Első éves korunkban, év végén kisjátékfilmet kellett készítenünk. Surányi Andris filmje egy fiatal hegedűművészről szólt, akinek öreg mestere osztja az észt: mi is kell ahhoz, hogy valakiből igazi hegedűs váljék.

-       ...a hegedüléshez három dolog kell, - kezdett bele a felsorolásba Wágner úr, és kopasz homloka gyöngyözött az izzadságtól, a frász törte ki, hogy képes lesz-e szemében az ötszázas lámpa derítő fényével végigmondani a bemagolt szöveget, - ...jó fül, finom kéz, és ...

-       Álljunk le. Vegyük át még egyszer Wágner bácsi. Meg lesz az a három dolog, nem kell izgulni, csak tessék szépen dallamosan végigmondani azzal a szép mély hangjával.

Andris szerette az öregeket, tudott is bánni velük, igaz most kicsit feszültebb volt a szokásosnál, mert a szűken mért nyersanyag nem túl sok ismétlést tett lehetővé. Wágner úr megtörölte a homlokát, a sminkes puffnizott egy kis púdert kopasz, görögdinnyeszerű fejére, mehet a felvétel!

-       Jó fül, meg finom kéz... nem jó? – pislogott laposakat a mester, és nyakát nyújtogatva keresgélte Andrist a kamera mögött.

-       De jó, csak elölről kéne Miklós bácsi!

-       Ja persze, ...khmm, a hegedüléshez három dolog kell, jó fül, finom kéz, és ...a harmadik, a harmadik dolog... ami még kell a hegedüléshez az a...

Ekkor Surányi rám nézett, azzal a vádló sötét tekintettel, amit hosszú években mérhető testvéri viszonyunk alatt csak ritkán érdemeltem ki, és láttam, hogy legszívesebben hozzám vágná Wágner urat tokkal vonóval. Én voltam a bűnös, én ajánlottam az öreget erre a szerepre. Nem volt ő színész, ilyesmire a költségvetés sem futotta volna, de amatőr sem teljesen. Volt köze a zenész szakmához, a háború előtt szüleié volt egy híres hangszerszalon. Legfőképp pedig az szólt Miklós bácsi mellett, hogy tudott hegedülni, mert a forgatókönyv szerint produkció is várt rá. Szegről-végről családtagom volt a kopasz zenész, könnyű volt rábeszélni a forgatásra, bár mostanra már ő is erősen bánta, hogy szöveges szerep közelébe merészkedett.

-       Fogjunk neki még egyszer.

Andris lenyelte a méreggombócot, mélyet sóhajtott, és hátranézett Harasztira, az akkor már profinak számító operatőr évfolyamtársra. Semmi bíztató nem érkezett felőle, Zsolt amúgy sem volt a megnyugtatás mestere. Nem szívesen dolgozott debilekkel, és mi fogyatékos kisfiúk voltunk hozzá képes.

-       Szűk harminc méter van a kazettában, - morogta a fogai közt.

-       Felvétel indít!- kiáltottam el magam. Gondoltam, ha komolyan veszem a saját asszisztens-szerepemet, az majd fokozza Wágner úr biztonságát is.

-       Tessék. – tette hozzá búgó orrhangon Andris, mert ő meg a bensőséges szuggesszió híve volt.

Miklós bácsi kihúzta magát, fejét felszegte, mint aki viharos széllel dacol, megmarkolta hegedűjét és kieresztette kontrabasszus hangját:

-       A hegedüléshez fiam, három dolog kell. Jó fül, finom ujjak, ...

Ekkor szünet következett, de Wágner úr szája nyitva maradt, jelezve hogy ne adjuk fel, ő sem adja, jönni fog itt a folytatás.

A kamera kitartóan zümmögött, a nyersanyag csak ment és ment. Aztán hirtelen Miklós bácsi vastag barna cipője hatalmasat dobbantott a padlón.

-       És erős lábak!

A stáb felsóhajtott. Meg voltunk végre. Dobozban a hasznos felvétel. Hatalmas kő esett le a szívünkről. Lesz vizsga.

Érdekes, fogalmam sincs, ki játszotta a fiút. Elszelelt a fejemből. De Wágner úr tanítását, - (Isten nyugosztalja, azt sem tudom hol fekszik) – egy életre megjegyeztem. Szóval a hegedüléshez legfőképp erős lábak kellenek.

És a filmrendezéshez?

Keresgélem egy ideje a választ, pedig jobb lenne, ha merengés helyett filmet csinálnék. De azért a recept az nagyon hiányzik. Mi a fene is az a három dolog, ami a legjobban kell a filmrendezéshez? Utána kéne nézni, vajon a nagy filmrendezők hányas cipőt hordtak? Chaplin, Fellini, Kurosawa, Bergman, Huszárik...

Hé fiúk, hogy álltok láb dolgában?