Négy kisharang alatt bújik meg négy kis vasnyelvecske. Ha megrázom, csengés-bongás tölti be az egész templomot, lassan vánszorog a visszhang, kígyózva a padsorok között, felkúszik a szószékre és onnan lendül át lomhán az orgona hatalmas sípjai fölé. Don Vanini rátenyerel a csontszínű klaviatúrára, felbőg a “toccata” sűrű akkordja és csak most porlad szét a mennyezet alatti levegőben a csilingelő hangfűzér, melynek okozója én vagyok, csakis én, senki más a négyszáz álmos gyerek közül. Az én kezem tette ezt, és pont akkor, amikor a szemem érzékelte, hogy magasba lendül Don Persico két karja, na abban a pillanatban küldött parancsot az agyam, hogy MOST, és amikor felemelte a tabernákulum felé a szent ostyát, Jézus testét, egészen pontosan akkor ráztam meg ÉN az aranyszínű kisharangokat. Micsoda hatalom! Része vagyok a szertartásnak! Már nem csak terelnek ide-oda, leültetnek, felállítanak, sorakoztatnak, felrántanak az ágyból, mindig együtt a temérdek gyerekkel, hanem lehetőséget kaptam egy önálló mozdulatsorra. Felemelem, megrázom és puhán visszahelyezem a márványlépcsőre. De nem csak ennyi ám! Tíz perccel hamarább jöhetek le mint a többiek, a sekrestyében elsőként köszönhetek a vicceskedvű “Perzsa” atyának, - igaz, most komoly mozdulatokkal bújik az aranyozott stóla alá, de a palástot már én adom rá, és hátul masnira köthetem a két fekete rögzítőpántot. Rajtam földig érő piros ministráns ruha, azon pedig hófehér karing. A cipőm nem látszik, körbe suhogja minden lépésnél a szoknyaszerű sűrű anyag, vigyáznom is kell, főleg a bevonulásnál, nevetséges lenne, ha orraesnék. De nem fogok, mert szeretnék ministrálni máskor is, az összes pillanatát kifigyeltem a szertartásnak, volt is persze rá időm bőven, hiszen minden reggel itt ültem az első sorban, mostmár hónapok óta. Nem hittem volna, hogy sikerülhet nekem is, hogy bekerülhetek azok közé, akik beöltözhetnek, mert ez nagyon nagy dolog. Az ember már szinte olyan, mintha pap lenne. Amikor az atya mögött lépkedek az oltár felé azt képzelem, hogy már nem is vagyok gyerek, és talán nem is vagyok teljesen földi lény, minthogy ő sem az. Mi Istent szolgáljuk, és ameddig tart a szertartás, rajtunk nem fognak a halandókat érő bajok. Nem vagyunk álmosak, nem csikar a hasunk, nem fordulhat elő, hogy csuklani kell, és a térdünkön sem érezzük a márványlap keménységét.
Signor Melani a ministránsok vezetője, nála kell jelentkezni, de ha fel is ír a füzetébe, az még nem jelent semmit, mert először az énekkarban figyeli meg hogyan viselkedik az ember. Annak aki mise alatt nevetgél, túl sokat bámészkodik, vagy összecseréli a zsoltár sorait, semmi esélye nincs. Pedig signor Melani nem is túl szigorú, kopaszodós feje van és jóságos a tekintete. Azt mondják, pap akart lenni, de nem ment neki a latin és teológiából is folyton megbukott, ezért maradt laikus. Dörmögő hangja van és nagy szíve, verseket is szokott írni, szentekről meg virágokról. Például San Domenico Savióról, aki itt nálunk ilyen védőszent féle, ő is kollégiumi gyerek volt, papnak készült és neki sem sikerült, mert tizenötévesen meghalt tuberkulózisban. Pedi neki nagyon ment a latin, kétszáz virág nevét fújta kívülről és mindent tudott a szentek életéről.
Énekóra után szokta szavalni verseit a signor Meláni, de csak azoknak, akik megérdemlik, a többieket elzavarja focizni. Igazából csak ketten, hárman szoktuk meghallgatni, mert elég hosszú versek, és ha nem nézünk végig a szemébe elakad, aztán olyankor nagyon szomorú arca lesz.
- Hát téged nem érdekel San Domenico Savio élete? Hogy akarsz akkor a mennyországba kerülni?
Ilyeneket szokott mondani, ha valaki nem figyel, és a szemei is megtelnek könnyel. Én különös gyengédséget érzek iránta, lehet hogy felfogta, mert már az első héten felírt a ministránsok közé. Amikor elmeséltem otthon Édesanyának, megsimogatta a fejem és sóhajtott egy nagyot.
- Kisfiam, ebből baj lesz. Örülök, hogy végre valami tetszik a kollégiumban, de te olyan gyerek vagy, aki nem ministrálhat.
- De hiszen már csináltam háromszor is, és teljesen jól ment.
- Ostyát ettél?
- Azt még nem mertem, de szerettem volna.
- Nem szabad. Neked nem. Mi… ateisták vagyunk… és az ateisták nem eszik meg Krisztus testét. És nem ministrálnak.
A keresztelőre összesereglett mind a négyszáz gyerek. Előre tudtam, hogy lesz aki röhögni fog, mert egyikük sem látott még olyat, hogy szentelt vízzel locsolják le egy tizenkét éves fejét. Ostobák, mert Szent János felnőtt férfiakat keresztelt a Jordán folyóban, többek közt magát Krisztust, és azon akkor nem röhögött senki. Viszont Signor Melani elsőre vállalta, pedig alig mertem megkérni, hogy legyen a keresztapám. Verset is írt az alkalomra, de csak néhány sort, mert nem számított nagy figyelemre.
“Benvenuto caro Jani
tra i bravi cristiani,
siciliani, sardi, e napoletani”
Isten hozott kedves Jani a derék keresztények közé, - dörmögte, miközben Perzsa atya egy ezüst tálkából a homlokomra csíkot eregetett. A szentelt víz végigszaladt az államig, ott éles kanyart vett és hátragurult a nyakamba. Összerándultam mert csiklandozott, de a hideg borzongást mennyei érintésnek képzeltem, mintha a hűvös fuvallat varázsszó lett volna egyenesen Jézus szájából: befogadlak. Akkor elhatároztam, hogy szent leszek. Először pap, aztán szent. Mert nincs annál csodálatosabb, mint jót tenni az emberekkel és együtt dalolni az angyalokkal. Szentként élni végülis csak annyit jelent, hogy az ember nem követ el bűnöket. Csak tíz parancsolatot kell betartani, nem nagy ügy, lehetne húsz is és az biztos nehezebben menne. Ölni, lopni nem fogok, a paráználkodást meg nem is értem. Mégis rögtön a szertartás után megjelent az első lekűzdhetetlen akadály. Ültünk az ebédlőben és hozták a mócsingos húst. Elkezdtem nyiszálni mint rendszerint, általában a háromnegyedét a tányér szélén szoktam hagyni. Összeszorult a szívem. Indiában éheznek, mit nem adnának ezért a szar húsért. Én meg képtelen vagyok megenni. Ez nem szenthez méltó magatartás. Nyammogtam hát egy ideig, egyik pofazacskómból a másikba küldtem a sercegő inakat és közelharcot vívtam a gyomromból feltörő hányingerrel. Végül egy hatalmas kenyérbél segített. Az első megpróbáltatáson túl volnék, de vajon hány ebédre futja erőmből, Istenem segíts!
Amikor Signor Melani ott feküdt kiterítve a templom közepén, mindössze néhány lépésre attól a helytől ahol a keresztelő versikét szavalta nekem, azon töprengtem, miért ilyen rövidéletű keresztapa jutott nekem. Kopasz fején májfoltok voltak és az egyikre épp rászált egy légy. Gondoltam lecsapom, ne koszolja már, úgysincs senki a templomban, aki rám szólna. De aztán úgy éreztem, egy szent nem csapdos legyeket, elfogadja, hogy a koszos állat is Isten teremtménye. Signor Melani lelke már úgyis az Úr oldalán pihen, a teste meg csak azért van itt, hogy legyen ki mellett bőgnöm. Egész délelőtt itt fekszik, csak alkonyatkor kerül rá szemfedél, egyik versében azt kérte, hogy napnyugtakor vegyenek végső búcsút tőle. Hát ez a vágya teljesült, hamár nem lehetett szegényből pap.
A temetésre nem jött el Édesanya. Franco bácsit valami fontos üzleti vacsorára kísérte, Signor Melanit meg tulajdonképpen nem is ismerte. Utólag törtem a fejem, vajon Franco bácsi családjából miért nem jelentkezett senki keresztapának, van ott egy csomó testvér, Ugo, Vincenzo meg Umberto, egyiküknek beleférhetett volna egy keresztgyerek, de aztán megvígasztaltam magam: ez legalább az én döntésem volt. Egyébként is Signor Melani bevallotta: soha senkinek nem jutott még eszébe ilyesmire kérni őt. Se családja, se barátai nem voltak, velünk aludt minden éjjel, csak a gyerekeknek szentelte életét. Azoknak meg már mind volt keresztapjuk valahol. Most már nekem is van. Valahol.
