugrottam volna az elejére, - bocsánat, előre veszlek, ne haragudj, - mert az összes rokonomat szerettem, mintha mindegyiknek hálával tartoztam volna a kedvességükért, hogy vesznek nekem puncsosmignont, Budapest-cukorkát, kismackót, vigyáznak rám pár órát, megsimogatnak, csattot tesznek a hajamba, hogy ne hulljon a szemebe, míg édesanyámnak valahol a belvárosban fontos dolga van jelentős felnőttekkel. Ebben a rokongyűjteményben apám valahol középtájt diszkréten meghúzta magát, nem nyomult előre, kimért és kiszámítható volt, tekintélyes és kicsit unalmas. Leginkább arra emlékszem, hogy csütörtökönként a Roosevelt tér jobb sarkában várt rám egy buszmegállóban, arra kanyarodott a Szöcske, a Vadaskerti rádiós óvoda gnóm gyerekszállító busza, egy prüszkölő, ugráló járgány, hatalmas bőrrel bevont dombszerű képződménnyel az utastérben. A domb belsejében dohogott a motor, körül lehetett ülni, és ha fáztunk, rátapasztottuk a tenyerünket, - jó meleg volt. A Szöcske végállomása a Rádiónál volt a Bródy Sándor utcában, nagy ritkán be is mehettem anyámhoz bámulni az óriási stúdiómagnókat, fel sem láttam a tetejükig, csak, ha magasba emelt valamelyik barátkozós felnőtt, - akkor pillantottam meg a susogva forgó, széles, barna tányérokat – a hatalmas mágnesszalagokat, onnan indult szerte az országba az én mamám hangja is, meg mindenféle furcsa muzsika, cimbalom és hegedű,  - bemondták, hogy ez népzene Leninvárosból, aztán szaxofon és csapkodó dobhang, - Beamter Bubi jazzkombója a Savoy bárból,  -  szomorú, fegyelmezett gyerekkórus és monoton, véget nem érő vízállásjelentés: a Duna Mosonynál apad, Gönyűnél hajóvonták találkozása tilos. Na, ilyen monoton előadásokat tartott nekem apám is csütörtökönként, - hogy miért pont erre a napra esett megegyezésük anyámmal, nem tudom, de az útvonal adott volt, leemelt a kisbuszról és elindultunk a Vigadó felé. Egy üres telek pocsolyáit kerülgettük, - a Dunapalotáról magyarázott, mely nem álldogált mindig ilyen magányosan, valaha a tetején zenekar játszott, ez a sok lebontott épület-törmelék egy egész szállodasor maradványa, a bedeszkázott ablakú Vígadóban világhírű művészek léptek fel, itt pedig Petőfi szobra, bátor költő, majd ha egyszer nagyfiú leszek én is elszavalhatom a Talpra magyart, a szabadságért küzdeni kell, néha az életünk árán is. Így szólt apám a négyéves fiához, és én csak hallgattam, míg ránk nem esteledett, gázlámpákat gyújtottak egy hosszú vaskampóval, - ekkor elmondta a gázlámpa működésének elvét, lólépésben ugráltam a mcskaköveken, - elmesélte hogy vágnak kanyart a kockákból az útépítők, - míg vége nem lett a sétának. Akkor átadott nagyanyámnak, sarkonfordult és ütemes csusszanásokkal legaloppozott a lépcsőn. Az egész estéből ez érte a legtöbbet. Utána bámultam, tekintetemmel követtem, ahogy süllyed a mélybe, zakatolva három emeleten át. Hogy csinálja, hogy nem esik el, és ennyire gyorsan pattog a fokokon? Micsoda ritmusa van a cipője fémsarkának. Volt, hogy még szikrát is vetett!

Amikor nagyobb lettem, elvitt a Császár uszodába. Akkor láttam közelről a testét. Az enyém puha volt és fehér, az övé izmos és szőr borította a mellkasát. Apró fürdőnadrágja alatt kanyarodott méretes hímvesszeje. Ő mondta ezt a hülye szót, meg azt is hogy vagina. Meg, hogy spermium. Csoda, hogy nem ment el a kedvem a dologtól egy életre. A szex ügymenete  éppoly hivatalosan gurult ki a szájából, mint a a mechanika törvénye. Mindent a maga rendje szerint. De azért örültem, a bizalomnak. Hogy már nem tekint kis hülyének, megosztja velem a fajfennmaradás szofisztikált módszerét, egyszer majd hasznát veszem.

 

 

 

 

Tíz éves születésnapomra fényképezőgépet kaptam tőle. Altissa, 6x6-os, nagyfilmes, kétféle záridővel, rugós hátlappal, lamellás írisszel. Na folytassam? Ugye-ugye, az ember csak nem esik messze a fájától. A tudományoskodás, a technika szeretete átszivárgott észrevétlenül. Az Erika írógép, melyen apám esténként kopogta kiadatlan verseit, és még kiadatlanabb regényét, - számomra a férfiasság jelképe lett, akárcsak a fényképezőgép. Eszköz, mely engedelmeskedik döntéseimnek, ráhelyezem az ujjaim, lenyomom a gombokat, a befoghatatlan végtelenből kiválasztok egyetlen részletet, leírom, kattanás és ott marad örökre. Papíron a fekete tinta, celluloidon a besötétült emulzió.

 

 

 

 

 

 

 

 

Anyám nyakkendőt küldött Olaszországból. Nézem a fekete-fehér képet,  - most, közel ötven évvel a kattanás után, - és látom a színeit: madártej-sárga alapon fekete kis kockák. Érzem a tapintását, csúszik az ujjaim közt, nehéz megkötni, túl nagy a csomó, elfogy a nyakkendő, most meg túl kicsi görcs és leér a… hímvesszőmig, vagy hogy is mondjam, na.

 

 

 

 

Olaszország előtt Apám búcsúkirándulásra vitt. Ráckevére hévvel utaztunk ki. Hófehér volt a táj. Minusz húsz. Besétáltunk a Duna közepére. A vastag jégpáncél egy molnárhajót ölelt körül. Apám elmesélte a vízimalmok működési elvét, a kereskedelmet, a molnárok életét. Némi szó esett valami királyról is, akit a Duna jegén koronáztak meg. Kucsma van apámon, vastag és szőrős. Rajtam egy teddiber sapka. Lefényképezzük egymást. Lefényképezzük a molnárhajót is. Az a fénykép elveszett. Pár évvel később a vizimalom elpusztult, jött egy újabb hideg tél, a jég összeroppantotta és elsüllyedt. De nem tűnt el örökre. A víz alatt a roncs aludt egy fél évszázadnyit, aztán valaki gondolt egyet és kiemelte. Le kéne menni Ráckevére és megnézni az újjáépített molnárhajót. Majd egy jó hideg napon. Csak úgy, a stiláris egység kedvéért.

  

 

  

 

 

Szerző: Vészi János  2010.10.04. 23:59 1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://veszijanos.blog.hu/api/trackback/id/tr432342418

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

togay 2016.09.21. 12:33:29

a semmibe küldöm, vészi jánosra emlékezve. can
süti beállítások módosítása