Van itt egy tanár, aki magyar. Úgy hívják, hogy Lénárd, Giacomo Lenard, és politechnikát tanít. Behozott egy fahasábot, letette az asztalra, aztán elment az osztályterem jobb sarkába, lerajzolta a táblára, ahogy onnan jobbról látszik a darab fa perspektívája. Később megtette ugyanezt balról. Nekünk a füzetbe kellett rajzolni, úgy, ahogy mi a helyünkről látjuk. Nem értem, hogy kell ezt csinálni, nekem a papíron sehogysem jelenik meg térben ez a hasáb. Behunyom a balszemem, aztán kinyitom és behunyom a másikat, látom a különbséget, pont úgy, ahogy Lénárd mutatta, de a vonalakat már nem sikerül elhelyezni a rajzlapon. Szétcsúsznak. Kimentem hozzá a katedrára, megkérdeztem, mit nem csinálok jól. Azt hittem örülni fog mert én is magyar vagyok, szerintem Nápolynak ezen a felén csak mi ketten vagyunk ilyen különös lények, senki más. Rám nézett, fáradt, savanyú arccal, mint aki nagyot csalódott.  

 - Devi farlo molte volte, poi ci riuscirai. – mondta, és levette rólam táskás szemeit.

Olaszul válaszolt, pedig én magyarul panaszkodtam neki. Kellett, hogy értsen, - pontosan láttam rajta, - mégsem vállalt egy kis cinkosságot velem, pedig milyen jó lett volna, ha a többiek kívülrekednek egy pillanatra a beszélgetésünkből, minthogy én is folyton kívülrekedek az övéikből. Így a meccset megint ők nyerték. Kuncogtak, hogy ezt a nyelvet még a másik magyar sem érti. Később valamikor anyám elmagyarázta, hogy ez a Lénárd a háború alatt keveredett Olaszországba apró gyermekként, szülei partizánként harcoltak, lelőtték őket. Senki se beszélt többé magyarul Lénárdhoz. Elfelejtette a nyelvet, és vele együtt a házakat, a pesti játszótereket, az osztálytársait, a rokonait. Csak gondot jelentett neki, hogy olyasmit juttatok eszébe, amit már rég eltemetett magában.

Kinéztem az ablakon, és láttam két hasábot, meg egy hidat. Lénárd azt mondta, ha sokat gyakorlom, össze fog jönni a perspektíva ábrázolás. Azóta is mindig kockákat rajzolok ha unatkozom, meg utakat, végtelenbe tartó vonalakat. Később számtan óra volt, Antonietta  La Vella tartotta. Ő itt az egyetlen nő, aki átlépie a kollégium kapuit, leszámítva a vasárnapi látogató szülőket. Nyilván azért jöhet-mehet szabadon, mert öreg, és nagy szemölcsök szegélyezik a szája szegletét. A neve alapján spanyol grófnő is lehetne, de feslett kis barna kösztümje arról tanúskodik, hogy innen a szomszédos betonházak valamelyikéből jár át hozzánk tanítani, a fényes belvárosban ritkán fordul meg. Amúgy tele van jóindulattal, kézségesen eltekint attól, hogy semmit sem értek a képleteiből, hasábokat rajzolok, és matek gyanánt a hídon áthaladó, pöfögő autókat számolgatom. Kábé négyszáz után vége is lett az órának.

Ez itt Don Apolito Ferdinando aláírása, pontosabban a szignója. Ő iskolánk igazgatója, nem a kollégiumé, mert az egy szalézi pap. Itt ez az egész külön van választva, a papoknak nem sok közük van a világi oktatáshoz, a tanárok viszont nem szólnak bele a kollégiumi életbe, délutántól kezdve már nincsenek is itt. Az, hogy signor Apolito is „Don”, az nem jelent semmit, Nápolyban Don minden atya, minden maffiafőnök, valamint az összes parkolóőr. Akinek egy kicsit kóvedelni akarnak, arra rábiggyesztik a Don-t, hadd érezze magát valakinek. Apolito Ferdinando apró ember, égnek álló hosszú göndör fürtökkel. Mint valami kiöregedett angyalka, repked a padsorok közt és kiosztja a házirendet. Tíz pontba szedve elénk tárja, hogy mit nem lehet ebben az iskolában. Nem lehet leköpni az ablakból, dohányozni a vécében, óra alatt papírgalacsint lődözni a golyóstollak hüvelyéből, verekedni, egymásról dolgozatot másolni, és efféléket. Mindebben semmi különös nincs, kár is lenne erre a házirendre papírt pazarolni, nyilván nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy Don Apolito a felsorolás alá odakanyarinthassa gyönyörű szignóját. Szerintem szerelmes a saját aláírásába. Legalább tizenöt faliújságon látható ez a rajzos kanyarhalmaz, és mindenütt tökéletesen egyforma. Szerzője sokáig kellett, hogy gyakorolja, mert az átlagember sose ír alá egyformán. Don Apolito azonban egyszer sem véti el a kunkorokat. Megpróbáltam leutánozni. A toll bátran indul, mintha csak egy A betű volna a cél, ám ahogy leér a jobbszár aljára, máris irányt vált és átlósan felível balra, majd egy rövid hurok után lendületes hídat húz jobbra. Ez már egy másik betű kezdete akar lenni, de itt megállt a tudásom, sehogysem jöttem rá, vajon F-t akar formázni a Ferdinando miatt, vagy egy P, Apolito folytatása akar lenni, és végül rejtély a szignó utolsó tagja is, mely leginkább egy I-betűre hajaz. Igazgató úr egyébként földrajzt tanít, Olaszország megyéit magyarázza, pirossal jelöli a fejlett iparral rendelkező vidéket, feketével az elmaradt régiókat. Úgy látom, mi a sötétség közepén állunk, bár pont itt Nápolyban, talán épp errefelé, ahol a kollégium honol, mintha lenne körülöttünk néhány piros pötty. Míg Szardíniát koromfeketére satírozza, tovább próbálkozok az aláírásával. Már kezdem megszokni, óra végére talán összejön, hogy egy húzással végigmenjek az összes hurkon. Innentől már csak gyakorlás kérdése, hogy mikor lesz belőlem is Don Apolito Ferdinando.

De a szignó úgy látszik nagyravágyó volt, nem elégedett meg ennyivel. Különös, - az ember nem gondolná, - de egy aláírás túlélheti a gazdáját: megszerettem ezt a kanyargó vonalat és egyre inkább felfedezni véltem benne a saját nevem kezdőbetűit. V. és J. Eleinte persze nem volt szükségem szignóra, a hivatalos papírokra, útlevélre, személyi igazolványra rendesen ki kellett írni, hogy Vészi János. Diplomát, kérvényt, forgatókönyvet – ahogy teltek az évek, - egyre többféle iratot kellett kézjeggyel ellátni, ki is fejlesztettem a magam cirkalmányát. Nem lett túl szerény, és tán egy kicsit nőiesnek is mondanám, a stílus kialakításába valószínűleg belejátszott anyám írásának csodálata, mely esztétikus, ám kissé modoros volt. Apámé apró macskakaparás, azt nem kívántam utánozni, - egy pszichológus most biztos messzemenő következtetést vonna le, - lám a gyermek így áll bosszút az atyai autokrácián... stb.stb. Tény tehát, hogy meglett a magam aláírása, mint bárki halandónak ezen a földön, ki olykor aláírni kényszerül. Ám, amikor első ízben lett saját lakásom, az ügyvéd váratlanul elém tett vagy harminc oldalnyi hivatalos szerződésszöveget, és rámparancsolt: „szignót minden lap aljára!” Ekkor megjelent előttem Don Apolito Ferdinando veretes iniciáléja. Az igazgató haláláról, már évekkel korábban értesültem, úgy véltem, - az aláírását nem védi szerzői jog, - elhunyt, hát elhunyt, egy szignót úgysem vihet magával a sírba, - fogtam is odalöktem a kanyarhalmazt az első lap aljára. És mivel meglehetősen könnyen szaladt ki a kezemből, mintha csak tegnap gyakoroltam volna utoljára, - teleirkáltam vele a lakásszerződést. Azóta hozzámnőtt ez a szignó. Így adózóm Don Apolito Ferdinando emlékének, akire rajtam kívül egyetlen diák sem emlékszik ezen a földön. Ebben szinte biztos vagyok. De mert nem akarok irígynek látszani, ezennel kijelentem: ha bárkinek is megtetszett a fenti ábra, halálom után vegye-vigye, használja egészséggel. Mindössze annyit kérek, gondoljon néha rám, minthogy én is ekképp emlékezem néhai fürtöshajú igazgatómra.