A várakozást a boldog tudatlanság állapotában kezdtem meg. Fogalmam sem volt semmiféle feltételről, bármiről ami beárnyékolhatná Nápoly fénylő kék egét, melyről azt képzeltem, hogy éjjel is körberagyogja  meleg napsugár, alkonyat után hajnal jön és a csillámló aranyhídon, hatalmas jachtokról boldog urak és hölgyek lengetik kalapjukat a Nato hadihajókon feszítő fehéregyenruhás katonák felé.

 - A macskazabálókhoz akarsz kimenni kölyök? – dörrent rám egy borízű rekedt hang, aztán összeröhögött a pult mögött ülő szürkeruhással. Amaz lapos pillantást küldött felém tányérsapkája alól.

- Ez van gyerek. A digók macskát zabálnak, mást nem is esznek. Majd te is megszokod, különben éhen maradsz. – röhögött a tiszt a saját viccén. A nagyanyám megszorította a kezem, annak jeléül, hogy ne válaszoljak semmit, majd abbahagyják ezek a béemesek, ha látják, hogy az ember nem vevő a poénjukra.

 - A Franco bácsi pizzaport küldött onnan, biztos van ott más is, ami ehető. – védtem meg az olaszokat, mert máris úgy éreztem, lojálisnak kell lennem leendő hazámhoz.

 - Nem tudom mi az a pizza, de remélem tisztában vannak vele, hogy három kilón felül bármilyen élelmiszer vámköteles! – Hátrébb a tányérsapkás egyetértőn bólogatott,  - a szabály az szabály.

 Egy magas zakós nyitott be a barnafalú helyiségbe. - Mennyi időre kérik a látogatást? – vastag akta volt a kezében, és a hangjából ítélve nem tartozott a szobában ügyködő bumfordi rendőrök alacsony kasztjához.

Mami elém állt, hogy nehogy megint megszólaljak.

- Állandó kivándorló útlevelet kérünk, a lányom férjhez ment, a kisfiát ki szeretné vinni magához.

 - Anyakönyvi kivonat, iskolai kikérő, a férj befogadó nyilatkozata fordítóiroda által hitelesített négy példányban, tisztiorvosi igazolás fertőzőbetegségek oltásáról, vérszerinti apa lemondó nyilatkozata, háztömbizalmi lakhatási igazolása, kiskorú gondviselőjének írásos kérelme kettő példányban, - sorolta szakszerűen a zakós, és minden tételnél nagyot liftezett az ádámcsutkája. A nagyanyámat láthatóan nem érte váratlanul egyik papír sem, a Divatcsarnok pénztárosaként megszokta, hogy a listáknak és az összesítőknek ne keresse értelmét, csak a hiánytalan teljesítés az ő dolga, a többi a felettesek és a Jóisten pillanatnyi diszpozícióján múlik. Ennek szellemében igyekeztünk néhány perc múlva a ködös Rudas László utcai trolimegálló felé.

- Hetvenötös, vagy hetvenkettes jön előbb, fogadjunk! – próbáltam játékba hozni Mamikát, - ha hetvenötös, akkor megkapom a kivándorlást, ha hetvenkettes, akkor itthon maradok veled.

Mami rosszallóan rázta a fejét.- Ilyesmivel nem tréfál az ember, mert megharagszik az Isten.

- Te hiszel benne?

- Este szoktam imádkozni – hangzott a némileg kitérő válasz.

- Láttam azt a fekete könyvet az ágyad mellett, de abból nem lehet imádkozni.

 - Miért ne lehetne? – nagymamám homlokán gondterhelt ráncok bukkantak elő, és megigazította széltől megbillent madártollas kalapját.

- Mert nincsenek benne betük, csak érthetetlen krikszkrakszok. Rajzok, vagy mi a fene. Azt nem lehet elolvasni.

 - Nem is fontos, én kívülről tudom, amit mondani kell.

Aztán, hogy ne maradjon zavart csönd köztünk, bonyolult magyarázatba kezdett arról, hogy mi reformátusok vagyunk, és a reformátusok nem járnak templomba, tisztelik a Jóistent, de nem követnek fölösleges formaságokat, nincs keresztelő, és nem isszák meg a misebort.

- És mit mutatnak azok a rajzos betük? – tértem vissza a témára, mert már elég jól tudtam olvasni ahhoz, hogy feltűnjön, valami rejtjelezve lehet abban a kis fekete könyvben, talán valami titok, amit a gyerekek elől takargatnak. Mami nem örült, hogy újabb elterelő hadműveletbe kell kezdenie.

- ... ez egy régi nyelv...régiesen van írva. Azt mutatja, hogy mikor milyen zsoltárt kell énekelni.

- Még sose hallottalak énekelni. Mutass egy imanótát!

- Most nem lehet, mert jön a troli.

- Na, csak egyet, míg ideér.

Mami kicsit krákogott aztán rákezdett:”az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, akinek a szeme fekete.” Ezt a dalt ismertem. Mindig ezt dúdolta, ha jó kedve volt. Nem gondoltam volna, hogy ez egyházi ének. Közben befutott a troli.

 - Hetvenötös! Akkor megyünk Nápolyba!

 

Benickyné az olasz követségen dolgozott, hétfőn és csütörtök délután érkezett hozzánk, munkaidő végeztével. Rendezett kosztümjéhez aktatáska tartozott, mely hivatalos és hűvös külsőt kölcsönzött neki.

- Il compagno Kovács é operaio. Lavora in una grande fabbrica.

A mondatok egy szürkészöld nyelvtankönyvből származtak, Herczeg-Iványi, ez állt a borítóján. Elképzeltem, amint a szerzőpáros nekiül megalkotni azt a száz leghasznosabb olasz mondatot, mely nélkül emberfia nem boldogulhat, ha beteszi a lábát az országba.

- Kovács elvtárs munkás, - fordítottam, - gyárban dolgozik.

- Sua moglie prepara la festa del Consiglio delle Donne.

Itt elakadtam. Nem tudtam, hogy Kovácsné a Nőtanács ünnepségére díszíti fel a nagytermet. Benickyné türelmet színlelt. Szavanként tagolta a mondatot. Mio, tuo, suo.

- Nem tanulta meg a birtokos névmásokat, ezúttal sem. – arisztokratikusan magázott, talán gróf lehetett az a Benicky és Abbáziába jártak nyaranta, míg meg nem tanult olaszul.

- A „preparare” az sima első csoportos igeragozás, olyan mint a mangiare. Megvan?

 - Mangio, mangi, mange.

- Noooo!!! MANGIA! Dobbantott a sarkával Benickyné, és már nem színlelt türelmet. – Gondosné!

Ez már a nagymamámnak szólt, aki a konyhában salátalevelekkel díszitett parizeres szendvicseket.

- Nem jövök többet Gondosné, ennek nincs értelme. Ez a gyerek nem tanul deklinációt, nem tanul névmásokat, nem jegyzi meg a szavakat. Nem tartható a gyerek februárig történő felkészítése az olasz általános iskolai színvonalra. Befejeztem.

- Kérem ne mondja el az olasz követségen, - riadozott Mami, - és egyen egy kis szendvicset, van szardellás is!

- A szardellást ki nem állhatom. De most nem erről van szó. Fáradt vagyok Zuglóból idebuszozni a semmiért. – szögezte le Benickyné és enyhülésképpen magábagyűrt egy parizerest. Van egy fiatal kolleganőm, most szakított a vőlegényével. Ő talán szívesen bíbelődik majd a gyerekkel.

Margónak répaszínű haja volt, és az arcán vastag, émelyítő púder fedte a tág pórusokat. Görbe orra külön életet élt, a Herczeg-Iványi féle mondatoknál orrcimpái sajátos utórezgéssel kísérték az ütemes hangsúlyozást:

- Durante il sabato comunista gli operai dipingono il muro e cantano allegri.

- Muszáj mindig komunista szombatról és vidám munkásokról tanulnunk? – kérdeztem felbátorodva Margó tupírozott frizurájának goteszk látványán.

Nagyanyám ekkor jött be a szobába, karján a parizeres szendvicsekkel. Arcára épp aggodalom ült volna ki, de Margó csilingelő hangja eloszlatta félelmeit. 

- Miről tanuljunk? Beszélgessünk az ennivalóról?

- Az jó lesz, én például imádom a sóletet tojással. Hogy mondják azt, hogy sólet?

Margóval könnyen elrepült az óra. Furcsa vonzalmai voltak, legalább ötven autómárkát ismert, és szeretett fuvolázni. Egyik alkalommal elvitt a Fűvészkertbe és megtanította a virágok neveit. Három hónap alatt rengeteg különös olasz szó ragadt meg a fejemben. Ásványokat és fűszereket tudtam sorolni, valamint néhány reneszánsz ülőalkalmatosságot, például „sedia dantesca”.

 

Amikor megérkeztem Nápolyba, első nap a szomszéd gyerekek a nevemet próbálták megtudni, és azt hogy honnan jöttem. Ezekre ugyan nem tudtam a választ, de mondtam nekik, hogy pipacs, jáspis, meg szófa, kanapé, zsámoly és sedia dantesca. Cserébe ők azt kiabálták: Puskas! Albert!

Így beszélgettünk akkoriban.