Ma voltam bent a Körösi Zolinál a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnökénél. Ezt csak azért írom ide, mert van ám nekem jelenem is, még élek és nem kizárólag merengéssel töltöm az időt. Bár körülöttem sűrűsödnek a nyugdíjasok, - időnként látványukba bele is borzongok, mint valami különös scifibe, nehezen szokván kollégáim megváltozott fizimiskáját, - ám rendületlenül úgy teszek, mintha óriási távlatok várnának rám. Úgyhogy bementem Zolihoz, aki író, de erről most nem beszélgettünk, mármint az alkotásról, az irodalomról, a művészetről, melyre felesküdtünk vagy mi a fene, szóval erről szó sem esett, mert Andrással mi most a kátyuba szorult Magyar Dokumentumfilm ügyét mentünk kirángatni. Igen Andrással, azzal a Kisfaludy-val, aki a nagy Kex együttes dobosa volt, azzal a testes, joviális úrral, aki ott ütötte a Ludwig tamokat hetvenben a Goli-ban a kergülten rohangáló Baksa mögött, meg a Fő utcában, a Franciakertben is századszorra szállt el velük egy hajó a szélben, /persze akkor még csupa ín és csont volt az András, de le kell szoknom a fizikai paraméterek feszegetéséről, egyszerűen ez van, a magyar ember a korral szélesedik, tágul, mint a világegyetem, mások meg engem látnak, nekik meg azt kell valahogy feldolgozni/, szóval ma bementünk Andrással a Zolihoz. A pillanat történelmi, talán ’89-ben változott olyan hirtelen a szakma szerkezete, mint most ezekben a percekben, és senki nem tudja mi fog történni, de mindenki csinálni akarja a történelmet, benne akar lenni a kiszámíthatatlanban. Mert ha egyszer majd visszanézünk, ez is történelem lesz, egy csapat vonul le éppen a színről, kissé kullogva, a nyakába szégyentáblával, lopott, vagy legalábbis túl sokáig volt kedvezményezett, vagy csak ábrándozott a lopásról, de nem fért hozzá, mindegy, most jön a tiszta víz bele a pohárba, másik csapat rendezkedik, borulnak a székek, és mint a gyerekjátékban, próbálunk elkapni egy-egy ülőalkalmatosságot, mert akinek most nem jut, az végleg kiesett a körből. Megbeszéltük Zolival, hogy a változó valóság nem nélkülözheti a dokumentumfilmet, ami most történik, - ha csak le nem filmezzük, - bután vakító fehér folt lesz a filmszociológia képtárában. Egyetértünk egyet akarunk, de a végkifejlet még messze van. Aztán bedugta fejét a titkárnő, időnk lejárt, melegen kezet ráztunk, és keep in touch. Kifelé jövet, láttam generációm legnagyobb elméit (Ginsberg után szabadon) sorban állni az előszobában, ők is teli tervekkel, hamarosan új köztévé áll fel új törvény mentén, és most ők is megbeszélik Zolival, hogyan tovább. Az utcán találkoztam régi cimborákkal, volt akit megkérdeztem, túlélte-e az elbocsájtásokat, igen, lesz munkája, örültem neki. Másvalakitől egy kis szívességet kértem, nézzen utána hol akadt el folyó ügyünk, késnek a produkciós kifizetések, vágók, operatőrők várják reszketve pénzüket. Megigérte, kezet ráztunk, jó hogy mindenki régi ismerős. Közben néztem a kapu fölött a táblát “itt volt 1949-ig a NÉKOSZ kollégiuma”, - na akkor lehetett itt még nyüzsgés, - Bacsó Péter agitált egyszer, hogy készítsek filmet erről a korszakról, tán találok még túlélőket. Aztán elszállt ez a terv is, maradt a tábla…
Ha majd visszanézek erre a napra, biztos a forróság jut majd eszembe, hogy Zolinak ment a zajos légkondija, ittuk a szódavizeket, és minden férfi strandgatyába volt. Kár, hogy egy tablót nem csináltunk, állósor, fekvősor, érdemes lett volna fényképezni ezt a kábult nyári napot, kettőezertízből.
Hetvenben is őrült meleg volt, - csak hogy visszanézzek megint jó messzire, - tűzoltó kocsiból spriccelték a hidegvizet a stábra, akkor láttam filmforgatást először. Előzőleg anyám kiküldött Herskóhoz a filmgyárba, jelentkezzek nála munkára, - “a fiam fotós akar lenni, Jánoskám, biztos tudsz neki valamit egy-két hétre…” – gondolom ilyesmi telefon mehetett közöttük előtte. Tizenhat éves voltam, Herskó hátravitt a kameraraktárba és két marcona fickó gondjaira bízott. A Hurzsán és a Nyaki. Úgy festettek, mint az útonálló Róka meg a Macska a Pinokkióban. Néztek ki rés-szemeiken, és nyomban felmérték, hogy alkalmatlan vagyok bárminemű hasznos tevékenységre. Barázdált arcok voltak, igazi melósok, ráadásul munkásarisztokraták, élvezték az operatőrök megbecsülését. Ha fényt kap egy kazetta, ha pontatlan az élesség, a legjobb operatőr is csődöt mondhat, - sorsuk Nyaki és Hurzsán kezében volt. Én meg cipelhettem a kameraládát utánuk. Ha kérdeztem valamit, összenéztek és vállat vontak, vagy meg sem hallották. Szerettem volna tudni, mi a film témája, de ma már értem, fogalmuk sem volt róla. Pedig a történet ugyancsak egy kívülállóról szólt, Gyula vitézről, azaz egy melósról, aki mint pilátus a crédóban főszerepet kap egy filmben, mert az országnak az új népi hős kellett. Elvitték hát Pilisborosjenőre, a pár éve lelakott ál-Egri várba, ahol Bárdi György nemrég még félszemű Jumurdzsákként csapott össze a jóságos Benkő Péterrel, Vicuska bátor szerelmével. Én meg csak bámultam ezt a talpig izom Koncz Gábort, nem is értettem, hogy lehet színész az, aki ilyen erős, egy tizenhatéves fiúra dermesztően hat minden kisportolt férfi: nyomasztó a feladat, hogy ilyenné kell válni, ezt várják tőlunk a nők. Pláne az ilyen gyönyörűek mint Sunyovszky Szilvia, akit jó harminc évvel később még Orbán Viktor is nemes feladatra kívánt meg. Elnöki tanácsosként ragyogott a politika egén, de ez nem csoda, mert egy színésznő ha szép és jó, minden szerepben nagyot alakít.
Ha most ráklikkeltek a videóra, körülbelül láthatjátok milyen látvány zúdult rám azon a bizonyos forró nyári napon.
Gyula vitéznek elege lett a forgatásból, de volt aki meg annyira beleszeretett, hogy a főkamerán kívül még egy külön felvevőgépet is magára irányított. Konrád Tóni kis szerepet játszott a filmben, de az én életemben nagyot. Ő volt az első ember aki felkért engem önálló operatőri munkára. Korát megelőzve akkurátusan dolgozott a saját portfólióján, elhozta a várba 8 milliméteres Chinon kameráját és a kezembe nyomta.
- Te mindig csak engem vegyél, a többi nem érdekes.
Így lettem Konrád Tóni korai életművének személyes operatőre. Fizetést ugyan nem kaptam, de megbecsülést igen. Hurzsán és Nyaki meg furcsán méregetett: mi a fenét loholok egész nap egy amatőr masinával a kezemben? Aztán nem törődtek velem. Nyilván azt se vették észre, hogy egyszercsak végleg kitűntem a képből. A diákmunka mindössze két hétig tartott, múló kis epizód lehettem dolgos életükben.
Járom körbe a vár kihült helyét. A köveket széthordták a helyi lakosok, a díszletfalakat megette a penész, a környék srácai nem emlékeznek semmiféle filmezésre. Smárolni járnak ide, ha van kivel, füvezni, focizgatni. Judit is velem van, mondom neki, hogy Várkonyi itt dirigálta az Egri Csillagokat, de az már nekem is csak mese volt, mert én itt ezt a Gyula vitézt…
- Bámulsz mindig visszafelé. És mi lesz a jelennel?
- Hááát… ha a ma lesz holnap tegnapja, akkor szívesen foglalkozom a jelennel. – jutott eszembe a régi Bergendy nóta. De Judit csak rázza a fejét.
- Ez itt egy rom. Sehol egy kamera, sehol a stáb. Se Nyaki, se Hurzsán, se Várkonyi, se Tóni. Én vagyok itt melletted. Ez a valóság. Tudsz ezzel valamit kezdeni?
- Persze. – próbálom nyugtatni Juditot,- majd írok róla… a jelenről, úgy értem.
- Nem érted. Amit leírsz, az már nem a jelen. A jelent csinálják. Nem írják.