Négy kisharang alatt bújik meg négy kis vasnyelvecske. Ha megrázom,  csengés-bongás tölti be az egész templomot, lassan vánszorog a visszhang, kígyózva a padsorok között, felkúszik a szószékre és onnan lendül át lomhán az orgona hatalmas sípjai fölé. Don Vanini rátenyerel a csontszínű klaviatúrára, felbőg a “toccata” sűrű akkordja és csak most porlad szét a mennyezet alatti levegőben a csilingelő hangfűzér, melynek okozója én vagyok, csakis én, senki más a négyszáz álmos gyerek közül. Az én kezem tette ezt, és pont akkor, amikor a szemem érzékelte, hogy magasba lendül Don Persico két karja, na abban a pillanatban küldött parancsot az agyam, hogy MOST, és amikor felemelte a tabernákulum felé a szent ostyát, Jézus testét, egészen pontosan akkor ráztam meg ÉN az aranyszínű kisharangokat. Micsoda hatalom! Része vagyok a szertartásnak! Már nem csak terelnek ide-oda, leültetnek, felállítanak, sorakoztatnak, felrántanak az ágyból, mindig együtt a temérdek gyerekkel, hanem lehetőséget kaptam egy önálló mozdulatsorra. Felemelem, megrázom és puhán visszahelyezem a márványlépcsőre. De nem csak ennyi ám! Tíz perccel hamarább jöhetek le mint a többiek, a sekrestyében elsőként köszönhetek a vicceskedvű “Perzsa” atyának, - igaz, most komoly mozdulatokkal bújik az aranyozott stóla alá, de a palástot már én adom rá, és hátul masnira köthetem a két fekete rögzítőpántot. Rajtam földig érő piros ministráns ruha, azon pedig hófehér karing. A cipőm nem látszik, körbe suhogja minden lépésnél a szoknyaszerű sűrű anyag, vigyáznom is kell, főleg a bevonulásnál, nevetséges lenne, ha orraesnék. De nem fogok, mert szeretnék ministrálni máskor is, az összes pillanatát kifigyeltem a szertartásnak, volt is persze rá időm bőven, hiszen minden reggel itt ültem az első sorban, mostmár hónapok óta. Nem hittem volna, hogy sikerülhet nekem is, hogy bekerülhetek azok közé, akik beöltözhetnek, mert ez nagyon nagy dolog. Az ember már szinte olyan, mintha pap lenne. Amikor az atya mögött lépkedek az oltár felé azt képzelem, hogy már nem is vagyok gyerek, és talán nem is vagyok teljesen földi lény, minthogy ő sem az. Mi Istent szolgáljuk, és ameddig tart a szertartás, rajtunk nem fognak a halandókat érő bajok. Nem vagyunk álmosak, nem csikar a hasunk, nem fordulhat elő, hogy csuklani kell, és a térdünkön sem érezzük a márványlap keménységét.

 

 

 

 

Signor Melani a ministránsok vezetője, nála kell jelentkezni, de ha fel is ír a füzetébe, az még nem jelent semmit, mert először az énekkarban figyeli meg hogyan viselkedik az ember. Annak aki mise alatt nevetgél, túl sokat bámészkodik, vagy összecseréli a zsoltár sorait, semmi esélye nincs. Pedig signor Melani nem is túl szigorú, kopaszodós feje van és jóságos a tekintete. Azt mondják, pap akart lenni, de nem ment neki a latin és teológiából is folyton megbukott, ezért maradt laikus. Dörmögő hangja van és nagy szíve, verseket is szokott írni, szentekről meg virágokról. Például San Domenico Savióról, aki itt nálunk ilyen védőszent féle, ő is kollégiumi gyerek volt, papnak készült és neki sem sikerült, mert tizenötévesen meghalt tuberkulózisban. Pedi neki nagyon ment a latin, kétszáz virág nevét fújta kívülről és mindent tudott a szentek életéről.

Énekóra után szokta szavalni verseit a signor Meláni, de csak azoknak, akik megérdemlik, a többieket elzavarja focizni. Igazából csak ketten, hárman szoktuk meghallgatni, mert elég hosszú versek, és ha nem nézünk végig a szemébe elakad, aztán olyankor nagyon szomorú arca lesz.

- Hát téged nem érdekel San Domenico Savio élete? Hogy akarsz akkor a mennyországba kerülni?

Ilyeneket szokott mondani, ha valaki nem figyel, és a szemei is megtelnek könnyel. Én különös gyengédséget érzek iránta, lehet hogy felfogta, mert már az első héten felírt a ministránsok közé. Amikor elmeséltem otthon Édesanyának, megsimogatta a fejem és sóhajtott egy nagyot.

- Kisfiam, ebből baj lesz. Örülök, hogy végre valami tetszik a kollégiumban, de te olyan gyerek vagy, aki nem ministrálhat.

- De hiszen már csináltam háromszor is, és teljesen jól ment.

- Ostyát ettél?

- Azt még nem mertem, de szerettem volna.

- Nem szabad. Neked nem. Mi… ateisták vagyunk… és az ateisták nem eszik meg Krisztus testét. És nem ministrálnak.

 

A keresztelőre összesereglett mind a négyszáz gyerek. Előre tudtam, hogy lesz aki röhögni fog, mert egyikük sem látott még olyat, hogy szentelt vízzel locsolják le egy tizenkét éves fejét. Ostobák, mert Szent János felnőtt férfiakat keresztelt a Jordán folyóban, többek közt magát Krisztust, és azon akkor nem röhögött senki. Viszont Signor Melani elsőre vállalta, pedig alig mertem megkérni, hogy legyen a keresztapám. Verset is írt az alkalomra, de csak néhány sort, mert nem számított nagy figyelemre.

“Benvenuto caro Jani

tra i bravi cristiani,

siciliani, sardi, e napoletani”

 

Isten hozott kedves Jani a derék keresztények közé, - dörmögte, miközben Perzsa atya egy ezüst tálkából a homlokomra csíkot eregetett. A szentelt víz végigszaladt az államig, ott éles kanyart vett és hátragurult a nyakamba. Összerándultam mert csiklandozott, de a hideg borzongást mennyei érintésnek képzeltem, mintha a hűvös fuvallat varázsszó lett volna egyenesen Jézus szájából: befogadlak. Akkor elhatároztam, hogy szent leszek. Először pap, aztán szent. Mert nincs annál csodálatosabb, mint jót tenni az emberekkel és együtt dalolni az angyalokkal. Szentként élni végülis csak annyit jelent, hogy az ember nem követ el bűnöket. Csak tíz parancsolatot kell betartani, nem nagy ügy, lehetne húsz is és az biztos nehezebben menne. Ölni, lopni nem fogok, a paráználkodást meg nem is értem. Mégis rögtön a szertartás után megjelent az első lekűzdhetetlen akadály. Ültünk az ebédlőben és hozták a mócsingos húst. Elkezdtem nyiszálni mint rendszerint, általában a háromnegyedét a tányér szélén szoktam hagyni. Összeszorult a szívem. Indiában éheznek, mit nem adnának ezért a szar húsért. Én meg képtelen vagyok megenni. Ez nem szenthez méltó magatartás. Nyammogtam hát egy ideig, egyik pofazacskómból a másikba küldtem a sercegő inakat és közelharcot vívtam a gyomromból feltörő hányingerrel. Végül egy hatalmas kenyérbél segített. Az első megpróbáltatáson túl volnék, de vajon hány ebédre futja erőmből, Istenem segíts!


 

Amikor Signor Melani ott feküdt kiterítve a templom közepén, mindössze néhány lépésre attól a helytől ahol a keresztelő versikét szavalta nekem, azon töprengtem, miért ilyen rövidéletű keresztapa jutott nekem. Kopasz fején májfoltok voltak és az egyikre épp rászált egy légy. Gondoltam lecsapom, ne koszolja már, úgysincs senki a templomban, aki rám szólna. De aztán úgy éreztem, egy szent nem csapdos legyeket, elfogadja, hogy a koszos állat is Isten teremtménye. Signor Melani lelke már úgyis az Úr oldalán pihen, a teste meg csak azért van itt, hogy legyen ki mellett bőgnöm. Egész délelőtt itt fekszik, csak alkonyatkor kerül rá szemfedél, egyik versében azt kérte, hogy napnyugtakor vegyenek végső búcsút tőle. Hát ez a vágya teljesült, hamár nem lehetett szegényből pap.

 

 

A temetésre nem jött el Édesanya. Franco bácsit valami fontos üzleti vacsorára kísérte, Signor Melanit meg tulajdonképpen nem is ismerte. Utólag törtem a fejem, vajon Franco bácsi családjából miért nem jelentkezett senki keresztapának, van ott egy csomó testvér, Ugo, Vincenzo meg Umberto, egyiküknek beleférhetett volna egy keresztgyerek, de aztán megvígasztaltam magam: ez legalább az én döntésem volt. Egyébként is Signor Melani bevallotta: soha senkinek nem jutott még eszébe ilyesmire kérni őt. Se családja, se barátai nem voltak, velünk aludt minden éjjel, csak a gyerekeknek szentelte életét. Azoknak meg már mind volt keresztapjuk valahol. Most már nekem is van. Valahol.

 

Szerző: Vészi János  2011.09.08. 21:22 13 komment

Szombat reggel kinyitják a vaskaput és beömlik egy csomó idegen: öregfiúk, akik valaha ide jártak az „oratorio”-ba pingpongozni, meg az udvar végében működő esztergályos tanműhely végzett szakmunkásai, és még a kispapok is, mert a szomszéd épület az egy papnevelde. Ezek mind elkeverednek velünk, beállnak focizni, ellepik a büfét, söröket bontanak, hangoskodnak. A megafonokból zene szól, a sanremo-i fesztivál ismert slágerei, - una lacrima sul viso – búgja bánatos hangján Bobby Solo, a Gigliola Cinquetti meg csak csipog hogy – non ho l’etá – nincs még abban a korban hogy megélhesse a szerelmet, nem szabad neki mert kicsi, de mégis nagyon akarja és izgatottan remeg a hangja. Az öregek ellökdösnek bennünket a csocsóasztal mellől, bennfentesek, saját készítésű gipszlabdát vágnak az üveglap közepébe, színes csíkok virítanak rajta, jobban gurul, mint amivel mi szoktunk játszani.

-       Al volo!

-       No! A fermo! – veszekednek és nem tudnak megegyezni, hogy leállítható-e a labda lövés előtt, vagy mindenképp mozgásban kell lennie mielőtt a fabábú lába nekicsapódik.

 

 

 

Mi úgy szoktuk játszani, hogy bármi lehetséges, pörgetni is lehet, csak hát hülye aki pörget, mert hamar elfárad. Ez az első játék amibe szívesen bevesznek a nápolyiak, mert hátul nagyon jó vagyok és azt is meg tudom csinálni, hogy a hátvédem visszapasszol a kapusomnak, és akkor durr egy hatalmas lövéssel gólt rúgok a túlodali kapuba, csak úgy kong a vaslemez az asztal gyomrában. Az a legjobb hang ami csak létezik. És akkor fapofával tolok egyet az eredményjelző rúdon, mintha halál természetes lenne, hogy bármikor nyesek egy ilyet. Kár, hogy ezek a taták nem kíváncsiak rám, mert nekik is szívesen megmutatnám a kivégző technikám. Így hát eloldalgok és bámulom a bejárat előtti járdaszakaszt, nem jöttek-e meg Édesanyáék. Reggel óta vizslatom az érkező autókat, fehér Lancia Fulvia, - mondta Franco bácsi a telefonba, - figyeljem csak, mert majd a Bersaglieri katonák indulóját fújja a dallamkürtje. Megkértem, már messziről dudáljon, hogy azonnal ott teremhessek, egy percet sem szeretnék elveszíteni a hétvégéből, úgyis olyan hamar elszalad a szombat-vasárnap, amit most előszőr végre otthon tölthetek.

Jönnek, de nem értem. Mindenféle szülők érkeznek és ölelgetik a gyerekeiket. Úgy látszik mégsem mindenki árva itt. Egyre nagyobb a tömeg. A templomba tódulnak, meg valami ünnepség is van az udvaron. Olyanok ezek az emberek, mintha szerettek volna idejárni. Én, ha egyszer kijutok innen biztos, hogy soha be nem teszem a lábam. Még három év, vagy már csak három év – inkább így mondom. Most, hogy tudom Apuci válaszát a kérésemre, már semmi reményem nem maradt, hogy ez az idő lerövidüljön. De ma nem érdemes borongani, mert hamarosan értem jönnek. Kettőt alhatok otthon, összerakhatom a kisvonatot és mehetek biciklizni a parkbéli srácokkal. Édesanya megmondta, otthon nem szabad a kollégiumra gondolni, mert akkor azt a kis szakaszt sem tudom élvezni, amit nem bent töltök. És nem érdemes a Francót sem nyaggatni azzal, hogy vegyen ki, mert azzal is csak telnek az értékes percek. Egyszerűen le kell venni a témát a napirendről. Szerintem fog menni, csak már lennének itt. Még mindig semmi dudaszó a parkoló felől. Addig szét nézek ebben a forgatagban.

 

Megvannak végre! Tényleg úgy dudál, hogy mindenki felkapta a fejét, parapapa, parapapa, nagyon vicces trombitahang egy hófehér autótól. Rögtön be akartam szállni, de lett egy kis bonyodalom, hogy ki hova üljön, mert egy vendég is volt már hátul az autóban, akire nem számítottam: Erzsi a hollófekete hajú bemondónő, Édesanya legjobb barátnője. Reggel érkezett vonattal, miatta volt a késés, vártak rá egy órát a pályaudvaron. Erzsi hatalmas és mély hangú, régen nagyon szerettem hallgatni a hangját az esti meséknél, ültem a földön és meredtem a varázsszemre. Akkor még kevés rádiónak volt ilyen zöld foszforeszkáló lámpája a közepén, de a miénknek igen. Ahogy Erzsi hangosodott, mint a pillangó szárnya, úgy nyílt szét a varázsszem fekete bogara. Ha meg levegőt vett és egy pillanatra csönd lett, mint alkonyatkor a mező, mélyzöld nyugalom terült el a doboz közepén. És még az volt nagyon jó régen, hogy én tudtam, - eljön majd hozzánk és nekem külön is mesél azon a jó meleg hangján. Most azonban csalódást éreztem, nagyon vártam, hogy Édesanyával legyek kettesben és így erre biztos nem fog sor kerülni. Akkor meg kell mutatni a várost Erzsinek, csupa olyan helyet amit már jól ismerek. Mindig ez van, ha jönnek Pestről, felmegyünk a Vezúvra, meg a pinea-fához, ahonnan az összes nápolyi képeslapot fotózzák, aztán hosszú evés a felhőkarcoló tetején, végül kiülés a teraszra, engem meg elküldenek játszani, mert pesti intim pletykákat mesélnek egymásnak. Erzsinek is van valami titka, egy gyereke, aki valami nős férfitől van, híres író, de nem szabad tudni róla, mert az nem akar válni… vagy mit tudom én. Mintha engem érdekelne. Csak fél füllel hallottam, még nyáron mesélte egy másik vendég aki szintén nálunk ücsörgött a teraszon.

Pontosan úgy lett, ahogy gondoltam, csak annyi a változás, hogy míg Édesanyáék a hintaszékben himbálóztak megkértek, hogy húzzam ki a slaugot és locsoljam meg a virágokat, mert azt állítólag én tudom a legjobban. Viszont ez eltart egy darabig, mert sok a muskátli meg a leander, úgyhogy megint hallottam valamit, amit nem kellett volna. Laciról, aki valami fontos diplomata Rómában de túl sokat iszik, és olyankor nekiáll pisilni a köztereken. A múltkor a Fórum Románumban sikerült eleresztenie, emiatt valószínűleg visszaküldik Magyarországra és oda a karrierje. Lehet, hogy a vízcsobogásról jutott eszükbe ez a történet, nekem meg az, hogy beülök a kádba, mert egy hónapja nem tudtam lefürödni rendesen. A kollégiumban péntek délután van melegvizes tusolás, mindenkire három percig folyhat a víz. Nyolc fülke van emeletenként, hosszú sorokban várjuk, hogy bejuthassunk. Meztelenre vetkőzünk és beszappanozzuk magunkat úgy nagyjából szárazon. A három perc épp arra elég hogy végigmossuk és leöblítsük a testrészeinket. Vízelzárás előtt  fél perccel a Catechista kiabál, hogy „idő!” és könyörtelenül elcsavarja a főcsapot. Aki lassú volt, hideg vízzel öblítheti le a maradékot, de már csak fülkén kívül a lábmosóknál. Nem tudom, hogy lehet egy imafelelős pap ennyire szívtelen. Ő persze külön fürdőszobában tisztálkodik, gondolom ott nincs időmérés. Itt most a kádban végre addig ázok, amíg jól esik. A Badedas-nak mennyei illata van. Illetve fenyő, de egészen különleges. Pesten is volt fenyőszagú habfürdő, de az túl erős és nincs ekkora habja. Nem tudom mitől tud ekkora fehér takaró képződni abből a kis zöld csíkból amit a zuhanyfej alá nyomunk, de ez mindennél csodálatosabb. Csak fekszem, és órákig bámulom a mennyezetet. Ha felnövök, minden nap Badedas-al fogok habfürdőzni.

Franco bácsi nagyon rendes volt, odaadta a slusszkulcsot és megengedte, hogy egyedül üljek egy kicsit a Lancia-ban. Az is jó, hogy megbízik bennem, tudja hogy nem fogom beindítani. Csak ülök, tekergetem a volánt és azt képzelem, hogy már tudok vezetni. Olyan a sebességmérője, hogy egy korong forog az álló mutató előtt és arról lehet leolvasni, mennyivel megyünk. Száznegyvenöttel is tud repeszteni ez a Fulvia, az előző kis Fiat csak százzal bírt. Meg azért is rendes volt, mert lejött utánam a fényképezőgéppel, hogy tudjunk küldeni Maminak Pestre egy képet, ahogy én ülök az új autóban. Csak az rossz nekem, hogy este annyira  szeretném ha átölelne és adna egy puszit. De erre mindig csak akkor kerül sor, ha külön megkérem. Talán nem is szívesen teszi. Édesanya erre azt mondja, hogy hiányzik neki a saját fia. De hát ezt nem értem, pont jól jöhetne neki, hogy én meg itt vagyok. Erre nem gondol?

 

Hétfő reggel már fél hétkor az udvaron voltam, a többiek még le sem jöttek misére. Franco bácsi sietett tovább, a képkeretgyár ahol dolgozik a városon kívül van, újra át kell vágnia csúcsforgalmom. Itt még nagy a csend. Jé, az asztalban felejtették ezt a csíkos csocsólabdát! Akkor most egy kicsit gyakorlom a kapura rúgást visszapattanóból. A gipszgolyót az oldalfalhoz lököm a játékossal, épp csak lehelletfinoman, aztán várom amíg újra felém tart. Csak el kell találnom a legjobb pillanatot, és akkor bevágok egy óriási védhetetlen gólt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: Vészi János  2011.05.27. 22:43 5 komment

Eltelt az első hónap, és lassan felfogtam, hogy nem fog megtörténni a csoda.

Sokszor elképzeltem, jönnek értem a fehér Lancia-val, az igazgató bedörög borízű hangján a hangosbemondóba, - Yanosh Veszidzi é pregato di scendere in consiglieria, - igen, igen, ez nekem szól, kihámozom nevem a nevetségesen préselt kiejtésből, rám várnak a tanácsosi irodában, tíz percem van, hogy összepakoljam a hálóteremből a cuccaim, a tanulószobából néhány könyvet, a rózsafűzért, a doboz kekszre már nem lesz szükség, az asztaltársaimra hagyom, vetődjenek rá, lesz belőle bőven odahaza úgyis. Ajtók nyílnak előttem, értetlen irigy tekintetek kísérnek, átvágok a focipályán, Don Persico megsimogatja a tarkómat, a rácson túl a nyitott tetejű Lancia, a motorháztatőn megcsillan a reggeli fény, a bőrülésről Édesanya emelkedik fel, Franco a csomagtartót nyitja, ölelnek csókolnak, - jól van na, - lapogatnak, - értjük már, ne sírjál, megyünk haza… és nem kell többé visszajönni. Soha többé.

Volt egy visszatérő álmom is: éjszaka van, kilopódzom a szuszogó hálóból, a folyosón egyetlen lámpa ég, pár lépés és elérem az udvart. Nyitnám a vaskeretes üvegajtót, de süvít a szél, ellentart vézna karomnak. Valahogy mégis kipréselem magam, haza akarok menni. Átlósan vágok át a hatalmas focipályán, hogy a lehető legrövidebb úton jussak el a kapuig, de az idő nyúlik, végtelen hosszú percek míg eljutok a közepéig. A szél mindkét vállamnak nekifeszül, szinte álló helyzetre lassít. Erőlködnek combjaim, csúszik a cipőm, meleg homokkal tele a szemem, sohasem fogok eljutni a rácsig, és már visszafordulni sincs erőm. Felébredek.

 - Che urli affá?! Francnak ordítasz! – rázza a párnámat az ágyszomszédom. Aztán reggelig töprengek derékszögben ülve,  - ha egyáltalán találnék járművet ami elvisz, mit szólnának hozzám? Éjnek éjjelén felcsöngetem őket, talán egy parányi ijedséget, pár ölelésnyi gyengédséget elérnék, de reggel Édesanya búcsúzna tőlem és Franco morogva vágna át velem a városon: mit kell ennyit problémázni ezen a kollégiumon.

Marad hát a beletörődés: jön majd karácsonyi szünet, jön majd a nyár, a többit itt kell kibírnom. “Most alámerülök és kibekkelem” – hallottam sok évvel később Antall József miniszterelnök mondását, és – bár idegen volt tőlem a fizimiskája és szava járása, - az érzés ismerős volt nagyon: van, hogy múlatni kell az időt, kameleonként terepszínűvé válni, ne lássanak, ne kössenek belém, lelassulni és elviselni bárhogy is a helyet, menekülni úgyis lehetetlen.

Most is itt tartok, és az érzés megint nagyon ismerős. 2011-et írunk, majdnem fél évszázad választ el a kollégiumi évektől, de a viselkedés, amire rátanultam visszaköszön. Az előbb kimentem az erkélyre elszívni egy szál cigit. Esteledik, éles fénnyel bukik le a nap. Van egy irodám, itt a Margit híd közelében. Egy hete még nem így mondtam volna, hiszen a Fórum Film Alapítvány nem az enyém, dokumentumfilmes szakmatársak hívtak el vezetőnek, évente összejöttek megbeszélni, hogy megtartsanak-e. Akkoriban még a Filmgyárban voltunk, igaz, annak a legkopottabb végiben, de mégiscsak a kiválasztott csapat részeként kávézhattunk a sarki büfében, - a kultúra felkent lovagjaiként lődörögtünk az ifjú kereskedelmi tévésekkel keveredve, - mígnem szedtük a sátorfánkat, mert nyomasztó volt az enyészet tudata, hogy csak gyűlik a kosz és a bűz körülöttünk, se szándék, se pénz a süllyedő Mafilm megmentésére.

Az “irodánk” – mert akkor még többesszám-tudatunk volt, - frissen festett lakás lett, fehér Ikea-polcokkal, narancsszínű kanapéval (röhögtünk, hogy legalább a színnel nem lesz probléma). A helyváltás reményekkel töltött el, megújulunk, pályázunk, kamerát veszünk, önálló fesztivált rendezünk, ki tudja milyen lesz az új kormány és hogyan áll a filmhez, fújhatnak még jó szelek felénk.

Nem fújtak.

Mára már tudjuk, a miniszterelnök döntött: kiveszi a filmesek kezéből az önrendelkezés lehetőségét és egyetlenegy emberre bízza a magyar film sorsát. Neve is van, Andrew Vajna, híres amerikás producer, de lehetne ő akár Andzrej Wajda, - mi akkor sem volnánk boldogabbak. Egy ember, egy ízlés, egy akarat, one man show.

Húsz éve annak, hogy a nagy kavargó változások közepette bennünket is is megforgatott az érzés: itt a pillanat, most kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Gyűléseztünk klubokban, konferenciatermekben, filmgyári studiókban, presszókban, lakásokon. Éjjel, nappal mentek a telefonok, gépeltük a fogalmazványokat, elöljárókat választottunk, kerekasztallá alakítottunk minden téglalapot, két-három sorban ültük körben, - úgy hallotuk – a pártok is így csinálják. Elegünk volt a stúdió-rendszerből, - bár öt is volt belőlük, de mindnek meg voltak az erős embereik, ők ettek elsőként a tálból, a többieknek a leeső jutott. Pedig ez már a finomított változat volt. A durvát, a “központi dramaturgiát” mi csak hírből ismertük, kicsik voltunk még az ötvenes években. Mi már nem féltünk a feljelentéstől, a téglák működését is inkább vicces rókacsapdának képzeltük, - majdcsak kibújunk a hurokból, ha véletlenül beszorul a fejünk. Jobban tartottunk attól, hogy nem hagynak filmet csinálni, mint attól, hogy betiltanák a végre elkészült művet,  - mert annyira veszélyesre sikeredett volna. Lenyomatokat készítettünk, nem forradalmi kiáltványokat. Az viszont mámoros érzés volt, hogy recseg-ropog a  régi tákolmány alattunk, vidáman ugrálhatunk le róla, megütni nem fogjuk magunkat, és ráadásul nekünk adatik meg egy teljesen új épület felhúzása. Jelszavunk a demokrácia lett, szerintem napjában legalább százszor elmondtuk, leírtuk a kifejezést, mi mind demokraták voltunk, - születendő pártjaink nevében is ott díszelgett a “demokrata” szócska, mi sem maradtunk le. Alapegységünk az “egy darab demokrata filmes” volt. Nem számított a tehetség és az eddigi teljesítmény, - mindenről szavaztunk, és mindenki voksa egy pontot ért. Igaz, mivel bárki alapíthatott stúdiót, műhelyt, bétét, káeftét, alapítványt, érdekképviseleti szervezetet, volt aki három-négy helyen is megfordult és így megtudta sokszorozni erejét. De ez senkit nem zavart, virágozzék száz virág. A permanens szervezkedés örömét azonban időnként furcsa idegbajok zavarták meg. A Benczúr utcai SZOT szálló különtermében egyik gyűlésünkön megjelent a legendás Sípos István, akit eddig köreinkben néma áhitat övezett. Tudtuk, hogy egyike azon bátor ifjaknak, akik 1970-ben disszidáltak, miután letették névjegyüket a Balázs Béla Stúdióban néhány olyan filmmel, melyekben ha allegórikus formában is, - de merészeltek szerepelni olyan tabuk, mint a ‘68-as szolgalelkű bevonulás, a ’19-es kommün brutalitása, a szent ideológia és a szocialista gyakorlat között tátongó mélységes szakadék. Sípos visszatért, és ez jó jel, mert akkor itt újra lehet élni, de Sípos váratlanul zsidózni kezdett és ettől hirtelen megfagyott a levegő. Kapkodtuk a fejünket, hogy mi is történt, mert az órákig tartó fárasztó vitákban az ember figyelme időnként alábbhagyott,  - nem tudtam mi volt a konkrét előzmény, mely szóra bírta az amúgy hallgatag, befelé fordulásra hajlamos rendezőt, csak a a zavart csend után előtörő felhördülésre emlékszem, mely szinte lincselésbe ment át. Jancsó felemelkedett a székből, - “na ezt itt nem Pista!”, majd rögtön utána jött néhány “takarodj ki innen!” de ezt mások üvöltözték, és ekkor már mindenki talpon volt, Sípos érvelni próbált, de a hangzavar elnyomta igyekezetét. Egy hosszú drapp lódenkabát libbenésére emlékszem, ahogy a Pista maga köré kanyarintja… és már nem volt köztünk. Remegni kezdtem, sajnáltam őt. Elképedtem, hogyan történhet meg, hogy 1989-ben valakinek eszébe jusson kimondani azt a szót, hogy ZSIDÓ.

 Egy másik alkalommal a Gorkij fasorban Hartai Lackó és Mész Andris pehelysúlyú összecsapásának voltunk szemtanúi: itt is kerekasztalt ültünk, harmincan-negyvenen próbáltunk dűlőre jutni azt illetően, hogyan válasszunk kurátorokat, legyen-e Filmfőigazgatóság, kik fogják gondozni az elkészült filmeket? A vitát ezúttal Hartai vezette, - két óránként cseréltünk moderátort, - mint mindent, az ilyesmit is megszavaztuk. Elfogadtuk, hogy Lackó egy kicsit körülményes, végtére is mérnöknek tanult mielőtt filmessé vált volna. Mész Andrisnak azonban nem volt türelme sorára várni, többször is bekiabált anélkül, hogy szót kapott volna. Hartai megdorgálta, Mész viszont kétségbevonta alkalmasságát a vitavezetést illetően. Lackó felemelte a hangját, Andris a jobbkezét, és telibe találta a vitavezető szemüvegét, mely nagy ívben a terem sarkába repült. Azt hittem, itt véget ér a meccs, mert Lackó biztos megijed a beszedett ütéstől, plusz nem is lát rendesen. De tévedtem: válaszpofonra lendült,  a két vékony fiú összegabalyodott és további ütlegek következtek volna, ha Pörkölt szét nem választja őket. Hartai összeszedte a szemüvegét, Mész a ruháját porolgatta, Gát Pöri pedig kihasználva súlyfölényét átvette a vitavezetést. Le is szögezte, hogy megvan vagy kilencven kiló, utcai verekedéseken edződött, úgyhogy fontolja meg jól, ha bárki is akarna összeakaszkodni vele. Persze múló jelenség volt az ő elnöksége is, a filmesek nem érezték közéjük valónak. El is merült a tévés bizniszben. Lobogó haja időnként feltűnt Pasarét lankáin, nyitott, zöld sportkocsiban furikázva dekoratív hölgyeket.

Végül addig ültük a sok kerekasztalt, míg megszületett a forma, mely a legtöbbünk számára hordozta a szabad filmkészítés nagy ígéretét. Tisztségviselőket és kurátorokat választottunk, búcsút vettünk Kőhalmi Feritől, a robusztus energiabombától, ki reggel hétkor NDK papucsban fogadta irodájában a rámenősebb filmeseket. Nem volt többé szükség Filmfőigazgatóra, tompító puffer-emberre, hogy legyen megfelelő szigetelés a politikusok nehézkedése és a művészek határfeszegetése között.  Úgy gondoltuk, mi mind egyet akarunk, vagy ha nem is, hát majd megegyezünk valahogy.

De úgy látszik, a sors úgy ítél, hogy a számunkra csak tankönyvekből ismerős történelmi fordulatokat most plasztikusan, igazi színházban, hús-vér színészekkel éljük át: lássuk élesben milyen is a személyi kultusz, milyenek a politikai ellenfelek eltávolítására létrehozott konstrukciós perek, mit jelent az egzisztenciális ellehetetlenítés, ha nem soroltunk időben a megfelelő sávba. Milyen az, ha az ország szabályai az “uralkodó osztály” fennmaradásának érdekeit szolgálják. Épp jókor jön a tanítás, mert már kezdtük elfelejteni: azt hittük, a demokrácia örök, legfeljebb ha visszaélünk vele, majd ránkpirít egy becsületesebb csapat és egy kicsit elszégyelljük magunkat. Leülünk megint a kerekasztalok mögé és kijavítjuk a hibákat.

Nem így történt. Addig hallgattuk, hogy filmes és tolvaj szinonima, hogy filmes és élősködő azonos fogalom, - hogy már már lassan el is hittük. Így történhetett meg, hogy azon az ülésen, melyet “kormánybiztosi koncepció szakmai egyeztetése” címmel hirdettek meg számunkra, elmaradt a hangos tiltakozás, a fujjolás és a narancsdobálás.

 

A kreatív filmesek egyetlen szellemes rosszalkodás nélkül vették tudomásul, hogy a budapesti rendőrfőkapitányságból  kialakított Kempinskí hotel konferenciatermében az Új Rend büntető szabályzatot hirdet meg. Felállt ugyan Makk Károly, hogy hát fontos dolog kik is fogják kiválasztani a megvalósuló filmeket, - kétszer is megkérdezte a derék ősz bárd, - pedig a válasz egyértelmű volt már elsőre is.

- Én. – mondta Andrew Vajna. – Én és a munkatársaim akiket én választok. Mert enyém a felelősség.

Mostantól tehát a papa dönt helyettünk. Lemegyünk gyerekbe, és majd igyekszünk a felnőttek kedvében járni. Húsz év után kiderült, kicsik vagyunk még, rosszul áll nekünk az önállóság. A nép is kicsi, neki is rosszul áll. Még jó, hogy van aki megkapta és viseli helyettünk a felelősséget.

Ja, hol is tartottam… hogy van egy irodám, már csak így, egyesszámban. Reggelente bemegyek, egy idő múlva megjelenik Norbi is, elkávézgatunk. Jó kis filmeket csináltunk együtt. Ő a gazdasági vezető, sőt főgazdasági fővezető, mert koránál fogja jár neki az előléptetés. Egyébként mikrofonosnak is kíváló, még tudja tartani a rudat, érzi a szituációt. Ha filmezünk. Aztán előkerül Judit, vele is sokat dolgoztam együtt mielőtt összeházasodtunk volna. Leül a géphez, megír egy-két cikket, műkereskedelem, gazdasági vonatkozások, telefonálgat ide-oda. Hétfőnként felbukkan a pénzügyesünk, tologatjuk a papírokat, maradt még pár lezáratlan film. Kérdi, hogy mi lesz. Mi lenne?

Alámerülünk és kibekkeljük. Mint a kollégiumban. Majd csak jön a Karácsony, majd csak jön a nyár. Egyszer ez is csak egy kis fejezet lesz kacskaringós életünkben.

 

 

 

Szerző: Vészi János  2011.05.15. 21:54 15 komment


 

Ez itt egy logarléc, találtam a neten. Szép. Az enyém is ilyesmi volt, szovjet, fából, csontbevonattal. Évek óta nem találom, nem mintha sokszor kerestem volna. Elveszett, elkallódott, az biztos hogy ki nem dobtam. Amúgy sem jellemző rám, hogy ellökném magamtól a régi relikviákat, pláne nem az egyetlen emlékemet Janikától. Valami dobozban lapul, talán az előző házosságomban maradt bútorok mélyén, vagy éppen itt a szobámban noteszek és forgatókönyv-kezdemények társaságában. Még elő is kerülhet egyszer, akkor sem leszek előrébb, mert amit el tudok róla mondani az már megvan itt bennem, - úgy lerakódott ez a „janika-emlék”, hogy már a csontlapok tapintása sem adna hozzá többet. (habár a szaga... azért a szagok ravasz kis titokdobozkák..)

Janika velem azonos keresztnevet viselt, de ettől még nem volt túl sok közünk egymáshoz. Nem törődött velem, kicsi is voltam hozzá. Rokonsági fokunk már-már olyan bonyolult, hogy bele se kéne kezdeni... másodunokatestvér vagy mi a fene, szóval anyám és az ő anyja voltak szorosban, szerették egymást, két fiatalasszony kibeszélendő nehéz férjekkel, titkokkal, vágyakkal. Emlékszem, a nagy barnakeretes tükör előtt igazgatták egymás kontyát, összesúgtak, félrehúzódtak és mindig megtárgyaltak valami nagyon fontosat. Aztán egy nap nagy lett a csend, mert meghalt Zsuzsika. Agyhártyagyulladás csak úgy a semmiből. Janika tizenötévesen árva lett, hozzám ezek után még annyit sem szólt mint korábban. Csak nőtt és nőtt, lassan elérte a mennyezetet, olyan volt mint egy szomorú jegenye. Annál meglepőbb volt, amikor egy nap telefonált: beszélni akar velem.

 - Elmész Olaszországba, lehet hogy soha többé nem találkozunk, akarok adni neked valamit.

Bámultam a logarlécet, rajta a furcsa számsorokat, én épp a szorzótáblánál tartottam, felmértem, hogy ezt a valamit képtelen leszek valaha is használni. De meghatott, hogy ajándékot ad, ráadásul olyat, ami az anyjától maradt rá.

 - Szinte egész nap a kezében volt a tervezőasztalnál. Rajta vannak az ujjlenyomatai. Megnézheted nagyítóval.

Behelyezte egy orvosi mikroszkóp alá, hosszan tekergette az élesség gombját, aztán átengedte a lupét.

 - Ott vannak. – suttogta ünnepélyesen.

Meredtem a sárga lapocskára, láttam a hatalmasra nőtt számokat, vonalakat, egy tintacsíkot, karcokat a plexi felületén, meg valami rugófélét is, de ujjlenyomatot azt nem. A nyakamban éreztem Janika lehelletét, tudtam, feszülten várja mikor pillantom végre meg a csodát: Zsuzsikát a logarlécen, puha ujjainak melegét, a mamát aki mégsem ment el örökre.

És akkor azt hazudtam, amit kell.

 - Látom. És köszönöm, hogy átadod nekem.

 

Janikát a vécében találták meg, pontosabban Dönci rúgta rá az ajtót a lövés után. Miután szakember volt, pontosan tudta, hogy értelmetlen mentőt hívni. Ávós tisztként látott már halált közelről. Igaz most a fiáról volt szó, de a félelem a fájdalomnál is nagyobb úr. Magához szorította gyermekét, aztán felhívta felettesét és jelentett: baleset, szakszerűtlen fegyvertisztítás.

Gabika persze hozzátette a magáét.

 - Megbukott az érettségin és rettegett Döncitől. Tudta, hogy az apja hol tartja a pisztolyt. Fegyvertisztítás közben...? Persze Dönci magának sem fogja soha bevallani. Hát még nekünk. Szegény Janika, mindig csak szorongott mióta Zsuzsika meghalt. 

Épp a szokásos karamellpudingot kanalaztam, Édesanya nyilván úgy vélte, kíméletesebb a rosszhírt valami édes érzésbe csomagolni. Nem is jutott el hozzám a fájdalom, túlságosan lefoglalt az önsajnálat: ma is csak látogatóba jöttek, ma sem visznek haza.

Lerakják elém kedvenc ételeimet, végignézik amint behabzsolom, összepakolják a szennyes edényeket aztán sarkonfordulnak és elindulnak a város legelegánsabb éttermébe nélkülem. Egyébként is, egyedül enni úgy, hogy közben a szüleim jóságos tekintettel követik a kanál mozgását, - elég zavarbaejtő. Van benne valami akaratlan sürgetés.

Mögöttem a salerno-i gyerekek legalább egymás közt zabálnak, kilenc testvér, egyetlen nagynéni jár hozzájuk. Sült csirkét hoz, meg piskótatortát. Viszont ők igazi árvák, nincs hova hazamenniük. Mégis vidámabbak. Ezek biztos nem lövik fejbe magukat a vécében. Inkább fociznak egyet.

Az első ami eszembe jutott az a hazugság volt. Életem első tudatos hazugsága. Nem mindenki jegyzi fel magának, sokszor csak úgy spontán jön az első, egy kis tiltott dolog elhallgatása, szidástól való félelem, ilyesmi van legtöbbször. Én azonban nemhogy tagadtam volna a megtörténtet, hanem valóságnak állítottam olyat, amiről pontosan tudtam, hogy nem az. Csak hogy jó legyen Janikának, mert ő meg az én kedvemben akart járni. De vajon mi fogta meg annyira abban, hogy Olaszországba megyek? Talán szeretett volna már akkor is eltűnni a saját világából és bennem kiváltságos lényt látott, akinek megadatik a szabadulás? Ilyesmik jutottak eszembe, meg az hogy meg kéne újra nézni a logarlécet, hátha most kirajzolódnak az ujjlenyomatokat, és akkor mégsem hazudtam ennek a szegény fiúnak. Persze, ha látnék is valamit, vajon kinek a keze nyomát? Zsuzsikáét, Janikáét, vagy talán éppen a sajátomat?

A második dolog amire gondoltam az a vécé volt. Hogy magára csukta az ajtót, bereteszelte, egy kicsi helyen akart egyedül lenni a halállal. Senki ne lássa őt akkor, abban a döntő pillanatban. Biztos nehéz lehetett kijátszani Dönci éberségét, kilopni azt a pisztolyt a fiókból, vagy mit tudom én honnan. Biztos nagyon dobogott a szíve. Vajon mitől félhetett jobban, hogy lebukik idő előtt, vagy hogy nem meri majd meghúzni a ravaszt? Vagy attól a nagy-nagy ütéstől, és a sötétségtől ami utána jön? A vécé tényleg jó hely az ilyesmire. Nekem is a legjobb hely itt a kollégiumban. Csak ebben a büdös fülkében lehetek magam, ez az egyetlen hely ahol biztosan nem látnak. Illetve ez sem teljesen igaz, mert nem egyszerű bejutni észrevétlenül. Játékidő alatt például, a vécét végig őrök tartják szem előtt. Állnak a bejáratnál és fogják a sort. Mert csak nyolc fülke van és mindig több mint nyolc gyerekre jön egyidőben a sürgős dolog.  Én is voltam már ilyen őr. Figyelnem kellett hol ürül meg egy „cesso”, és csak ha felpattant az ajtó akkor engedhettem be a következőt. Aztán ha az ember végre bekerül, abban kell reménykedni, hogy az őr nem jegyezte meg melyik fülkébe mentem és nem tűnik fel neki, hogy már jóideje nem nyílik az egyik vécé ajtaja. És akkor végre azt csinálok amit akarok: olvashatok Topolino-t, ami egy okos kisegér története, túl jár mindenkinek az eszén. Meg Paperino-t,  - az egy tökkelütött kacsa, de jó szándékú és sokkal jobban lehet szeretni, mint a zsarnok, milliomos bácsikáját. Ezeket a füzeteket Édesanya hozza be látogatáskor, de én el szoktam dugni, mert nem akarom hogy kiröhögjenek a nagyobbak, a velem egykorúak meg ellopják. Itt a vécében olvasom őket, akár tizedszerre is és nem unom. Mert annyira jók a rajzok. Mindig röhögök, persze csak halkan. Az a baj, hogy leülni azt nem lehet, mert nincs mire. Csak egy tálca az egész, hátul van egy luk, abba kell beletalálni. Ez pedig csak akkor sikerül, ha pontosan ráállok arra a két rücskös lábnyomra ami a tálca közepén van. Persze ilyenkor ha csak olvasni megyek, nekidőlök a válaszfalnak, behúzódom a sarokba és elvagyok valahogy azon a húszcentis sávon amit szerencsére szabadon hagytak. A kijutás sem egyszerű, jól kell időzíteni: ha hallom, hogy ketten, hárman is épp lehúzzák, na akkor kell elkapni a pillanatot és kivágódni egyszerre a többiekkel. A hirtelen keletkezett zűrzavarban nem tűnik fel, hogy milyen sokáig voltam bent, mert az őrök ilyenkor már a befelé nyomulókra figyelnek.

Különben nem igaz, hogy folyton annyira rossz nekem. Mert Édesanya kérdezte, és olyan szomorúan nézett rám, hogy szinte vígasztalni akartam: - tényleg olyan rossz itt neked mindig?

És akkor elmeséltem neki, hogy van itt egy pap akit szeretek. Don Persico-nak hívják, ami azt jelenti hogy „perzsa”. Perzsa atya, - magyarul ez viccesen hangzik, de közben meg illik rá ez a név, mert olyan különös lény. Nem olyan mint a többi pap. Tud hülyéskedni, de néha meg iszonyú szigorú és ha elkiáltja dühösen magát, megtorpan mind a négyszáz gyerek. Varázsló. Játékidőben mindig körülállják legalább húszan, kiválaszt közülük egyet-kettőt és hipnotizálja őket. – Nézd az ujjam, - mondja nekik, - ez már nem az ujjam, hanem egy gyertya. Látod a lángját, ugye hogy látod, és ahogy közelítem az arcodhoz érzed milyen meleg? Ugye milyen forró? Kapd hátra a fejed, különben lángra kap a göndör hajad!

És az egyik fiú tényleg ijedten hőkölt vissza, láttam, hogy komolyan félt a lángtól. A másik meg folyton el akarta fújni amikor Don Persico közelített az ujjával. Aztán kaptak egy kis pofont, hogy felébredjenek. Amúgy Don Persico nem csak kis pofonokat szokott osztogatni, hanem hatalmasakat is. De azt is különlegesen csinálja. Más pap, ha begurul egy gyerekre lekever neki egyet, az meg maga elé kapja a kezét, vagy elcsúszik, vagy összegömbölyödik és az egészből egy hülye dulakodás lesz. Az ilyet rossz nézni. Engem még sose vertek így meg, de nem is szeretném, mert az megalázó. Viszont Don Persico egész másként csinálja. Felsorolja, hogy kiket fog megbüntetni, és azokat egymás mögé sorba állítja. Egyik nap én is felkerültem a listájára, mert elkóboroltam. Vagyis leszöktem az alagsorba, van ott egy öreg zongora, nagyon szeretek azon játszani. De valaki feljelentett és ezért nekem is be kellett állni abba a sorba. Volt aki verekedésért került oda, volt aki hangoskodott, vagy berúgott egy ablaküveget focizás közben, sokféle képpen lehetett kiérdemelni egy ilyen büntetést. Álltunk egyvonalban és csendben vártunk. Aztán Don Persico odalépett a legelsőhöz, megállt vele szemben, két kezét teljesen egyszerre az arcára helyezte, úgy hogy az ujjhegyei épp a füléig érjenek, bemérte ezzel a távolságot, aztán leengedte karjait, majd egy hirtelen mozdulattal úgy csapta pofon egyszerre jobb és bal tenyérrel, hogy a gyerek feje el sem tudott billenni semelyik irányba. Amikor sorra kerültem én is megmaradtam egyhelyben, és csak az arcom lángolt egyre jobban. Fehér alapon tíz piros ujjlenyomat, a bőröm még percekig őrizte. Nem haragudtam, mert úgy éreztem mindenkire egyforma, gépies mozdulattal üt, ennyi jár, ezt el kell tudni viselni. De azért kicsordult a könnyem, mert az jön ilyenkor.

 


 

Ja, ez itt nem én vagyok, hanem a Samu. Megkérdeztem, hogy feltehetem-e a fényképét, meg írnék is róla, mit szól hozzá? Azt mondta, hogy megtehetem bármikor ha akarom. Jól esett ez a bizalom. Most éppen akarom, és megkértem, hogy keresse meg azt a varázsdobozkát, amit már régebben nekiadtam. Don Persico-tól kaptam és nagy becsben tartottam sok sok éven át, de egy nap eszembe jutott Janika logarléce, és hatott a tanítás: a fontos tárgyakat addig érdemes továbbajándékozni míg ott van rajtuk az ujjlenyomat.

Jó kis dobozka. Az ember kér egy érmét a közönség egyik tagjától, beledugja és hült helye lesz a pénznek. Meg lehet nézni jobbról balról, nyoma sincs sehol. Aztán egy gyors trükk, és ismét ott az érme. Így valahogy...

 

 

Következő látogatáskor megmutattam Édesanyának, hogy már én is tudok varázsolni. Rázta a dobozkát, forgatta, nem értette hova lett a pénz. Jó sokáig fogdosta, biztos rajta maradt az ujjlenyomata. Don Persico-é is rajta van, meg az enyém is. És most már Samué is. Persze nem látszik ám egyik sem. Elnyelte a dobozka. De valahol ott van, megbújik, és egyszer talán előjön. Akárcsak az a rejtőzködő kis pénzérme.       

 

Szerző: Vészi János  2011.04.16. 14:49 Szólj hozzá!

 

11 éves vagyok. A fiam is 11 éves. Jól néznek ki ezek az egyesek egymás mellett. Neki lesz még egy pár ilyen dupla, a 22, a 33, az 55, és talán a 88, de az már egyáltalán nem biztos. Hamar leperegnek a duplák, nekem legjobb esetben is csak három ilyen jöhet még. Túl vagyok már egy másik érdekes számpároson is: ötvenháromban születtem és ötvenhárom vagyok, - ezt néhány éve mondogattam, – ilyesmi az életben csak egyszer adatik meg az embernek. Persze van aki észre sem veszi, nem mindenki agyal ennyit az idő múlásán, meg azon, hogy van olyan pillanat amikor egyformának láthatja magát a fiával. Pedig a nyak vékony inai, a tenyérrel borzolható sündisznófrizura, a lányosan érzéki száj, a szemek szomorúsága, a bőrön áttetsző finom erek felidézik a hajdani védtelenséget, mielőtt kialakul a lábak csökönyös megvetettsége, a vállak tekintélyt parancsoló derékszöge, a hang recegő mélysége, és végül az éber, bizalmatlan, éles tekintet, - a férfiasság legfőbb jellemzője.

11 éves vagyok és a könyve fölé gömbölyödött fiam látványa segíti az időzuhanást, melyre minden alkalommal szükségem van ha nekidurálom magam, hogy visszamenjek a gyűlölt kollégiumba ahol furcsa mazohizmussal kívánom újra az anyátlan fogság érzését, persze biztos csak azért mert már győztem, vége, elporladt, soha többé nem jön vissza. Csak amennyire én engedem. Nálam a kontroll, amit annyira szerettem volna sorsom felett megszerezni, és akkor annyira lehetetlen volt. Miért nem lázadtam fel? – kérdezte a pszihológusom. Régen volt mindez, ma már egyedül bányászkodok, keresem a rugókat, hogy vajon mi miért történhetett úgy ahogy, de volt idő amikor több éven át jártam több pszihológushoz hátha valamelyik elárulja miért nem sikerül lehorgonyoznom senki mellett, és miért nem megy az alkotás ha egyszer annyira fontos nekem. László, aki sorrendben a második búvár volt úgy vélte, hogy ha egy egészséges gyermeket idegen városban kollégiumba suvasztanak, az látványosan szembeszáll, megszökik, ordít, tör-zúz, de legalább egy vérhast produkál, vagy lerágja a fél kezét, hamár egyszer nem dadog. Ha mindez nem történik meg, az csak azért lehetséges mert már sokkal korábban úgy megijesztették, hogy önkéntelenül magába folyt minden dühöt, nehogy még azt a kevés szeretet is elveszítse amit a tűréssel válthat ki. Hol lehetett az első ráijesztés? - kérdezte tőlem, és ez persze rosszul esett, mert szeretve istenített anyámat nem akartam a kiságyam körül settenkedő horrorárnynak képzelni, se apámat zord, nyikorgó cipős vámpírnak, a nagyanyámról meg végképp nem feltételeztem, hogy egy pillanatra is ijedtségemben magamra hagyott volna. Hiszen még nyugdíjba is ment csakhogy minél többet a közelemben lehessen. László ingatta a fejét, - márpedig kellett ott történnie súlyos dolgoknak, legalább egyszer, de lehet, hogy többször is. A fájdalom olyan mint locsolóvíz a slaugban, ki akar az onnan törni, de ha rálép egy súlyos láb akkor persze ideig-óráig vissza lehet tartani. Kinek a lába áll rajtam, nézzek csak jól körül, keressük csak meg! Addig nem lesz itt szabadon áradó kreativitás míg rá nem jövünk, miféle félelem tartott fogva. Hiszen se tízméteres kőfal, se emberevő papok,  - csak ki lehetett volna valahogy jönni abból a kollégiumból ha egyszer annyira rossz volt ott nekem!

Gyula, - a későbbi búvár, - ennél megengedőbb volt. Ő nem híve az ilyen sarkos elméleteknek, szerinte az emberben két ellentétes erő működik: egyrészt megfelelni a mindenkori közösség normáinak, másrészt megőrizni a személység integritását. Akárhová is dugják az embert, nem biztos, hogy folyton azon kell járnia az eszének miként lehet onnan megszökni. Olyan is van, hogy az ember ott helyben akar győzni, felülkerekedni az idegenségen, mert ha elrohan, sose tudhatja meg, milyen lett volna túlélni a rosszat. A lényeg, hogy a nagy asszimilációban maradjon valami az eredeti fazonunkból. Gyulát jobb volt hallgatni, mert nem akart az emberben bűntudatot ébreszteni. Volt, ami volt, lehetett volna jobb is, de biztos hogy rosszabb is lehetett volna. Nincs mit bánni. “je ne regrette rien” – ahogy a nagy sanzonénekesnő mondja. A csövön meg vagy kijön valami, vagy nem. Fölösleges ezen görcsölni egy életen át.

 

Melyiküknek volt igaza, - végülis nem tudom. Nagy lázadást nem produkáltam, ez tény. Kicsit voltam beteg, de az “infermeria” unalmas hely volt. Ültem egész nap az ágyban és bámultam ki az ablakon. Időnként megjelent egy ápolónő, letört egy ampullafejet és valami erős, alkoholos folyadékot csorgatott a számba. Ennyi volt a gyógyszeres kezelés, hogy mi bajom volt arra már nem emlékszem, talán egy kis lázam lehetett. Enni minden esetre nem adtak csak üres zsemlét. Apró emberke volt a konyhás, őt már ismertem a menzáról. Jó humorú, “ o’ Zí”-nak hívták a gyerekek, mindenki rikkantott neki ha repetázni akart, “o’ Zí ide,  o’ Zí, ne oda, én kértem hamarább!” Pattogtatták a kisöreget, rohangált az asztalok közt a hatalmas spagettis fazékkal és közben vinnyogva utánozta a gyerekek türelmetlen visongását. Elővettem a Herczeg féle magyar-olasz szótárt és ráböktem neki egy furcsa hangzású szóra: “sugna”. Döbbenten nézett rám

-…E che bo? L’ansogn??? – tette át nápolyi nyelvjárásba váratlan kérésemet.  – Tényleg zsírt akarsz, kölök?

- Zsírt. – mondtam én, - szeretem a zsírt. Hozzál nekem zsírt, nálunk mindenki zsíroskenyeret eszik.

A kisöreg leült az ágyam szélére és teátrális mozdulattal a homlokomra tette a kezét.

 - Súlyos beteg lehetsz. A zsír főzésre van. Ez olyan, mintha olajat akarnál inni.

 - O Zí, hozzál zsírt, semmi bajom nem lesz tőle. Adok cserébe Wafer Saivát, - mert lehetett tudni, hogy az öreg imád mindenféle cukorkát meg sütit. A wafer az csokis nápolyi volt, de természetesen Nápolyban nem nápolyinak hívják, fogalmuk sincs arról, hogy mi itthon így nevezzünk egy édességet. Nekem jó sok dobozzal volt, vasárnap ha jöttek Franco bácsiék mindig Wafert és Crème Caramell-t hoztak, azt beosztottam, hogy minden napra jusson. O Zí meg adott cserébe zsírt. Tartós egyezséget kötöttünk, onnan kezdve minden este letett egy fehér masszás kistányért elém. Az asztaltársaim meg látványosan négy felé okádtak körülöttem. Ember meg nem ette volna rajtam kívül.

Én megsóztam, pirospaprikát is szereztem a Mamitól, és a visszatelepülésről álmodoztam. Levelet írtam apámnak a honvágyról és arról, hogy nem jó nekem így Olaszországban. Ha itt kell élnem ebben a kollégiumban akkor inkább hazajövök.

Nem emlékszem mit írt rá, de nem jót az biztos. Aztán hét évvel ezelőtt, amikor halála után felszámoltuk a lakását, találtam egy idevágó levelet:

 

 

 

 

 

Szerző: Vészi János  2011.03.26. 22:03 6 komment

 

Itt csak a foci számít. Nekem nem megy, ez már a Petrarca úti úrifiúk között is kiderült, pedig azok alapból gyengébbek mint az itteni srácok. Ebéd után a betonpályára kiömlött négyszáz gyerek, ötös-hatos csapatokra oszolva. A levegőben kábé nyolcvan labda van fenn egyidejűleg, káosz és hangzavar, nem elég az ellenfelet kicselezni, át kell rágnom magam egy rakás idegen játékoson, a semmiből bukkanak elém bármelyik pillanatban, kiszámíthatatlan terepakadályként. Zúg a fejem, mert fülön talál egy bombalövés, - Juliano!!! – üvölti torkaszakadtából egy csíkospullóveres. Itt mindenki futballistenként táncol, főleg ha sikerül egy csel, kijön a tempó és lábra perdül a lövés. Elfekszik a kapus, ő meg Bandoni-nak képzeli magát. Juliano, Altafini, Sivori, Tacchi, - ezek a nápolyi sztárok 1965-ben, a helybéli sikátorkölykök velük azonosulnak, a szardiniaiak Riva nevét rikkantják, a palermóiak Raffin-ért őrjöngenek. Engem le “AlbertPuskás”-oznak,  - így egybemosva vágják hozzám minden magyarországról alkotott tudásukat, és röhögnek teliszájjal, mert ha nagynehezen hozzá is jutok a bőrhöz, vagy azonnal elbotlok, vagy jó tíz méterrel elvétem a tőlem pár lépésnyire lévő kaput. Ma játszom utoljára csapatban, már így sem akartak beválasztani, holnaptól inkább oldalt fallabdázom, vagyis a visszapattanók lekezelését fogom gyakorolni, meg majd futok és vezetem a labdát, mert az a legnagyobb baj, hogy túlságosan nagyokat rúgok bele, ha egyáltalán eltalálom. Az udvar szélére két méterenként facsemetéket ültettek, azokat majd játékosoknak képzelem, és jobbról-balról kicselezem őket. Ami jó, hogy lehetett jelentkezni labdaszedőnek, és nem is tolongtak nagyon, úgyhogy én lettem az, aki a ricreazione után felmehet a betonpályát körülvevő erkélyre összeszedni a felrúgott lasztikat, - nekem kell majd ezeket dobozokba rendezni és elzárni a raktárba.

 

 

Most mindenki bevonult tanulószobára, üres az udvar. Kisütött a nap, őszi forróság vetődik vissza a csupasz falakról, itt még ilyenkor is hirtelen harminc fok lesz. A nyíl mutatja, hogy hova kell felmennem. Ez a széles erkély U alakban körülveszi a betonkatlant. Az a jó, hogy hirtelen megszűnik a kontroll, sehol egy pap aki irányítana, sehol egy gyerek aki belém kötne. Lépcsőn megyek fel az első emeletre, innen nyílik egy ajtó és elémtárul a Vezúv, amely lentről sosem látható a magas falak miatt. Szeretem, hogy olyan lomhán terül szét, mint Bagira a Dzsungel könyvében. Fekete fényes párduc, időtlen időkig meg sem mozdul, de hatalmas erő nyugszik benne, ha akarja, bármelyik pillanatban robban. Bagira a kedvenc állatom, ilyen szeretnék lenni, rugalmas, lusta és kikezdhetetlen, mert mindenki tartana kiszámíthatatlan ellentámadásomtól. Magamtól senkibe se kötnék bele, de ha bántani próbálnak, egyetlen ugrással semmisíteném meg az ostoba agresszort. E helyett merev és ügyetlen vagyok, vékonycsontú, fehérhusú. Puhány. Pappamoscio. Ezt a csúnya szót mondja rám a Franco bácsi, ez nem is egy létező szó, ez az ő találmánya. Mintha azt mondaná: puhapappedli. Akárcsak valami kifli, ami töttyedten úszkál a kakaóban, mert elfelejtették megenni. Ilyennek lát, mert csüngök Édesanyán, ha tehetem. Meg nincs mindig kedvem lemenni játszani a többiekkel, sokszor csak fekszem az ágyon és merengek. Egy játékon, amit szeretnék megkapni karácsonyra, vagy egy pesti utcán, ahol jó volt sétálni. Ő nem látja, hogy mi minden jár az eszemben, csak idegesíti, hogy nem vagyok olyan vagány és örökmozgó, mint ő volt gyerekkorában. Mindig elmeséli, hogyan kapaszkodott fel a többi suhanccal a villamos ütközőjére, - menet közben, amikor az egy kicsit lassított a kanyarban. Brahiból, meg hogy ne kelljen jegyet venni. Ordibáltak, énekeltek, a megspórolt pénzen meg rohantak a Galleria Umberto-ba valami vetkőző nőt bámulni. Franco szerint ilyennek kéne lennem, mert az élethez lendület kell. Talán, ha most látná milyen iszonyú nagyokat rúgok az erkélyre vetődött labdákba, büszke lenne rám, mert ebbe most aztán van lendület, meg düh. Mintha seggbe rúghatnám azt a sok nápolyi gyereket, aki alberpuskásozik, miközben azt sem tudják a világ melyik részén van Magyarország. De Franco bácsi nincs itt és nem látja, hogy egyetlen perc alatt képes vagyok harminc eltévedt labdát leparancsolni erről a folyosóról,  - jó nagy kurflikkal szállnak a magasba, aztán csak pattognak odalent a focipályán. Kikönyöklök a kőpárkányra és bámulom miként csellengenek egyre erőtlenebbül a fehérre szikkandt betonon. Fogadást kötök, hogy a pöttyös, a csíkos, vagy a rombuszmintás bírja-e tovább, melyik gurul a legmesszebb, melyik mocorog utolsóként, mikor a többi már feladta. Most lemehetnék összeszedni őket, de akkor túl hamar csatlakozom a tanulószobás négyszázhoz. Jó itt egyedül, hamár a világ végén kell lennem. Legalább félórát megpróbálok kihúzni az erkélyen. Ha valaki felszólna, majd azt mondom, hogy még maradt egy-két laszti a folyosó végén. De senki sem törődik velem. A papok most sziesztáznak a hűvösben. További tízenöt perc míg a széles pályára visszahullott bőröket egybeterelem, öt perc a dobozolás, és öt, amíg becipelem a raktárba. Mekkora hülyeség! Egy óra múlva újra kitódul a tömeg, - ismét játékidő, valaki majd kidobozol és  kezdődik az egész elölről. Én meg majd megint felmegyek az erkélyre. Kivéve, ha a Santori testvérek elveszik a munkámat. Ők a cigi miatt csinálják. Szarnak a labdákra, megbújnak az erkélyajtó takarásába és elstaubolnak négy Multifiltert egymásután. Aztán villámgyorsan ledobálják a focikat egymásnak, az egésszel végeznek fél perc alatt. Rájuk nem mondaná Franco, hogy “pappamoscio”. Meg Migliarotti-ra sem. Az egy csontos széllesvállú srác, sohasem szól senkihez. Nem focizik, se görkorcsolya, se csocsó, se kártya. Semmit sem csinál, azt sem tudni hol van. Mintha nem is egy gyerek lenne, hanem egy hallgatag kovboj valami spaghetti-westernből. Nem tudom, hogy mily okból végzett ki valakit az ivóvízcsapnál. Lehet, hogy csak útjában állt az illető, lehet hogy hülyén bámult rá. Mindegy. Tegnap hatalmas vértócsa színezte vörösre a falikút előtti kövezetet. Az áldozat orrát telitömködték papírszalvétával, a sarokban gubbasztott és egyre csak nyöszörgött: Migliarotti. Annyit még láttunk, hogy a Consigliere, - az egyetlen szerethető és bátor pap – üldözőbe vette, de hiába. Nyomaveszett. Migliarotti egy szellem. Súlyos, néma, kiengesztelhetetlen, utólérhetetlen. A harmadikon alszik, az ötvenhetes ágyon, de csak elvileg. Van, hogy napokig nem látják sehol. Máskor a légynek sem árt, csak áll és mered maga elé. Szeretnék Migliarotti lenni.

Vagy inkább Bagira? Nem is tudom. Megpróbálom kisorsolni. Felírom a két nevet papírcetlikre. Mondjuk megnézem öt húzásból, melyik jön ki többször. Ezzel is el lehet tölteni húsz percet. Aztán majd kitalálok valami mást. A vacsoráig még van három óra. A lefekvésig négy. És akkor megint eltelik egy nap.

 

 

 

Szerző: Vészi János  2011.03.09. 15:50 10 komment

süti beállítások módosítása