Tíz évvel a nápolyi kollégium után, - már túl voltam a főiskolán, és az első házasságomon, – 1977-ben jutott el hozzám a Pink Floyd “Animals” lemeze. Ott volt a borító a kezemben, a gumilapon körbe-körbe járt a pszichedelikus hangzású, orgona és gitárok szövetén lágyan hullámzó, mégis kietlen vidéket idéző, fekete korong. Jött felém a zene az Orion hangfalakból, bámultam ki a Viktor Hugó utcára, a középbarátságos Újlipótváros latyakos kövezetére, és egy távoli, félelmetes világ sárgásbarna épületei jelentek meg szemeim előtt. A helyszín ismerős volt, de nem emlékeztem honnan. Festett táj, szürreális színek, akár egy René Magritte képen, - sosem járhattam ott, álomszerű agyszülemény: tehervonatok kocognak céltalanul körbe-körbe, barázdált oszlopok, mint felfordult asztallábak merednek az égre. Közöttük egy felfújt gumidisznó, ormótlan testét himbálva emelkedik egyre magasabbra. És a nap élesen vágódik ablakra, ajtóra, rozsdabarna tetőkre, világégés után vagyunk évekkel, az emberi faj régóta kipusztult.

Aztán arra gondoltam, vajon másnak is ezt jelenti ez a lemezborító? Külföldi rock-újságok azt írták, hogy düh és félelem sűrűsödik ebben a zenében, siváragyú pénzemberek, korrupt politikusok, kegyetlen tanárok ihlették, és egyedül a tiszta szerelem emelhet innen a magasba, messzi ettől az elállatiasodott világtól. Szóval, még van remény. Az emberek elrontották a földet, de a zenészek kifésülhetik az összeégett idegszálakat, leállíthatják a cél nélkül zakatoló gépeket, bevethetik zöld fűvel a vörösre tarolt tájat. Lehet még béke, angyalok mennyei éneke. De én nem látok embereket, a képen egyetlen egyet sem, nem érzek dühöt, csak végtelen magányt: egyedül maradtam a földön.

Kimentem az erkélyre, hagytam hogy megcsapjon a Duna felöl érkező téli szél, a betegsárga nap épp lebukóban a Margitsziget mögött, - nekem ez a Pest lett itt, - visszakerültem ide, talán itt fogom leélni az életem, talán egyszer lesz erőm tovább menni… - és akkor elkezdett derengeni valami… arról, hogy mi a különbség a többi emberi lény és köztem. Ők szólnak, ha valami fáj, én meg nem. Ők képesek dühöngeni, én magamba nyelem a bántást, ők összefognak és harcolnak, én legbelül keresek egy apró tavat, egy kis sima vizet és annak tükrében találom meg az arcot, amely végre megnyugtat: a sajátomét.

“Nárcisztikus” – hallottam később sokszor ezt a szót, ma már nagyjából értem mit is jelent. Ragadt rám valami a pszichológiából az idők során. Hogy, ha az embergyermeket nem babusgatják, és nem mutatják meg neki fokozatosan a világ félelmetességét és szépségét, nem tanítják meg a többiekkel való értelmes kapcsolatfelvételre, akkor önmagát fogja szeretni. És önmaga fogja viszontszeretni őt.  Mert valaki kell.

Ezért látom én úgy, hogy a Pink Floyd borítón nincsenek emberek. Holdbéli tájnak képzelem, csak mert kicsit belefestettek egy fotóba. Utánanéztem, a felvétel Londonban készült, a Temze partján fekvő Battersea erőművet ábrázolja. Ma is létezik, és mivel a városról tudjuk, hogy sűrűn borítja köd és felhő, - szinte bármikor előállhat a valóságban is az 1977-es albumhoz hasonlatos hangulat.

Sejtettem, nincs ilyen, hogy objektív valóság… már a Főiskolán is sokat vitatkoztam Kéri Elemérrel, a filozófiatanárunkkal. Persze őt gúzsba kötötte a kincstári marxista vallás,  - van egyértelmű igazság, rá kell találni, és fel kell rá építeni a szocialista társadalmat. (ide most mosoly-jeleket tennék, mert nem voltak ezek a hitviták véresen komolyak, csak úgy álltunk a folyosón, cigiztünk, és mindenki nyomta a saját meggyőződését.) Szóval, nincs objektív valóság, lehet, hogy a világon nincs még egy ember, ki pontosan ugyanazt látná bele ebbe a fotóba, amit én. Mégis megkísérlem megértetni magam, mert egy ideje próbálom feljebb emelni a tekintetem, hogy ne csak azt a kis tavat lássam, és abban a saját arcomat.

Szép, szép, - mondhatnánk, - szinte már túl szép is, de kanyarodjunk csak vissza a kiindulópontra: vörös házak, vakító fény, baljós zöld felhők… honnan is ismerős tehát ennyire?

Azon a reggelen, jó tíz évvel korábban, szünni nem akaró tapsra ébredtem. A felügyelő verte egymáshoz két tenyerét, vonulva az ágysorok közt, fejmagaságba emelt karokkal. Szó nem hagyta el ajkait, arca rezzenéstelen, mintha egy felhúzható ébresztőbaba masírozott volna a pokrócok közé tekeredett szuszogó testek között. Fülsiketítő taps, konok kitartással, érzelmek nélkül. Hosszú távon senki sem bírja, szükségtelen bárkinek is a vállát rázogatni, két percen belül talpon a hetvenkilenc gyerek. Kibotorkáltam a mosdótérbe. Nem mondanám fürdőszobának, méretei felértek egy újabb teremmel, harmincöt “lavabo” – térdmagasságba süllyesztett, jéghidegvízű mosdó várta azokat, akik túlestek a köralakban elrendezett fogmosó csaptelepeken. Mivel egy emeleten két tökéletesen azonos, szimmetrikusra tervezett hálóterem helyezkedett el, egyszerre két irányból zúdult a gyerektömeg a vizesblokkok felé. Atlétatrikós vállamra dobtam a 213-as számot viselő törülközőt, - (Mamika előzőleg minden egyes ruhadarabomba kötelezően bevarrta az azonosító számomat) – jobbkezemben fogkefe és fogkrém, a balban műanyag szappanosdoboz, megcéloztam egy csapot és igyekeztem megelőzni az arra tartó kókadozókat. Érzékeltem, hogy kábé feleannyi alkalmatosság van, mint gyerek, tehát már az indulásnál harcolnom kell, ha nem akarok behozhatatlan perchátrányokat szerezni. Pohár nincs, hely sincs ahová bármit le lehetne tenni, arcomat ferdén kell a csap alá tartani, és közben a szappant térdeim közé szorítani, mert ha a földre teszem, rátapos a mellettem álló. Egy percnél nem tarthat tovább az egész művelet, mögöttem már torlódik a sor, nyomnak el a víztől, de nem olyan nagy baj, köpni és öblíteni végső soron a mosdónál is lehet. De ott már derékig le kell vetkőzni, és a pizsamanadrágtól is meg kell szabadulni. A lábmosás a lényeg, az egész arra megy ki, a felügyelők is azt ellenőrzik. Ezért építették a lavabo-t ilyen alacsonyra, büdös hónalj még átmegy a szűrőn, de retkes láb nem. Don Bosco szobra fegyelmezőn áll a hodály közepén, jóságos tekintete is fekete körmeinket figyeli, nyilván az utcán összeszedett sihedereket is ő szoktatta először alsó végtagjaik mosására. Ez persze régen volt, vagy százharminc éve. Akkor még nem állt itt kollégium, a nagyvárosok környékén csak sikátorok voltak, ő alapította a Szalézi rendet, éppen azért, hogy bűnözők helyett becsületes munkásembert neveljen néhány utcakölyökből. Beszappanoztam a ballábam, ráengedtem a jéghideg vizet és felmértem a helyzetem. Még vagy százan sorakoznak fogmosásért, jól állok tehát idővel, van időm kibámulni az ablakon, hogy felfogjam hova is kerültem. Óriási üvegtáblák határolják körül sárgásvörös kaszárnyánkat, bármerre is fordulok, mindenütt vasútak, gyárkémények, felüljárók. Szikrázó napfény pattan meg az autók szélvédőjén, a horizontot hatalmas sötét parasztkalapként zárja a Vezúv. A fényes pontok egyikében valahol az anyám alszik, de hogy merre lehet, nem tudom, a város hatalmas, a házak annyira picik. Hat óra van, neki még nem kell kelnie, nincs kit ellásson, se kutya, se macska nem sürgeti. Misére sem kell mennie. Nekem tíz perc múlva lent kell lennem a szertartáson. Aki késik, az nem ülhet be a padsorok közé, a fal mellett állva kell kibírnia az Istentisztelet fél óráját. Én nem akarok ilyenek közé kerülni. Ülni és térdelni szeretnék, lehetőleg az első sorban. Ott jobban tudok figyelni, kevésbé tör rám az álmosság. Már majdnem az egész liturgiát ismerem kívülről. Az imákat, és az énekeket is. Azt is tudom, mikor kell vizet önteni a pap kelyhébe, és mikor bort. Meg, hogy mikor kell a ministránsgyereknek a csengőt ráznia. Tulajdonképpen én is meg tudnám csinálni. Tegnap, mialatt a többiek fociztak beosontam, mert kihallatszott az orgonaszó. Még sose láttam ilyen modern templomot. Minden fehér és új. Sima, nincsenek benne cirádák. Egy fiatal pap játszotta azt a D moll és fugát, amit apáméknál vasárnap sokszor hallgattunk. Magamban végig dúdoltam és tetszett, bár én egy kicsit gyorsabban orgonáltam volna a pap helyében, főleg ott, ahol felfutnak a magasba a hangok. Vicces volt, hogy mialatt a kezével lefogta azokat a súlyos akkordokat, a feketeharisnyás lábai kilógtak a reverenda alól, és keresztbe-kasul kalimpáltak a földön futó rudakon. Jó lehet uralni azt a hatalmas hangszert, egyszer megengedhetné, hogy én is játsszak egy kicsit. És akkor látná, hogy jól megy nekem, és kedvet kapna, hogy tanítson. Mert ezt a D moll toccata és fugát egy nap szeretném eljátszani ennek a sok hülyegyereknek. Hogy megtudják ki vagyok én. Akkor majd nem vihognak többé azon, hogy “unghereeeeee”. Mi olyan vicces abban, hogy valaki magyar? És főleg miért kell úgy mondani, hogy “magyaaaaaaaar”?