Az ígéret ez volt:

- Kicsi fiam, komolyan kell beszélnünk. Franco bácsi szeret engem, és úgy látom téged is, Mamikát is meg fogja szeretni. Már most kivinne mindhármunkat Nápolyba, annyira hiányzunk neki. Nézd meg ezeket a leveleket, naponta küld egyet.

A karamellszínű, selymes domborulatú vízjeles papíron piros tollal írt francia nyelvű mondatok kanyarogtak, „je t’aime toujour Gabika”, záródott mindegyik, kis szókinccsel dolgoztak mindketten. Rátaláltak egy elviselhető kompromisszumra, az olasz diákok már az általános iskolában is tanulnak franciát, Gabika pedig minden nyelvbe belekóstolt, szorgalmasan vezette a szótárfüzeteket, bár nála valahol a tizedik oldal után mindig elakadt a formás betűáradat. Sok ilyen megkezdett nyelvtanulás nyomait őrzöm egy dobozban, ha átlapozom őket, szinte hallom, ahogy monoton ismétli: bouton - gomb, bouton -  gomb, bouillon - leves, bouillon -  leves. De a szerelmes mondatok nem kell, hogy cifrák legyenek, Gabika szívdobbanásához elég volt a bizonyosság: ma is jött levél, benne azt írja, hogy szeret.

- Nápolyban fogunk élni?- ragyogott a tekintetem.

- Kicsi fiam, csodálatos életünk lesz! Kék tenger körös körülöttünk, pálmafák, és végtelen napsütés. Nem is tudom van-e olyan Nápolyban, hogy rossz idő. A házakban ilyen vékonyak a radiátorok, be sem kapcsolják őket télen.

- És van ott Suchard csoki?

- Az egy bécsi márka. A Manner is az, a mogyorós ostya, amit úgy szeretsz. Olaszországban más nevűek vannak. Például a Baci Perugina, ami elomlik a szádban, mintha be sem kaptad volna.

- Franco Baci Perugina – viccelődtem a felfedezett szójátékon. – Mikor indulunk?

- Erről akartam komolyan beszélni, pont erről.

Szerettem amikor anyám a „komoly” szót használta. Belém építette a tudatot, hogy én nagy kisfiú vagyok, bármit meg lehet velem értetni, én vagyok a legfőbb cinkostárs, a megbízható katona. Anyám álmára is én vigyáztam, ha hajnalban tért haza (...mindig úgy tudtam, hogy a munkából), beosontam az elsötétített szobába, pillekönnyen leültem az ágya szélére és őrködtem. Nem mintha bárki zavarhatta volna őt az alvásban, a telefon fekete csatlakozója három kis vasnyelvével ott feküdt kitépve a barna padlón, a szomszédoknak pedig nem volt szokásuk becsöngetni hozzánk sóért. Mamika puha mamuszban járt, de én mégis őrködtem, mert ekkor éreztem, hogy szükség van rám, biztonságot nyújtok, nem hiába vagyok ezen a földön. Komolyan megbeszélni dolgokat pedig, - nyilvánvalóan csak velem lehet.

- Most egy ideig rossz lesz, mert külön kell lennünk. A hatóságok lassan engedélyezik a kivándorló útleveledet. Én előre megyek és mindent elintézek, letelepedési engedélyt, iskolát neked, meg lakást is cserélnünk kell, mert Franco bácsi most egy kicsike legényszálláson él.

 - Mennyi idő? Néztem révedve Gabika szőke, sprőd hajtincseire, melyek mindig csiklandoztak ha magához ölelt. Nagy szürke bánat akart rám ülni, és hogy ne találjon fogást rajtam, felálltam, átfontam anyám nyakát.

- Cila, írsz majd nekem is ilyen szép leveleket, mint a Franco bácsi neked? – és egy kövér áruló könycsepp zuhant le Gabika virágos blúzára. Nem akartam sírni, elvégre komoly beszélgetésről volt szó. Anyám felemelte az államat, és hosszan belenézett a szemembe.

- Minden nap írok kisfiam. – és mert érezte, hogy oldani kell a melodrámát, hozzátette: - franciául óhajtod, vagy gyakoroljuk az olaszt?

- Magyarul szeretném, vihogtam előre a saját viccemen, - de legyen benne sok olyan mondat, ami visszafelé is értelmes, például „Géza kék az ég”, meg „indul a görög aludni”.

Aztán eljátszottuk a rituális mondókát: „én is pisze, te is pisze, gyere pisze, vesszünk össze”, és dörgöltük egymáshoz hevesen az orrunkat.

 - Jövő héten eljön Molnár Edit barátnőm a Film, Színház, Muzsikától és készít rólad néhány fényképet igazi professzionális géppel. A legjobbat az éjjeliszekrényemre teszem és minden este puszit adok rá, mielőtt elalszom. Most pedig fel kell hívnom egy fontos embert a külügyminisztériumban, - zárta le a beszélgetést Gabika, és nem volt helye további okvetetlenkedésnek, láthatóan sok egyéb fontos dolga akadt, a fiával lefolytatott komolybeszéd csak egy volt a sok közül.

Én pedig a legszívesebben azt szerettem volna, ha máris elutazik, akkor rögtön kezdetét vette volna a visszaszámlálás és minden nappal csak rövidült volna az idő, amit nélküle kell töltenem.

- Eleinte hallani sem akartam az egészről. De édesanyád bevetette az atomfegyvert, tulajdonképpen borzasztóan zsarolt. Lelkileg persze.

Ültünk apámmal a Szakasits Árpád úti panellakásban, Zsóka kiment teát főzni, rendszerint ilyenkor ügyesen  kivonta magát a beszélgetésből, ha szokásomhoz híven sort kerítettem a régi felelősségek feszegetésére. Különösen akkor igyekezett a süketet adni, ha anyámról kérdeztem apámat, Gabikáról, aki felett már minden győzelmet learatott, és aki akkor már tizenöt éve egy kolombáriumban pihent, szőke sprőd hajtincsei szürke hamu formátumba rendeződve, bár őszinte cinizmussal úgy vélem, egy szocialista nagyüzemként működő krematóriumban, két zsíroskenyér között nyammogva, semmi garancia, hogy a bádogcsajkaszerű dobozkába pont az én anyám hamvait lapátolja be a hét kíváló dolgozója. Nem mintha ez bármit is változtatna a tények állásán, 1985-ben beszélgetünk régi dolgokról, egy nőről, akire már bármi elmondható, ellenőrizni nem lehet, csak ösztönből tippelni vajon igaz-e a rá vonatkozó állítás.

- Megmondtam, hogy eszem ágában sincs lemondani a fiamról. Ragaszkodom hozzá, miért engedném, hogy egy vadidegen férfi nevelgesse, esetleg egy éltre elrontsa. Gabiban pedig nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy tűzön-vizen át eljuttasson egy gyereket az emberré érésig.

- Mégis aláírtad a papírt. Mi volt a zsarolás?

-  Rámküldte a legjobb barátomat, egy olyan embert, akinek sokkal tartoztam is, mert ő szerzett munkákat az ötvenhat utáni szilencíumom ellenére. Szóval ez a Gyuri jött nekem mindenféle olyan érvvel, amiket Gabi adott nyilván a szájába, de sajnos igazak voltak. Hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom, a fiamból művelt világpolgár lehet, megtanul nyelveket, belépőt kaphat bármilyen nemzetközi karrierhez. Rém ostoba kisstílű dolog lett volna ezek után is kötni az ebet a karóhoz, ráadásul megfosztani téged édesanyádtól, akit a világon a legjobban szerettél.

- De azért beépítettél egy kőkemény feltételt.

- Azt hittem jót teszek vele, tudom hogy nem úgy sült el, ahogy képzeltem. Féltem, hogy tönkreteszed azt a házasságot. Nem akarattal, csak hogy rajtad csattanhatnak folytonos viták, egy mostohagyerek mindig  gerjeszthet bomlásfolyamatokat.

- Hát Apóka, ez elég tudományosan hangzik. Persze, Te mindig nagyon komolyan vettél mindent. Emlékszel, hogy elvittél a FÉNYSZÖV-höz, készüljön rólunk egy olyan igazi komoly apa-fia fénykép, legyen mit kitennem az éjjeliszekrényre? Hogy sohase felejtselek el egy pillanatra sem? Vajon neked is meg van még az a kép?