Kapcsold be a számítógép hangját, és klikkelj a kép közepén a nyílra.

(akinek erős a netkapcsolata az nézze teljes képernyőn - jobb alsó sarokra kell klikkelni)

Lámpaoltás után megpróbáltam összefoglalni, mi is történt az elmúlt néhány órában: Édesanya összepakolt egy kisbőröndnyi cuccot, atlétatrikókat, alsónadrágokat, ingeket, néhány vastagabb pullóvert, törülközőt, szappant, fogkefét. Legfelülre került a foszforeszkáló rózsafűzér, mert azon aggódtam, hogy el fog veszni, pedig az nekem este kell. Tudtam, hogy nehezen fog menni az alvás, talán ha mondok ötven ávemáriát és tíz páternosztert, elnehezedik annyira a fejem, hogy elnyomjon az álom. A vajszínű kis kegyszert Zia Anna ajándékozta nekem, mikor egy vasárnapi ebédnél rámcsodálkozott, ugyanis evés előtt eldaráltam a paradicsomos spagetti fölött, hogy „Panem nostrum quotidianum da nobis hodie, et dimitte nobis debita nostra,sicut et nos dimittimus debitoribus nostris”. Még a credo-t is tudtam volna, de az nem illett volna az evéshez. Boldog voltam, hogy ilyen pergő, latin szövegeket tudok bevillantani, mintegy helyettesítve gyengécske olasz-tudásomat. Anna néni tanárnő volt egy nápolyi általánosban, hetente kétszer korrepetált engem, hogy őszre képes legyek beilleszkedni a helybéli iskolásgyerekek közé. Ő tudta a legjobban, hogy milyen nehezen hozok össze olaszul akár egyetlen  értelmes mondatot, ezért adózott különös csodálattal latin szavalatom hallatán. Meg azért is, mert én voltam az egyetlen, aki imádkozott evés elött, hiszen Franco testvérei pogány módra vetődtek a kajára, nem úgy mint ahogy a Jezsuitáknál csináltuk: ott a pinpong meccsek után körülültük a megterített hosszú asztalt, de csak akkor lehetett az uzsonnához nyúlni, miután összekulcsolt kézzel, kórusban végigmondtuk a miatyánkot. Anna nénit alighanem meghatotta ügybuzgalmam, elszánt igyekezetem, hogy megmutassam, jó vagyok valamiben és ezt egy foszforeszkáló rózsafűzérrel díjazta. Milyen jó, hogy pont egy világítósat választott, mert most a takaró alatt láthatom a lepedő ráncait, mint valami ősrégi cseppkőbarlang redőzött falait, összegömbölyödve bújtam alá, hogy leválasszam magam az arctalan alvó tömegről. Megszámoltam, pontosan hetvenkilencen fekszünk ebben a teremben, egy méterre egymástól, barna derékig érő éjjeliszekrények választanak el bennünket, de csak a fejünk vonalában. Ennyi az összes intim tér, a többi mind közös. A bűz is közös, az átizzadt ruhák fáradt szaga, zokni, cipő, alsónadrág, az eleresztett gázok elegye, hetvenkilenc gyerek párolgó lehellete. Irígylem őket, milyen könnyen megy nekik az alvás, bambán szuszog mindegyik, szinte egyik pillanatról a másikra ült el a zsivaj mikor a felügyelő lekattintotta a terem neonjait. Nekik jó itt. Láttam abból, hogy már délután is összeverődtek nyolcasával, tizesével, röhécseltek, ordítoztak elnyújtott vakkantásokkal, nyilván azonos környékről valók, biztos nem most látták egymást először. Fekete a bőrük, göndör a hajuk, mintha afrikaiak volnának. Amióta Édesanyáék kifordultak a kapun, hozzám senkise szólt. Láttam mit csinálnak a többiek, innen tudtam mi az én dolgom. Amikor egy talpig feketeszoknyás pap sípolt, négyszáz gyerek sorokba fejlődött, az udvar elejétől egészen a végéig ért a tömeg. Beálltam közéjük, egy kockáspullóveres srác kérdezett valami, de nem értettem. A cipőmre bámultak többen is, aztán összeröhögtek. Néztem a talpát, hogy szarba léptem-e, de nem láttam semmit.

- D’ aro sivvenut? – kérdezett egy másik, persze fogalmam sem volt mit akar. Ha olaszul kérdezi, hogy „da dove sei venuto”, talán értettem volna, hogy arra kíváncsi – honnan jöttem. Akkor még nem sejtettem, hogy ebben a kollégiumban egyetlen gyerek sem beszél olaszul. Siciliani, Puglesi, Baresi, déli kisvárosok árva kölykei keveredtek nápolyi suhancokkal, mindegyik a maga dialektusában közlekedett, egyedül a papok használták az ország hivatalos nyelvét. Hogy mi furcsát találtak a cipőmön, sose fogom megtudni, a fiúk később sem fektettek energiát a magyarázkodásba. Ha valamit nem fogtam fel elsőre, azonnal magamra hagytak. Másfél év kell majd hozzá, hogy ne legyen olyan szófordulat, amit ne értenék, de ez még csak az első nap, hosszú út vár még rám.

Megindult a gyerekmassza az alagsor irányába. A lépcsőn összetömörültünk, nyomtak oldalról, elölről, hátulról. Valaki cérnahangon a fülembe visított egy dalt. Az legalább ismerős volt. Nyáron Capriban minden hordozható lemezjátszóból ez bömbölt: il pullover che mi hai dato tu... egy férfiről szólt, aki egy pulóvert szorongat szerelmesen, mert még rajta van a nő illata. A felügyelő teli tüdőből megfújta a sípját, az éles hang ide-oda pattogott a betonfalakon. A fiú megpróbált elbújni a hátam mögé, de egy csuhás kar lendületesen benyúlt érte és kipenderítette a sor szélére. Harsány „fai silenzio” kíséretében, túlfűtött, modoros mozdulattal állította büntetésbe a hangoskodót, szorosan egy oszlophoz, később majd gyakran tapasztalom,  itt ez a szokás, aki felidegesít egy papot, az hamar valamelyik boltív lábánál találja magát. Ezen a „csinálj csendet” kifejezésen pedig hosszan undorodtam, hogy lehet ilyen elmebeteg egy nyelv, a csendet nem csinálják, a csend az ab ovo van, azt csak megszüntetni lehet. Így voltam ezzel minden nap, különös ellenállással lázadoztam az olasz nyelv magyartalanságai ellen. Az anyanyelvem volt az etalon, ahhoz képest minden elhangzó kifejezés aberált konstrukciónak tünt, ennél jobban már csak azoktól idegenkedtem, akik e szavakat felém küldték: majomarcok, fekete parasztok, izzadt proli suttyók. Mit keresek én köztetek?

Édesanya azt mondta: a kollégium nem az ő ötlete, sajnál is érte, megérti, hogy eleinte nehéz lesz nekem, de ő nem tehet semmit. Még Franco bácsi sem, és természetesen én sem. Ez kifejezetten apám akarata, ehhez a feltételhez kötötte hozzájárulását, amikor döntenie kellett, hogy aláírja a kiköltözésemhez szükséges papírt. „A fiú nem lakhat veletek, csak szünidőben” – állítólag ezt mondta. Nekem ugyan nem, velem nem beszélte meg szándékát, pedig lett volna rá alkalma, de gondolom nem akart hallani nyafogó ellenszegülést. Anyámra bízta a közlést, aki húzta, halogatta, sajnálta volna elszúrni a nyaramat, jobb az utolsó pillanatra hagyni a keserű pirulát. Hallottam persze, hogy majd a kollégiumban így meg úgy, de nem sok fogalmam volt arról, miben különbözik a bentlakásos otthon az átlag iskolától. Tulajdonképpen ma este fogom fel igazán, hogy miről van szó. Ezekkel a pöcsökkel kell együtt élnem egy vadidegen városrészben, hatalmas hodályokkal és magas kerítéssel határolt területen, ahonnan csak havonta egyszer van kiút. Akkor eljön végre egy szombat reggel, megjelenik értem Franco bácsi a Lancia-val és átvisz a luxusnegyedbe, haza a Via Petrarca 93-ba. Kettőt alhatok a kiszobámban, habfürdős fürdőkádban ázhatok, játszhatok a kisvonatommal, és lemehetek a parkba hasonszőrű, jólöltözött gyerekek közé biciklizni, bújócskázni, fűben hemperegni. Vasárnap a tengerparti klubban fehérbor mártásos borjúszeletet kapok, utána karamel krémet, aminél finomabb édesség nincs a világon. Talán csak a bejgli, de az csak karácsonykor lesz, édesanya azzal kápráztatja el a nápolyi barátokat, mert ilyesmiről itt sohasem hallottak azelőtt, akárcsak a sóletről,  meg a marhapörköltről. Aztán hétfő reggel Franco hatkor ébreszt, és akkor sietni kell, mert a képkeretgyár, ahol ő dolgozik messze van, még a kollégiumnál is messzebb. Szótlanul tesszük meg előtte a kényszerű kitérőt, nincs miről beszélni, korán is van, a dugó is reménytelen, apám szavai pedig úgy látszik megfellebezhetetlenek. „Semmi szükség arra, hogy egy folyton ott lábatlankodó gyerek miatt megromoljon egymással a kapcsolatotok. Te nyilván kényeztetnéd, a Franco-t ez meg felbőszítené. Janikának egyébként is fegyelemre van szüksége, túl sokat ajnározták öregasszonyok. Nyelvet sem lehet úgy tanulni, hogy ne lenne rákényszerítve az ember. A papok kíváló pedagógusok, sok generációt már emberségre neveltek, abba még senki sem halt bele, hogy lehúzott pár évet egy internátusban”.

Apám indoklását Gabika sokat idézte fel. Ahányszor csak próbáltam siránkozni, megkapaszkodott ezekbe az érvekbe, nehogy magához engedje a leghalványabb kétséget: talán felül kellene írnia a kizsarolt megállapodást, talán hallgatnia kéne a saját szívére, anyai ösztöneire. Ő látja közelről kétségbeesésemet, a krokodilkönnyeket, a rám zuhanó félelmetes magányt, amikor virágos köntösében kihajol a teraszon, kecsesen integet, és felém dob egy utolsó puszit.

A „refettorio” azt a helyet jelenti, ahová enni vonulunk. Száz barna asztal köré vezetnek bennünket, négyesével. Állunk és a széktámlákra támaszkodunk. A terem végében a pulpituson Don Persico megigazítja a mikrofont. Ő az egyetlen szalézi pap, akiben eddig valami játékosságot fedeztem fel. Viccesen köszörüli a torkát, és az imát is ironikusan mondja, mintha úgy vélné, nem biztos, hogy mindenki megérdemli a „mindennapi kenyerünket”, de hát azért add meg nekünk Mi Atyánk, ne tolj ki velünk, holnap majd rendesebben viselkedünk, igérjük. Aztán négyszáz szék egyszerre karistolja a követ, levágódik mindenki az aluminium evőeszköze mellé. Abrosz és tányér nincs, az ételt majd az öreg szolgák hozzák görgőskocsikon. – Past’e fasull – babostészta. Tulajdonképpen nem rossz, csak gyanus mócsingok ne lennének benne. Azokat kerülgetem, mialatt Don Persico egy regény első fejezetét olvassa fel: A láthatatlan ember, H. G. Wells-től. A megafonokból áradó színészkedő hangja túlszárnyalja a csattogó kanalak zaját. Próbálok figyelni a szövegre, ez legalább tisztán olaszul hangzik, semmi dialektus. Az asztalomnál senki sem beszél. Csak falnak, farkaséhesen.

Elhoztam egy almát, bár nem szabályos. Az éjjeliszekrényembe rejtettem, hátha megszomjazom éjszaka, és mivel a mosdókba nem lehet kimenni, ha sehogysem jön össze az elalvás, legalább beleharaphatok. Lámpaoltás után pisilni sem lehet önállóan. Akinek feltétlenül ki kell mennie, az odaléphet a felügyelő elfüggönyözött ágyához és elnyöszörögheti a baját. Akkor megkapja a terem kulcsát. Három percen belül vissza kell adnia. A felügyelő most könyvet olvas. Kirajzolódik az árnyéka. Idétlenül hosszúnak tűnik az ágya, vékonyka karjai mint pálcikák vetülnek a plafonra. Amikor lapoz, három méteres fekete kísértet kúszik át a falon. Még az is látszik, amint megnyálazza mutatóujját. Egy kis ventillátor pereg mellette. Irigylem, hogy neki külön kuckója van. De vajon mi készteti, hogy itt legyen velünk? Ő nem is pap, nincs csuhája. Csak egy nevelőtanár. Vajon miért nem megy este haza? Nincs aki várja otthon? Ki kényszeríti, hogy ebbe a zárdába élje az életét?

Most eloltotta a kislámpát. Már csak a rózsafűzér pislákol a kezeim közt, alig szivárog belőle valami fény. Jó lenne elaludni, mielőtt teljesen sötét nem lesz. Kicsit sírok, de csak halkan. Nem akarom, hogy valaki felébredjen és kiröhögjön. Van egy szokásom, az talán segít: megfogom a nyakam bőrét, és gyűrögetem. Ide-oda morzsolom. Jó puha. Na... talán sikerül... egy pillanatra mintha már aludtam volna.