Eltelt az első hónap, és lassan felfogtam, hogy nem fog megtörténni a csoda.

Sokszor elképzeltem, jönnek értem a fehér Lancia-val, az igazgató bedörög borízű hangján a hangosbemondóba, - Yanosh Veszidzi é pregato di scendere in consiglieria, - igen, igen, ez nekem szól, kihámozom nevem a nevetségesen préselt kiejtésből, rám várnak a tanácsosi irodában, tíz percem van, hogy összepakoljam a hálóteremből a cuccaim, a tanulószobából néhány könyvet, a rózsafűzért, a doboz kekszre már nem lesz szükség, az asztaltársaimra hagyom, vetődjenek rá, lesz belőle bőven odahaza úgyis. Ajtók nyílnak előttem, értetlen irigy tekintetek kísérnek, átvágok a focipályán, Don Persico megsimogatja a tarkómat, a rácson túl a nyitott tetejű Lancia, a motorháztatőn megcsillan a reggeli fény, a bőrülésről Édesanya emelkedik fel, Franco a csomagtartót nyitja, ölelnek csókolnak, - jól van na, - lapogatnak, - értjük már, ne sírjál, megyünk haza… és nem kell többé visszajönni. Soha többé.

Volt egy visszatérő álmom is: éjszaka van, kilopódzom a szuszogó hálóból, a folyosón egyetlen lámpa ég, pár lépés és elérem az udvart. Nyitnám a vaskeretes üvegajtót, de süvít a szél, ellentart vézna karomnak. Valahogy mégis kipréselem magam, haza akarok menni. Átlósan vágok át a hatalmas focipályán, hogy a lehető legrövidebb úton jussak el a kapuig, de az idő nyúlik, végtelen hosszú percek míg eljutok a közepéig. A szél mindkét vállamnak nekifeszül, szinte álló helyzetre lassít. Erőlködnek combjaim, csúszik a cipőm, meleg homokkal tele a szemem, sohasem fogok eljutni a rácsig, és már visszafordulni sincs erőm. Felébredek.

 - Che urli affá?! Francnak ordítasz! – rázza a párnámat az ágyszomszédom. Aztán reggelig töprengek derékszögben ülve,  - ha egyáltalán találnék járművet ami elvisz, mit szólnának hozzám? Éjnek éjjelén felcsöngetem őket, talán egy parányi ijedséget, pár ölelésnyi gyengédséget elérnék, de reggel Édesanya búcsúzna tőlem és Franco morogva vágna át velem a városon: mit kell ennyit problémázni ezen a kollégiumon.

Marad hát a beletörődés: jön majd karácsonyi szünet, jön majd a nyár, a többit itt kell kibírnom. “Most alámerülök és kibekkelem” – hallottam sok évvel később Antall József miniszterelnök mondását, és – bár idegen volt tőlem a fizimiskája és szava járása, - az érzés ismerős volt nagyon: van, hogy múlatni kell az időt, kameleonként terepszínűvé válni, ne lássanak, ne kössenek belém, lelassulni és elviselni bárhogy is a helyet, menekülni úgyis lehetetlen.

Most is itt tartok, és az érzés megint nagyon ismerős. 2011-et írunk, majdnem fél évszázad választ el a kollégiumi évektől, de a viselkedés, amire rátanultam visszaköszön. Az előbb kimentem az erkélyre elszívni egy szál cigit. Esteledik, éles fénnyel bukik le a nap. Van egy irodám, itt a Margit híd közelében. Egy hete még nem így mondtam volna, hiszen a Fórum Film Alapítvány nem az enyém, dokumentumfilmes szakmatársak hívtak el vezetőnek, évente összejöttek megbeszélni, hogy megtartsanak-e. Akkoriban még a Filmgyárban voltunk, igaz, annak a legkopottabb végiben, de mégiscsak a kiválasztott csapat részeként kávézhattunk a sarki büfében, - a kultúra felkent lovagjaiként lődörögtünk az ifjú kereskedelmi tévésekkel keveredve, - mígnem szedtük a sátorfánkat, mert nyomasztó volt az enyészet tudata, hogy csak gyűlik a kosz és a bűz körülöttünk, se szándék, se pénz a süllyedő Mafilm megmentésére.

Az “irodánk” – mert akkor még többesszám-tudatunk volt, - frissen festett lakás lett, fehér Ikea-polcokkal, narancsszínű kanapéval (röhögtünk, hogy legalább a színnel nem lesz probléma). A helyváltás reményekkel töltött el, megújulunk, pályázunk, kamerát veszünk, önálló fesztivált rendezünk, ki tudja milyen lesz az új kormány és hogyan áll a filmhez, fújhatnak még jó szelek felénk.

Nem fújtak.

Mára már tudjuk, a miniszterelnök döntött: kiveszi a filmesek kezéből az önrendelkezés lehetőségét és egyetlenegy emberre bízza a magyar film sorsát. Neve is van, Andrew Vajna, híres amerikás producer, de lehetne ő akár Andzrej Wajda, - mi akkor sem volnánk boldogabbak. Egy ember, egy ízlés, egy akarat, one man show.

Húsz éve annak, hogy a nagy kavargó változások közepette bennünket is is megforgatott az érzés: itt a pillanat, most kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Gyűléseztünk klubokban, konferenciatermekben, filmgyári studiókban, presszókban, lakásokon. Éjjel, nappal mentek a telefonok, gépeltük a fogalmazványokat, elöljárókat választottunk, kerekasztallá alakítottunk minden téglalapot, két-három sorban ültük körben, - úgy hallotuk – a pártok is így csinálják. Elegünk volt a stúdió-rendszerből, - bár öt is volt belőlük, de mindnek meg voltak az erős embereik, ők ettek elsőként a tálból, a többieknek a leeső jutott. Pedig ez már a finomított változat volt. A durvát, a “központi dramaturgiát” mi csak hírből ismertük, kicsik voltunk még az ötvenes években. Mi már nem féltünk a feljelentéstől, a téglák működését is inkább vicces rókacsapdának képzeltük, - majdcsak kibújunk a hurokból, ha véletlenül beszorul a fejünk. Jobban tartottunk attól, hogy nem hagynak filmet csinálni, mint attól, hogy betiltanák a végre elkészült művet,  - mert annyira veszélyesre sikeredett volna. Lenyomatokat készítettünk, nem forradalmi kiáltványokat. Az viszont mámoros érzés volt, hogy recseg-ropog a  régi tákolmány alattunk, vidáman ugrálhatunk le róla, megütni nem fogjuk magunkat, és ráadásul nekünk adatik meg egy teljesen új épület felhúzása. Jelszavunk a demokrácia lett, szerintem napjában legalább százszor elmondtuk, leírtuk a kifejezést, mi mind demokraták voltunk, - születendő pártjaink nevében is ott díszelgett a “demokrata” szócska, mi sem maradtunk le. Alapegységünk az “egy darab demokrata filmes” volt. Nem számított a tehetség és az eddigi teljesítmény, - mindenről szavaztunk, és mindenki voksa egy pontot ért. Igaz, mivel bárki alapíthatott stúdiót, műhelyt, bétét, káeftét, alapítványt, érdekképviseleti szervezetet, volt aki három-négy helyen is megfordult és így megtudta sokszorozni erejét. De ez senkit nem zavart, virágozzék száz virág. A permanens szervezkedés örömét azonban időnként furcsa idegbajok zavarták meg. A Benczúr utcai SZOT szálló különtermében egyik gyűlésünkön megjelent a legendás Sípos István, akit eddig köreinkben néma áhitat övezett. Tudtuk, hogy egyike azon bátor ifjaknak, akik 1970-ben disszidáltak, miután letették névjegyüket a Balázs Béla Stúdióban néhány olyan filmmel, melyekben ha allegórikus formában is, - de merészeltek szerepelni olyan tabuk, mint a ‘68-as szolgalelkű bevonulás, a ’19-es kommün brutalitása, a szent ideológia és a szocialista gyakorlat között tátongó mélységes szakadék. Sípos visszatért, és ez jó jel, mert akkor itt újra lehet élni, de Sípos váratlanul zsidózni kezdett és ettől hirtelen megfagyott a levegő. Kapkodtuk a fejünket, hogy mi is történt, mert az órákig tartó fárasztó vitákban az ember figyelme időnként alábbhagyott,  - nem tudtam mi volt a konkrét előzmény, mely szóra bírta az amúgy hallgatag, befelé fordulásra hajlamos rendezőt, csak a a zavart csend után előtörő felhördülésre emlékszem, mely szinte lincselésbe ment át. Jancsó felemelkedett a székből, - “na ezt itt nem Pista!”, majd rögtön utána jött néhány “takarodj ki innen!” de ezt mások üvöltözték, és ekkor már mindenki talpon volt, Sípos érvelni próbált, de a hangzavar elnyomta igyekezetét. Egy hosszú drapp lódenkabát libbenésére emlékszem, ahogy a Pista maga köré kanyarintja… és már nem volt köztünk. Remegni kezdtem, sajnáltam őt. Elképedtem, hogyan történhet meg, hogy 1989-ben valakinek eszébe jusson kimondani azt a szót, hogy ZSIDÓ.

 Egy másik alkalommal a Gorkij fasorban Hartai Lackó és Mész Andris pehelysúlyú összecsapásának voltunk szemtanúi: itt is kerekasztalt ültünk, harmincan-negyvenen próbáltunk dűlőre jutni azt illetően, hogyan válasszunk kurátorokat, legyen-e Filmfőigazgatóság, kik fogják gondozni az elkészült filmeket? A vitát ezúttal Hartai vezette, - két óránként cseréltünk moderátort, - mint mindent, az ilyesmit is megszavaztuk. Elfogadtuk, hogy Lackó egy kicsit körülményes, végtére is mérnöknek tanult mielőtt filmessé vált volna. Mész Andrisnak azonban nem volt türelme sorára várni, többször is bekiabált anélkül, hogy szót kapott volna. Hartai megdorgálta, Mész viszont kétségbevonta alkalmasságát a vitavezetést illetően. Lackó felemelte a hangját, Andris a jobbkezét, és telibe találta a vitavezető szemüvegét, mely nagy ívben a terem sarkába repült. Azt hittem, itt véget ér a meccs, mert Lackó biztos megijed a beszedett ütéstől, plusz nem is lát rendesen. De tévedtem: válaszpofonra lendült,  a két vékony fiú összegabalyodott és további ütlegek következtek volna, ha Pörkölt szét nem választja őket. Hartai összeszedte a szemüvegét, Mész a ruháját porolgatta, Gát Pöri pedig kihasználva súlyfölényét átvette a vitavezetést. Le is szögezte, hogy megvan vagy kilencven kiló, utcai verekedéseken edződött, úgyhogy fontolja meg jól, ha bárki is akarna összeakaszkodni vele. Persze múló jelenség volt az ő elnöksége is, a filmesek nem érezték közéjük valónak. El is merült a tévés bizniszben. Lobogó haja időnként feltűnt Pasarét lankáin, nyitott, zöld sportkocsiban furikázva dekoratív hölgyeket.

Végül addig ültük a sok kerekasztalt, míg megszületett a forma, mely a legtöbbünk számára hordozta a szabad filmkészítés nagy ígéretét. Tisztségviselőket és kurátorokat választottunk, búcsút vettünk Kőhalmi Feritől, a robusztus energiabombától, ki reggel hétkor NDK papucsban fogadta irodájában a rámenősebb filmeseket. Nem volt többé szükség Filmfőigazgatóra, tompító puffer-emberre, hogy legyen megfelelő szigetelés a politikusok nehézkedése és a művészek határfeszegetése között.  Úgy gondoltuk, mi mind egyet akarunk, vagy ha nem is, hát majd megegyezünk valahogy.

De úgy látszik, a sors úgy ítél, hogy a számunkra csak tankönyvekből ismerős történelmi fordulatokat most plasztikusan, igazi színházban, hús-vér színészekkel éljük át: lássuk élesben milyen is a személyi kultusz, milyenek a politikai ellenfelek eltávolítására létrehozott konstrukciós perek, mit jelent az egzisztenciális ellehetetlenítés, ha nem soroltunk időben a megfelelő sávba. Milyen az, ha az ország szabályai az “uralkodó osztály” fennmaradásának érdekeit szolgálják. Épp jókor jön a tanítás, mert már kezdtük elfelejteni: azt hittük, a demokrácia örök, legfeljebb ha visszaélünk vele, majd ránkpirít egy becsületesebb csapat és egy kicsit elszégyelljük magunkat. Leülünk megint a kerekasztalok mögé és kijavítjuk a hibákat.

Nem így történt. Addig hallgattuk, hogy filmes és tolvaj szinonima, hogy filmes és élősködő azonos fogalom, - hogy már már lassan el is hittük. Így történhetett meg, hogy azon az ülésen, melyet “kormánybiztosi koncepció szakmai egyeztetése” címmel hirdettek meg számunkra, elmaradt a hangos tiltakozás, a fujjolás és a narancsdobálás.

 

A kreatív filmesek egyetlen szellemes rosszalkodás nélkül vették tudomásul, hogy a budapesti rendőrfőkapitányságból  kialakított Kempinskí hotel konferenciatermében az Új Rend büntető szabályzatot hirdet meg. Felállt ugyan Makk Károly, hogy hát fontos dolog kik is fogják kiválasztani a megvalósuló filmeket, - kétszer is megkérdezte a derék ősz bárd, - pedig a válasz egyértelmű volt már elsőre is.

- Én. – mondta Andrew Vajna. – Én és a munkatársaim akiket én választok. Mert enyém a felelősség.

Mostantól tehát a papa dönt helyettünk. Lemegyünk gyerekbe, és majd igyekszünk a felnőttek kedvében járni. Húsz év után kiderült, kicsik vagyunk még, rosszul áll nekünk az önállóság. A nép is kicsi, neki is rosszul áll. Még jó, hogy van aki megkapta és viseli helyettünk a felelősséget.

Ja, hol is tartottam… hogy van egy irodám, már csak így, egyesszámban. Reggelente bemegyek, egy idő múlva megjelenik Norbi is, elkávézgatunk. Jó kis filmeket csináltunk együtt. Ő a gazdasági vezető, sőt főgazdasági fővezető, mert koránál fogja jár neki az előléptetés. Egyébként mikrofonosnak is kíváló, még tudja tartani a rudat, érzi a szituációt. Ha filmezünk. Aztán előkerül Judit, vele is sokat dolgoztam együtt mielőtt összeházasodtunk volna. Leül a géphez, megír egy-két cikket, műkereskedelem, gazdasági vonatkozások, telefonálgat ide-oda. Hétfőnként felbukkan a pénzügyesünk, tologatjuk a papírokat, maradt még pár lezáratlan film. Kérdi, hogy mi lesz. Mi lenne?

Alámerülünk és kibekkeljük. Mint a kollégiumban. Majd csak jön a Karácsony, majd csak jön a nyár. Egyszer ez is csak egy kis fejezet lesz kacskaringós életünkben.

 

 

 

Szerző: Vészi János  2011.05.15. 21:54 15 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://veszijanos.blog.hu/api/trackback/id/tr272906606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Csillag Ádám 2011.05.17. 19:51:50

Sipos Pista nem bízta a véletlenre, nem egyszerűen zsidózott, hanem a jó öreg nyilas kvótarendszert javasolta üzembe helyezni, mert mint mondta túl sok a zsidó a magyar filmszakmában. A százalékszámításra már valóban nem került sor, én is emlékszem Jancsó éktelen haragjára, amiért(is) szörnyen nagyra becsülöm őt.
A Vajnának be akartam olvasni, mentem volna, ha nem lettem volna kidögölve az egyszemélyes filmcsináló tevékenységemtől. Azt terveztem megmondom neki, hogy Amerika most biztos szégyeli magát miatta.

AnRea 2011.05.18. 13:30:07

Nem lettem vidámabb...

A nyár most közel van, a karácsony kicsit messzebb, de mindkettő eljön.

Vészi János 2011.05.18. 23:01:10

@Csillag Ádám: Így jár az, aki annyit forgat, hogy még a magyar film temetésére sincs ideje elmenni:)

@AnRea:
Julis, még jó pár eljön karácsonyból is, nyárból is, mire visszaáll valami szerethetőbb állapot. De olyan autonomia sohasem lesz már, mint volt ebben a húsz évben. Valami köztes megoldásra tippelek...

Vészi János 2011.05.18. 23:14:51

Azt mondja Pista (az én gimnáziumi padtárs-legjobb barátom)hogy a Kempinsky az sose volt Rendőrfőkapitányság, mert az a Le Meridien. Igaza van, de mostmár így hagyom. Az ember ha ír, még az anyját is eladja egy jobban csengő mondatért. (azért kösz Pistikém!)

basszusgitár 2011.05.19. 04:14:02

TeJanó, ha Vajna azt mondaná neked, hogy kéne egy kis segítség, mert a magyar ingovány nehéz talaj, szüksége lenne egy terepszakértőre, beállnál?

AnRea 2011.05.19. 06:58:46

@Vészi János: Itt? Jobb? Ahhoz ki kellene cserélni a kedves lakosságot:)))
Ennek mennyi esélye van?

Vészi János 2011.05.19. 09:14:36

@basszusgitár: Peti basszus, Te mindig fején találod a szöget:)) Erősen gondolkodóba esnék, mert hiúság és pénz erősen módosítani tud az ember értékítéletén. NA jó, legyünk konkrétak: havi 1.000.000 nettó fizetésért vállalnám a dokumentum-osztály vezetését és onnan kezdve folytonosan azon igyekeznék, hogy megmagyarázzam kollégáimnak és MAGAMNAK, hogy demokratikus működésre törekszem.
Akkor most nézzük, - jön-e az ajánlat:)))

Vészi János 2011.05.19. 09:22:06

@AnRea: Julis, ebben az országban nyolc évente szoktak történni változások: pl, 1948 és '56 között is épp nyolc év telt el. 1958-ban még kivégzések voltak, 64-ben a legtöbben már kijöttek a börtönből. Pedig akkor itt voltak az oroszok. Kérdés persze, hány darab nyolc évet akarunk még balfasz hatalomkarrierista kísérletezéssel eltölteni?

AnRea 2011.05.19. 09:30:38

@Vészi János: Na igen, a nyolcassal van a baj. Ha elfekteted, végtelent jelent.

basszusgitár 2011.05.20. 23:54:22

ejha, de sok nulla, ez a dokufilmipar egy aranybánya! aztán hogyé' lehet kapni ezeket a filmeket? Hollybugyor csodái 500 Ft-ért kaphatók a bolhapiacokon (akár megjelenés előtt is), dokufilm semennyiért, a megélhetési-másolóművészet nem jegyzi őket. gondolom valami vagy valaki csak megtermeli azt a havi nettó 1 millát valahogy. szerintem szerény vagy, a holi bugyiban ennyiért ügyelőt se kapnának, Vajna úr magára vessen, ha nem kap az alkalmon. :-)

mi bajotok a lakossággal? mikor megválasztották Horn Gyulát, az volt az irányadó vélemény, hogy milyen bölcs a magyar honpolgár, és akkor most kisvártatva elment volna az esze?

"balfasz hatalomkarrierista kisérletezés", bingó! mi a megoldás, Janó?

posalaki 2011.05.21. 06:35:19

1. Sipos Pista nyitánya volt egy kornak, mely az eljövendő revans szellemét vetítette előre. Következőkre emlékszem nevezetes "szónoklatából": kapacitálták, hogy jöjjön haza Párizsból, Godard támogatta, készült a FILM-re, de ő hazajött és mivel találkozott? a Filmgyár kapujában zsidók álltak és ők döntik el, ki készíthet itt filmet... Vitézy Laci állt fel elsőként és indulatos szavakkal állította le Pistát. A továbbiakban nem álltam szóba vele, pedig a sors úgy hozta, hogy a Duna tévében egy szobába kerültünk. Megmondtam: ahogy nyilvánosan zsidózott, úgy kérjen bocsánatot is a nyilvánosság előtt - ezt a mai napig nem tette meg.
Persze, idővel elnézőbb lettem, de őt csak akkor tekintem embernek, ha megteszi a várt lépést.
2. János! nem nyolc - tizenkettő a közös osztó. '44-56-68; '90-2002-2014 - ez a jövőbeli dátum vagy a totális lezüllés mélypontja vagy egy valódi újjászületés éve lesz. Ami már nem rajtunk múlik. Jöjjenek a harmincasok, akiket nem nyomaszt a sok damaszkuszi fordulat terhe.

AnRea 2011.05.24. 13:07:00

Nekem az a bajom a lakossággal, hogy álszent, ostoba, erőszakos, önző, korrupt, műveletlen, agresszív, befolyásolható, ugyanakkor gyáva, beszari.

A közben jövő-menő politikusoktól függetlenül ilyen. Némi változatosság néha tapasztalható. Ez sajnos attól függ, hogy az értelmesebb emberek mennyire hajlandóak részt venni az ország sorsának alakításában. Mostanában egyre kevésbé.

basszusgitár 2011.05.26. 11:50:21

@AnRea: nemtom, nekem a nem túl szerencsés, de érzelmi értelemben megalapozott 'jobbos-balos' jobban tetszett, pláne, hogy halmazilag én is a lakosság vagyok, mondjuk a gyávaságomról, ostobaságomról (hadd ne soroljam tovább, mégiscsak szégyellnem kellene) van némi tudomásom, megváltozni nincs erőm (ezt meg a képmutatásom demonstrálásaként írtam le), ezek a tulajdonságok a Piszoknagy Túlélő Háborúban jól jöttek különben, az Értelmesebb Ember (vajh ő lenne a Magyar Értelnmiség?), aki hitelesnek tűnt a szememben, akiben mertem volna hinni-bízni, nemigen akadt, vagy biztos távolságban volt tőlem, bocshogy (túlélek?), pók, nyuszi

AnRea 2011.05.27. 07:20:45

@basszusgitár: Egyszerűbb lenne, igen, ha be lehetne az ostobákat két-három politikai hovatartozást jelölő dobozba szortírozni.

De most, ha rászánsz egy kis időt, és sorba veszed, hogy pl. a közvetlen szomszédaid közül, ki az akivel bármikor, bármilyen körülmények között szívesen beszélgetsz, akár órákon keresztül is, anélkül, hogy különösebb egymáshoz járunk vendégeskedni kapcsolat lenne közöttetek, akkor hány embert tudsz felsorolni? Vagy a munkahelyeden, vagy a volt osztálytársaid közül, stb.
Ha neked ötnél nagyobb szám jön ki, akkor egy remek, alkalmazkodó természetű ember vagy, aki imádja az embertársait.

Én pl. 16 évvel ezelőtt meg voltam győződve róla, hogy nem baj, hogy tök egyedül vagyok egy vadidegen városban, majd a pici babámmal kijárok a játszótérre és pillanatok alatt összeismerkedek néhány helyes nővel, és remek barátságokat kötök. Kis naiva voltam. Bejártam a cél érdekében a környék összes játszóterét (volt vagy 8), de 3 év alatt egyetlen olyan nőt sem találtam, akivel normális beszélgetős viszonyt lehetett volna kialakítani. Olyan merevek, önteltek, ostobák voltak. Nem azt mondom, hogy én az ászok-ásza lennék, mert nem vagyok, még csak különösebben okos és művelt sem vagyok, de az elmúlt 42 év alatt nem sikerült 5-nél több olyan embert találnom magam mellé, akivel szívesen, bármikor, bármiről. S nem azért, mert mufurc vagyok, és nem állok szóba senkivel, éppen az ellenkezője igaz, én egy nyitott, elfogadó, mindenkire kíváncsi ember vagyok. Viszont nagyon hamar leveszem, ha valaki maszatol, és innentől veszett fejsze nyele.

Most jó hosszan írtam ezt le, és nem is biztos, hogy világos: Az ember akkor jön rá, hogy valójában milyen siralmas a helyzet, ha a saját környezetében szétnéz.

basszusgitár 2011.05.27. 12:06:01

biztosan úgy van, ahogy mondod, mégis azt gondolnám, hogy a kapcsolataink kölcsönösségeken alapulnak, ha nem sikerül barátra szert tennem, és szenvedek a magánytól, talán tükörbenézéssel kellene kezdenem a probléma "megoldását". dehát eltértünk a tárgytól, a lakosságról volt szó és arról, hogy "ő" az oka minden bajnak. ez a dolog engem abból a szempontból érdekel itt, hogy az érdekeire nagyon is érzékeny magyar szavazó miért hallgat csak az érzelmeire, mikor szavazni megy. érzésem szerint ez a jelenség gátolja egy egészségesebb politikai közélet kialakulását a magyar ingoványon.
süti beállítások módosítása