Ez itt egy logarléc, találtam a neten. Szép. Az enyém is ilyesmi volt, szovjet, fából, csontbevonattal. Évek óta nem találom, nem mintha sokszor kerestem volna. Elveszett, elkallódott, az biztos hogy ki nem dobtam. Amúgy sem jellemző rám, hogy ellökném magamtól a régi relikviákat, pláne nem az egyetlen emlékemet Janikától. Valami dobozban lapul, talán az előző házosságomban maradt bútorok mélyén, vagy éppen itt a szobámban noteszek és forgatókönyv-kezdemények társaságában. Még elő is kerülhet egyszer, akkor sem leszek előrébb, mert amit el tudok róla mondani az már megvan itt bennem, - úgy lerakódott ez a „janika-emlék”, hogy már a csontlapok tapintása sem adna hozzá többet. (habár a szaga... azért a szagok ravasz kis titokdobozkák..)

Janika velem azonos keresztnevet viselt, de ettől még nem volt túl sok közünk egymáshoz. Nem törődött velem, kicsi is voltam hozzá. Rokonsági fokunk már-már olyan bonyolult, hogy bele se kéne kezdeni... másodunokatestvér vagy mi a fene, szóval anyám és az ő anyja voltak szorosban, szerették egymást, két fiatalasszony kibeszélendő nehéz férjekkel, titkokkal, vágyakkal. Emlékszem, a nagy barnakeretes tükör előtt igazgatták egymás kontyát, összesúgtak, félrehúzódtak és mindig megtárgyaltak valami nagyon fontosat. Aztán egy nap nagy lett a csend, mert meghalt Zsuzsika. Agyhártyagyulladás csak úgy a semmiből. Janika tizenötévesen árva lett, hozzám ezek után még annyit sem szólt mint korábban. Csak nőtt és nőtt, lassan elérte a mennyezetet, olyan volt mint egy szomorú jegenye. Annál meglepőbb volt, amikor egy nap telefonált: beszélni akar velem.

 - Elmész Olaszországba, lehet hogy soha többé nem találkozunk, akarok adni neked valamit.

Bámultam a logarlécet, rajta a furcsa számsorokat, én épp a szorzótáblánál tartottam, felmértem, hogy ezt a valamit képtelen leszek valaha is használni. De meghatott, hogy ajándékot ad, ráadásul olyat, ami az anyjától maradt rá.

 - Szinte egész nap a kezében volt a tervezőasztalnál. Rajta vannak az ujjlenyomatai. Megnézheted nagyítóval.

Behelyezte egy orvosi mikroszkóp alá, hosszan tekergette az élesség gombját, aztán átengedte a lupét.

 - Ott vannak. – suttogta ünnepélyesen.

Meredtem a sárga lapocskára, láttam a hatalmasra nőtt számokat, vonalakat, egy tintacsíkot, karcokat a plexi felületén, meg valami rugófélét is, de ujjlenyomatot azt nem. A nyakamban éreztem Janika lehelletét, tudtam, feszülten várja mikor pillantom végre meg a csodát: Zsuzsikát a logarlécen, puha ujjainak melegét, a mamát aki mégsem ment el örökre.

És akkor azt hazudtam, amit kell.

 - Látom. És köszönöm, hogy átadod nekem.

Janikát a vécében találták meg, pontosabban Dönci rúgta rá az ajtót a lövés után. Miután szakember volt, pontosan tudta, hogy értelmetlen mentőt hívni. Ávós tisztként látott már halált közelről. Igaz most a fiáról volt szó, de a félelem a fájdalomnál is nagyobb úr. Magához szorította gyermekét, aztán felhívta felettesét és jelentett: baleset, szakszerűtlen fegyvertisztítás.

Gabika persze hozzátette a magáét.

 - Megbukott az érettségin és rettegett Döncitől. Tudta, hogy az apja hol tartja a pisztolyt. Fegyvertisztítás közben...? Persze Dönci magának sem fogja soha bevallani. Hát még nekünk. Szegény Janika, mindig csak szorongott mióta Zsuzsika meghalt. 

Épp a szokásos karamellpudingot kanalaztam, Édesanya nyilván úgy vélte, kíméletesebb a rosszhírt valami édes érzésbe csomagolni. Nem is jutott el hozzám a fájdalom, túlságosan lefoglalt az önsajnálat: ma is csak látogatóba jöttek, ma sem visznek haza.

Lerakják elém kedvenc ételeimet, végignézik amint behabzsolom, összepakolják a szennyes edényeket aztán sarkonfordulnak és elindulnak a város legelegánsabb éttermébe nélkülem. Egyébként is, egyedül enni úgy, hogy közben a szüleim jóságos tekintettel követik a kanál mozgását, - elég zavarbaejtő. Van benne valami akaratlan sürgetés.

Mögöttem a salerno-i gyerekek legalább egymás közt zabálnak, kilenc testvér, egyetlen nagynéni jár hozzájuk. Sült csirkét hoz, meg piskótatortát. Viszont ők igazi árvák, nincs hova hazamenniük. Mégis vidámabbak. Ezek biztos nem lövik fejbe magukat a vécében. Inkább fociznak egyet.

Az első ami eszembe jutott az a hazugság volt. Életem első tudatos hazugsága. Nem mindenki jegyzi fel magának, sokszor csak úgy spontán jön az első, egy kis tiltott dolog elhallgatása, szidástól való félelem, ilyesmi van legtöbbször. Én azonban nemhogy tagadtam volna a megtörténtet, hanem valóságnak állítottam olyat, amiről pontosan tudtam, hogy nem az. Csak hogy jó legyen Janikának, mert ő meg az én kedvemben akart járni. De vajon mi fogta meg annyira abban, hogy Olaszországba megyek? Talán szeretett volna már akkor is eltűnni a saját világából és bennem kiváltságos lényt látott, akinek megadatik a szabadulás? Ilyesmik jutottak eszembe, meg az hogy meg kéne újra nézni a logarlécet, hátha most kirajzolódnak az ujjlenyomatokat, és akkor mégsem hazudtam ennek a szegény fiúnak. Persze, ha látnék is valamit, vajon kinek a keze nyomát? Zsuzsikáét, Janikáét, vagy talán éppen a sajátomat?

A második dolog amire gondoltam az a vécé volt. Hogy magára csukta az ajtót, bereteszelte, egy kicsi helyen akart egyedül lenni a halállal. Senki ne lássa őt akkor, abban a döntő pillanatban. Biztos nehéz lehetett kijátszani Dönci éberségét, kilopni azt a pisztolyt a fiókból, vagy mit tudom én honnan. Biztos nagyon dobogott a szíve. Vajon mitől félhetett jobban, hogy lebukik idő előtt, vagy hogy nem meri majd meghúzni a ravaszt? Vagy attól a nagy-nagy ütéstől, és a sötétségtől ami utána jön? A vécé tényleg jó hely az ilyesmire. Nekem is a legjobb hely itt a kollégiumban. Csak ebben a büdös fülkében lehetek magam, ez az egyetlen hely ahol biztosan nem látnak. Illetve ez sem teljesen igaz, mert nem egyszerű bejutni észrevétlenül. Játékidő alatt például, a vécét végig őrök tartják szem előtt. Állnak a bejáratnál és fogják a sort. Mert csak nyolc fülke van és mindig több mint nyolc gyerekre jön egyidőben a sürgős dolog.  Én is voltam már ilyen őr. Figyelnem kellett hol ürül meg egy „cesso”, és csak ha felpattant az ajtó akkor engedhettem be a következőt. Aztán ha az ember végre bekerül, abban kell reménykedni, hogy az őr nem jegyezte meg melyik fülkébe mentem és nem tűnik fel neki, hogy már jóideje nem nyílik az egyik vécé ajtaja. És akkor végre azt csinálok amit akarok: olvashatok Topolino-t, ami egy okos kisegér története, túl jár mindenkinek az eszén. Meg Paperino-t,  - az egy tökkelütött kacsa, de jó szándékú és sokkal jobban lehet szeretni, mint a zsarnok, milliomos bácsikáját. Ezeket a füzeteket Édesanya hozza be látogatáskor, de én el szoktam dugni, mert nem akarom hogy kiröhögjenek a nagyobbak, a velem egykorúak meg ellopják. Itt a vécében olvasom őket, akár tizedszerre is és nem unom. Mert annyira jók a rajzok. Mindig röhögök, persze csak halkan. Az a baj, hogy leülni azt nem lehet, mert nincs mire. Csak egy tálca az egész, hátul van egy luk, abba kell beletalálni. Ez pedig csak akkor sikerül, ha pontosan ráállok arra a két rücskös lábnyomra ami a tálca közepén van. Persze ilyenkor ha csak olvasni megyek, nekidőlök a válaszfalnak, behúzódom a sarokba és elvagyok valahogy azon a húszcentis sávon amit szerencsére szabadon hagytak. A kijutás sem egyszerű, jól kell időzíteni: ha hallom, hogy ketten, hárman is épp lehúzzák, na akkor kell elkapni a pillanatot és kivágódni egyszerre a többiekkel. A hirtelen keletkezett zűrzavarban nem tűnik fel, hogy milyen sokáig voltam bent, mert az őrök ilyenkor már a befelé nyomulókra figyelnek.

Különben nem igaz, hogy folyton annyira rossz nekem. Mert Édesanya kérdezte, és olyan szomorúan nézett rám, hogy szinte vígasztalni akartam: - tényleg olyan rossz itt neked mindig?

És akkor elmeséltem neki, hogy van itt egy pap akit szeretek. Don Persico-nak hívják, ami azt jelenti hogy „perzsa”. Perzsa atya, - magyarul ez viccesen hangzik, de közben meg illik rá ez a név, mert olyan különös lény. Nem olyan mint a többi pap. Tud hülyéskedni, de néha meg iszonyú szigorú és ha elkiáltja dühösen magát, megtorpan mind a négyszáz gyerek. Varázsló. Játékidőben mindig körülállják legalább húszan, kiválaszt közülük egyet-kettőt és hipnotizálja őket. – Nézd az ujjam, - mondja nekik, - ez már nem az ujjam, hanem egy gyertya. Látod a lángját, ugye hogy látod, és ahogy közelítem az arcodhoz érzed milyen meleg? Ugye milyen forró? Kapd hátra a fejed, különben lángra kap a göndör hajad!

És az egyik fiú tényleg ijedten hőkölt vissza, láttam, hogy komolyan félt a lángtól. A másik meg folyton el akarta fújni amikor Don Persico közelített az ujjával. Aztán kaptak egy kis pofont, hogy felébredjenek. Amúgy Don Persico nem csak kis pofonokat szokott osztogatni, hanem hatalmasakat is. De azt is különlegesen csinálja. Más pap, ha begurul egy gyerekre lekever neki egyet, az meg maga elé kapja a kezét, vagy elcsúszik, vagy összegömbölyödik és az egészből egy hülye dulakodás lesz. Az ilyet rossz nézni. Engem még sose vertek így meg, de nem is szeretném, mert az megalázó. Viszont Don Persico egész másként csinálja. Felsorolja, hogy kiket fog megbüntetni, és azokat egymás mögé sorba állítja. Egyik nap én is felkerültem a listájára, mert elkóboroltam. Vagyis leszöktem az alagsorba, van ott egy öreg zongora, nagyon szeretek azon játszani. De valaki feljelentett és ezért nekem is be kellett állni abba a sorba. Volt aki verekedésért került oda, volt aki hangoskodott, vagy berúgott egy ablaküveget focizás közben, sokféle képpen lehetett kiérdemelni egy ilyen büntetést. Álltunk egyvonalban és csendben vártunk. Aztán Don Persico odalépett a legelsőhöz, megállt vele szemben, két kezét teljesen egyszerre az arcára helyezte, úgy hogy az ujjhegyei épp a füléig érjenek, bemérte ezzel a távolságot, aztán leengedte karjait, majd egy hirtelen mozdulattal úgy csapta pofon egyszerre jobb és bal tenyérrel, hogy a gyerek feje el sem tudott billenni semelyik irányba. Amikor sorra kerültem én is megmaradtam egyhelyben, és csak az arcom lángolt egyre jobban. Fehér alapon tíz piros ujjlenyomat, a bőröm még percekig őrizte. Nem haragudtam, mert úgy éreztem mindenkire egyforma, gépies mozdulattal üt, ennyi jár, ezt el kell tudni viselni. De azért kicsordult a könnyem, mert az jön ilyenkor.

Ja, ez itt nem én vagyok, hanem a Samu. Megkérdeztem, hogy feltehetem-e a fényképét, meg írnék is róla, mit szól hozzá? Azt mondta, hogy megtehetem bármikor ha akarom. Jól esett ez a bizalom. Most éppen akarom, és megkértem, hogy keresse meg azt a varázsdobozkát, amit már régebben nekiadtam. Don Persico-tól kaptam és nagy becsben tartottam sok sok éven át, de egy nap eszembe jutott Janika logarléce, és hatott a tanítás: a fontos tárgyakat addig érdemes továbbajándékozni míg ott van rajtuk az ujjlenyomat.

Jó kis dobozka. Az ember kér egy érmét a közönség egyik tagjától, beledugja és hült helye lesz a pénznek. Meg lehet nézni jobbról balról, nyoma sincs sehol. Aztán egy gyors trükk, és ismét ott az érme. Így valahogy...

Következő látogatáskor megmutattam Édesanyának, hogy már én is tudok varázsolni. Rázta a dobozkát, forgatta, nem értette hova lett a pénz. Jó sokáig fogdosta, biztos rajta maradt az ujjlenyomata. Don Persico-é is rajta van, meg az enyém is. És most már Samué is. Persze nem látszik ám egyik sem. Elnyelte a dobozka. De valahol ott van, megbújik, és egyszer talán előjön. Akárcsak az a rejtőzködő kis pénzérme.