A fülke elhúzható válaszfala tűnt a legérdekesebb játéknak. Még sohasem láttam tolóajtót. Ahogy a kampós zár kattant, a folyosó zaja hirtelen megszünt, magam voltam elszigetelten egy robogó vonatban, ismeretlen havas tájakat szürkített a mozdony füstje, kanyarban jól látszott, hogy legalább tizenöt szerelvény van elöttünk, mögöttünk még több is. Sári nagymamámat a szomszédos fülkében hagytam egy idős énektanárnővel, aki a fiához készülődött Bécsbe. Egy darabig hallgattam kölcsönös dicsekvésüket, - az én fiam már nyolc éve a Filharmonikusok első hegedűse, az én lányom Nápoly legjobb ügyvédjéhez ment férjhez, egyébként korábban híres bemondónő volt, óh a fiamnak most erős megterhelést jelent, hogy kiköltöztek Hütteldorfba, a gyereknek viszont jobb az erdei friss levegő, - satöbbi satöbbi, ilyesmi párbeszéd rémlik, jobbnak tűnt átvonulni egy másik szeparéba, magányomat amúgy is szerettem mazochista módon fokozni,  - hamár úgyis csak Mamika az egyetlen társam, és kettesben leszünk egészen Rómáig, csak ott jön értünk Franco bácsi és Édesanya,  - a végnélküli kétnapos vonatutat múlassam még teljesebb egyedüllétben. Ebben a fülkében senki sem zavart, a szerelvény szinte kongott az ürességtől, felraktam a lábam az ülésre, bámultam kifelé, ritmikusan dúdoltam valami slágert, aztán eluntam, felmásztam a böröndtartóra, bekulcsoltam a bokámat és denevér módjára fejjel lefelé lógattam magam, vártam mikor száll a fejembe annyi vér, hogy elsötétüljön a világ, aztán elrúgtam magamtól a csomagtartót és rövid zuhanás után nagyot nyekkentem az ülésen.

 - Megöllek szemétláda! – kiáltottam felfelé, mintha valami aljas alak lökött volna ki egy tízemeletes épület ablakából. Gyakori volt, hogy tárgyakkal embereket személyesítettem meg, sokszor játszottam komplett jeleneteket ruhafogassal, kályhapiszkafával, tollpárnával, ez utóbbit általában addig vertem, míg a kiáramló porfelhőtől le nem higgasztott egy köhögő roham. Pedig akkor még csak kezdő voltam az unaloműzés mesterségében, melyet a későbbi években a tökélyre kellett fejlesztenem. Rájöttem, elég a puszta két kezem, hogy tizenkét menetes halálos boxot vívjon egymással a Gonosz és az Ügyes, az ujjak villámgyorsan cselezték egymást, egy felütés, két horog és az öntelt Gonosz végérvényesen összecsuklott. Máskor a jobbkezem ujjai táncdal-fesztivál versenyzői voltak, egyenként adták elő a háromperces dalokat, majd a balkezem ujjai lezsűrizték az énekeseket. A pontszámokat papírlapon összesítettem, a leggyengébb kiesett, jöhetett a következő forduló. Két három órát is eltartott a játék, végigdúdoltam az ismert magyar slágereket, a „pancsoló kislány”-tól, az „engem a rumba döntöget romba”-ig. Váltogattam a hangszíneket, és nagyon fel voltam háborodva ha a zsűri kiejtett. Ilyenkor volt, hogy visszakeveredtek az előző játék elemei, az eltanácsolt énekes nekiesett a bíráknak, éktelen verekedés tört ki a jobb és a balkéz között, végül fejjel próbáltam szétválasztani őket, amitől meg jó pár pofont szedtem be. Bejött a kalauz és nem értette miért ordítok egymagam egy fülkében, hol vannak a szüleim és a papírjaim.

Bécsben Mercédesz taxi vitt a Westbahnhofról a Sudbahnhofig, vagy fordítva, már nem tudom melyikre fut be Budapestről a gyors, melyet annyira lassúnak éltem meg, de a puha bőrülésre emlékszem, elsüllyedtem hátul abban a Merciben, a Pobedában meg peckesen kellett ülni a felpúpozott rugókon, mint egy lovaskocsi bakján, - na ez a nyugat, - gondoltam magamban, és ez mostantól kezdve egyre ilyenebb lesz. A bőröndöket kódszámos megőrzőbe zártuk, két gombot lehetett csavargatni, mint egy igazi páncélszekrényen. Ötvenhárom, huszonnégy,  - ezt a két számot állítottam be, - az első a születésem éve, a második, februárnak az a napja, amikor két év várakozás után újra együtt leszek Édesanyával. Tudtam, hogy ez a két adat nem fog kimenni a fejemből, később vissza is ódalogtam, micisapkás betörőnek képzeltem magam, laposakat pislogtam körbe, úgy tekergettem a tárcsát, mintha ezer gyanakvó szemet kellene kijátszani, végül kattant a szerkezett és kitárult a fémajtó. Ott álltak némán a csomagok, zoknik, pullóverek, néhány kedvenc magyar könyv, - Egri csillagok, Csutak és a szürke ló, Bogáncs, - mindegyiket legalább kétszer olvastam, de szerettem a lapok szagát, sárgás színét, rücskös tapintását, tudtam, hogy nagyon fognak hiányozni a pesti házak, játszóterek, közértek, és hamár azokat nem is, de a könyveken keresztül átcsempésztem a határon valami otthon-illatot.

Nyolc órát kellett eltölteni a pályaudvaron, csakhogy végre induljon a Rómába tartó szerelvény. Nyolc óra az maga a végtelen, sohasem fog letelni. Beültünk a Restaurant-ba, Mami bécsi szeletet rendelt nekem: - Kinder wienersnitzli, közölte a pincérnővel katonásan, lett volna vele udvariasabb is talán, ha két szónál többet tud németül, de hiába tanulta a polgári iskolában, nagyanyám maga a született nyelvi alkalmatlanság volt. Amúgy is szűkszavúan komunikált mindenkivel, telefonjait is röviden intézte, pedig a hívás hossza nem számított Pesten, akinek volt vonala, addig beszélt míg ki nem esett a kagyló a kezéből. Az embereknek nem volt tévéje, a rádió csendben duruzsolhatott a háttérben, a telefon volt az esti szórakozás, békés munka utáni szelepeltetés, a fülön keresztül beszedhető biztos altatószer.

Kihoztak egy hatalmas rántotthúst, kétoldalt lelógott a tányérról. Félreértették Sárit, ő kinder-méretre gondolt, a pincérnő meg bécsiszeletre a gyerek részére. Így legalább eltelt az első óra, addig nyammogtam a panírozott borjún, kibámultan a szürke hatalmas üvegablakon, vonatok tolattak, szemaforok emelték magasba karjaikat, hordárkocsik pöfögtek, kaptam egy önműködő terepasztalt, olyat amelyre mindig vágytam, mégsem tudtam örülni. Talán a szitáló eső lehetett az oka, Bécsben mindig esik, azóta is, ahányszor abban a városban járok, tízből ha egyszer összejön egy kis napsütés.

Hirtelen hascsikarás tört rám, otthagytam Mamit az asztalnál és elrohantam vécére. Akkor még nem hemzsegtek az útba igazító ikonok, többször is elfutottam a lépcső mellett, mely a célhoz vezetett volna. Végül az utolsó pillanatban mégis rátaláltam a helyre, mely egy órára magába zárt.

Nem mintha ekkora bajom lett volna a bécsiszelettől, hanem a kijutással volt a gond: az ajtó, mely befelé szerencsére kézségesen nyílt, kifelé azonban nem engedett. Türelmetlenül rángattam, fel sem merült bennem, hogy eltökélt rendszer akadályoz engem a távozásban. Még soha sehol nem kellett az ürítésért fizetni. A kilinccsel való dulakodásom felkeltette a helyi személyzet érdeklődését, német vakkantásokat hallottam, érthetetlen vezényszavak, hogy mit tegyek a zár rángatása helyett. Gondoltam kimászok felül, de féltem, hogy visszazuhanok a vécécsészére. Egy asszony schillingekről kiabált, a számot nem értettem, de ha fel is fogtam volna miről magyaráz, semmi pénz nem volt nálam, és az előttem lévő fémdobozról sem feltételeztem, hogy bármi köze lehet a beragadt ajtó kireteszeléséhez. Elkeseredésemben egyre csak azt kiabáltam: Mamika, Mamika, Frau Gondos Ivánné! Később elgondolkoztam, honnan is szedtem ezt a „Frau” szócskát, mely végülis megmentett, hivatalos jelleget kölcsönözve kiszolgáltatott idegenségemnek. Hát persze! A határőrök szólították így, a kényszer pedig előhozta az egyetlen osztrák kifejezést, melyet megtanultam. Frau Gondos Ivánnét bemondták a hangosbemondóba, lejött a vécébe, kifizette a válságdíjat, és újra szabad voltam. Ott volt előttem az ember, akire az összes élőlény közül egyedül számíthattam, Mamika, aki soha nem hagyott cserben, kiszámítható, szeretetteli unalmával, elviselhető dorgálásával. Semmit sem tud, semmit sem magyaráz a világról, nincsen szenvedélye, nincsenek vágyai, egyszerűen csak létezik, nekem és senki másnak.

Este elindult a vonat. Hálófülkében aludtunk, első osztályon, Franco bácsi fizette, nekünk sohase tellett volna vörös bársony borítású fekvőhelyre. Mamika fogkefével szorgoskodott a sarokmosdónál, háttal nekem, testével igyekezett elfedni ténykedését, szégyellte előttem műfogsorát. Aztán hálóinget húzott és befeküdt az alsó ágyra. Szinte azonnal elaludt. Sohasem horkolt, mégis egyenletes szuszogásáról mindig tudtam melyik az a pillanat, amikor itt hagyja a valóságot és átlép egy könnyebb dimenzióba. Ilyenkor néha nevetgélt is pedig a humor nem volt erőssége. – Mit nevetsz Mamanek? – kérdeztem  ha kuncogott, de válasz sohasem jött. Lehet, hogy ilyenkor feléledt benne a rég elhagyott kisgyermek, akinek szabad játszani, aki nem kell, hogy folyton mások szolgálatában álljon.

A fejem mellett halvány éjjeli lámpácska égett, olvasáshoz kevés, alváshoz sok. Elképzeltem a holnapi napot, a szikrázó napfényes római pályaudvart, Gabika és Franco napszemüvegben siet felénk, cabrio-autóba vágják csomagjainkat, felbőg az Alfaromeó, és irány Nápoly.  Aztán elképzeltem a nápolyi rokonokat, sorra jönnek, méregetnek, - nahát sokkal nagyobb vagy, mint a fényképeken, - mondják majd és sorolják nevüket. A tanárokra gondoltam, - biztos lesz aki tud közülük magyarul, különben hogy fognak megérteni engem? ...aztán elbizonytalanodtam. És ha nem? Kivel fogok játszani? Mindig csak Mamival és Édesanyával? El sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd folyékonyan beszélek egy idegen nyelven.

Besütött a hold, időnként házak, máskor fák takarták. Tudtam, ha aludni akarok, elő kell vennem a régi bevált módszert. Hasra fordulni, dúdolni és ütemesen verni a fejem a párnába. Gyerekkoromban is mindig így ringattam álomba magam. Neve is volt a módszernek: emézés. Emme-emme-emme-emme, valahogy így hangzott a párnába vert fej és a dallam egyvelegének hangja.

Eszembe jutott, hogy most olyan, mintha az omnibusz tetején ülnék. Ez a dal jó is lesz ide altatónak:

 - Éjjel az omnibusz tetején,
emlékszel kicsikém, de csuda volt.
Lent nyikorogtak a kerekek,
s felettünk nevetett a telihold.