Volt-e nagy, hosszú ölelkezés? Na, pont ott lukad az emlékezés, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Hiszen, ha folyton az a kérdés, vajon mennyire tudott szeretni az anyám, jó lenne most meglesni, milyen tekintettel vár a pályaudvaron, ver-e gyorsabban a szíve, amint végigfut a peronon, hogy rátaláljon a fülkére, melynek ablakában megleli végre édesanyját és gyermekét, magához szorít-e erősen, legurul-e néhány könnycsepp, elcsuklik-e a hangja, amint csak ennyit mond:

 - Kisfiam.

Vagy.

Lelkes és praktikus vezényszavakkal adja tudtunkra, mire figyeljünk, melyik lépcső felé vegyük léptünket, hordárt utasít, hogy erős kezek markolják fel csomagjainkat, felénk irányítja a lendületes mozgású Franco-t, aki a Bersaglieri alakulatnál tanult örökös futólépéseivel utolérhetetlen tempót diktál, és csak rohanunk kifelé a Termini pályaudvar füstös forgatagából, keresztül a zsúfolt parkolón, kattannak a zárak, nyílik a csomagtartó, bevágódunk az ülésekre, és semmi ölelkezés?

Ki tudja. Láthatom így, láthatom úgy,  - hát ez az Gabika, ma sem igazodok el rajrad. Melyik éned is vágott a másik elé? A merengő, melegszívű-szomorkás, vagy a mindent intéző pikkpakk-slágfertig? Engedted-e feltörni az érzéseid, vagy inkább erősnek és ügyesnek szeretted volna látni magad? A Nőnek, akinek sikerül, aki fiát és anyját ki tudja hozatni, aki férjet szerzett, és most megmutatja szeretteinek a boldogságos Nápolyt, amit látni kell, aztán meghalni?

Már az úton odafelé feltűnt a milliárdnyi fénypont. Neonok, csillogó reklámok, hosszan vetülő fényszórók, foszforeszkáló útjelzők, hatalmas kivilágított kamionok, minden sárga, zöld, és piros, honnan ez a temérdek lámpa? Az autóban rádió, alatta lemezjátszó, annak is vannak lámpácskái, „ventiquattromila baci, e cosi bello far l’amore”, – szeretkezni jó! - üvölti Adriano Celentano, aztán a szerkezet kiköpi a kislemezt, jöhet egy újabb, Franco a diszkzsoké, fél kézzel vezet, énekel, hátranéz felénk, magyaráz, de nem értem, szemüvegén rohanó autók tükröződnek. Erős, kedves, dinamikus, mindent jól csinál, - ez a férfi lesz az apám, Édesanyának tetszik, én is meg fogom szeretni, mindent úgy fogok csinálni ahogy ő, fél kézzel fogok autót vezetni, és ilyen lendületes karmozdulataim lesznek, így beszélnek az olaszok, sötét a bőrük, göndör a hajuk, olyan leszek mint ők, jó lesz nekem itt.

Aztán elaludtam.

Rémlik, néhány pillanatra felébredtem, éreztem, hogy friss, ropogós ágyneműk közé fektetnek, vékony, mogyorószínű teveszőr takaró kerül fölém, párás meleg levegő járja át a szobát, tengerszag, pergament borítású kislámpa világít, rajta halászhajó, a szomszédos ágyon Mamika fekszik, elmond egy imát – adjunk hálát a Mindenhatónak hogy eljutottunk ide, én istenem, jóistenem, lecsukódik már a szemem... újra alszom.

 - Hajnalsugár! – kiáltja bele a reggelbe egy furcsán kántáló hang. Különösen ejti a szót, megnyújtja a végét, - hajnalsugáááááár! Az erkélyen állunk, előttünk ezer apró pontra töri a nap a tengert. Édesanya Franco-t kérdi, mit rikoltozik az a triciklis ember,  - színes partvisok, seprűk, rongyok állnak ki a kocsijából.

 - Ad asciugaaaa. – magyarázza lelkesen hófehér köntösben,  - utcai árus, szappant, tisztítószereket kínál, Nápolyban öt percenként bukkan fel egy újabb alak, kenyeret, pizzát, újságot, cipőt, bármit be lehet szerezni tőlük, csak nem érdemes. Sokkal érdekesebb végigjárni a piacot, de ahhoz be kell menni a város sűrűjébe.

Ez volt az első nápolyi szó, amit hallottam és a hatás erősen megtévesztő volt, mert a dialektus nem hogy a magyarra, de még az olasz nyelvre sem hasonlít. Egy északolasznak fogalma sincs miről beszélnek a déli kávézóban, cserében viszont a velencei gondolások simán külföldinek tűnnek lentről származó honfitársaik szemében.

Megkaptam életem első feladatát az új családban. Édesanya listát írt: burro, latte, pane, olive, yogurt, pomodoro. Ezeket a szavakat már ismertem és a közértes amúgyis tudta, hogy Gabikának mire van szüksége. Franco sajnálkozását fejezte ki felém, magyarázta, hogy ne legyek rosszul, ha meglátom a boltosnőt. A „zitella” gúnynévvel illetet hölgy ugyanis szakállas volt, igaz, csak ritkás szőr borította az arcát, de kampós orra sem javított az összhatáson. Úgy tűnt valóban egyedül él és viszi az üzletet, - a zitella ugyanis vénlányt jelentett, de árúja nyomát se viselte gazdája ápolatlanságának, gyönyörű paradicsomok, szőlők és datolyák tornyosultak a pici üzletben. Velem azonnal kedves volt, kézzel lábbal magyaráztunk egymásnak, és nekem ajándékozott valami kekszlapok közé kent csokoládémasszás finomságot.

 - Nutella! – énekelte a varázsszót. Zitella, nutella, - próbáltam kombinálni, nyilván ez valami saját házi szerzeménye az öreglánynak, - de megint lukra futottam. Nem tudtam még, hogy három olyan dolog van, amibe elég egyszer belekóstolni és a szer örökre rabul ejt: Cola, Pizza és Nutella. Atya – Fiú – Szentlélek, csodálatos hármas egység. A pizza colával a legfinomabb, és utána nutella minden mennyiségben. Kenyérrel, vagy anélkül, ez már részletkérdés, a környék srácai általában hatalmas szelet fehérkenyérrel dézsmálták.

A fiúkkal egyébként nem kellett beszélgetni, csak egyetlen komunikációs eszközre volt szükség, római légionárius egyenruhára, mellvértre, sisakra és kardra. Ezt még első nap megkaptam édesanyáéktól, onnan kezdve ment a csépelés. Ebéd után csapatba fejlődtünk, estig üldöztük az ellenséges egységeket és ütöttük-vertük egymást műanyag kardokkal, ahol csak összefutottunk. Sergio lett a barátom, a portás fia, volt egy szépséges barnahajú kishuga, csak ne lett volna olyan nyafka mikor leteperem a földre. A harc az harc, mi a francnak rögtön visítozni?

Estére már ismertem a környéket. Tizenöt társasházból állt a lakópark, pálmafák és olivabokrok között lépcső vezetett egyre magasabbra. Legfelül pedig focipálya. Ott már a vadabb srácok uralkodtak.

 - Goléééé. – üvöltöztek és harminc méterről kapuba találtak. Nem tudom, hogy csinálták, én háromból kétszer luftot rúgtam. Már akkor tudnom kellett volna, hogy a legnagyobb hendikeppem nem az idegenségem,  - a focihoz való átkozott alkalmatlanságom okozza majd számomra a legtöbb szenvedést.

Vasárnap Franco karonfogta Édesanyát, lesétáltak a széles kanyarba, a Via Petrarca azon pontjára, ahonnan a legpazarabb az öböl látványa, minden házaspár ott fényképezkedik, Franco-t is itt láttuk azon a régi filmen ifjú feleségét ölelgetni, most Gabikát csókolja hosszan. Nem zavar, boldogan ugrálok körülöttük kéretlen harmadikként, rövid nadrágban futkározok, körülöttem sportos autók csikorgatják gumijaikat, már tavaszodik.

A Villa San Luigi vajszínű épület, az udvaron srácok százával, fociznak, kosaraznak, a felröppenő labdák szinte behullanak a Vezúv kráterébe, a vulkán mindenütt ott van, bármilyen esemény állandó háttere, mint egy kíváncsi öregasszony, ki semmilyen képből nem maradhat ki.

Ez volt tehát az úticél, a jezsuita papok vasárnapi iskolája, játék és mise, észrevétlen szoktatás ahhoz aminek majd jönnie kell. Mert eleinte szó sem esett arról, milyen sorsot szántak nekem szüleim, mi vár rám szeptember végétől, ha elkezdődik a tanítás. Az atyák mókásak voltak, földig érő reverendában kergették a labdát, nagyokat rikkantottak ha bepörgettek egy gólt, szinte kölykök voltak maguk is. Csak a templomban állt be a néma csend, magas oszlopok között csengő visszhangzott, ministráns kisfiúk ropogós fehér mellénykében suhantak az oltár körül, öregek csoszogtak elő hátulról, remegő szájukat tátva a kis kerek ostya előtt.

-       In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Santi.

Gyönyörűen csengett a latin, sokkal szebben mint az olasz. Méltóság, súly volt azokban a szavakban, és aki kiejtette, fölé került az átlagos halandónak. Előtte sohasem láttam keresztény szertartást. Pesten sokszor lopództam be iskola után a Bazilikába, szerettem a félelmetes tereket, a pislogó mécseseket, a templomszolgák kopogó lépteit, de misét sose láttam. Most tátott szájjal figyeltem az előadást, a magasba emelt feszületet, a csillogó aranykelyhet, melyben Franco bácsi szerint Krisztus vére gyűlt össze, pedig az imént még csak bort öntöttek bele.

Édesanya boldogan mosolygott, - fiának tetszik Nápoly, elvarázsolja az egyház, és ez jó, erre hamarosan szüksége lesz. Ő ugyan nem túl sok misét látott életében, de neki nem is kell. Franco hisz a Madonnában, de mint a legtöbb olasz aranyifjú – ezzel le is  tudta a vallás dolgát. A további szertartásokat már csak a tévéből figyelték akkoriban, misére az öregek jártak.

Délután Capriba mentünk szállodát foglalni. Nyáron két hetet leszünk a szigeten, két szomszédos szobát veszünk ki, én a Mamival leszek együtt. Illetve mindannyian együtt leszünk a tengerparton, úszkálunk az áttetsző vízben, pontosan ott, ahol Édesanya és Franco először szót váltottak egymással.

-       Scusi Mademoiselle, bocsánat, de muszáj megszólítanom, errefelé sosem látni ilyen csodálatos szőke teremtést, hacsak nem német az illető!

-       Madame vagyok uram, nagy fiam van már, és magyar, nem német. A magyarok közt is akadnak szőkék, sőt az olaszok között is. Tán maga is egy szőke kisbabának született, fekete haja ellenére!

Gondolom így évődtek, bár a részletekről sohasem érdeklődtem. Valahogy csak össze kellett jönniük, tört francia nyelven, milyen jó, hogy anyám vett néhány leckét. Ez a befektetés bőven megtérült. Csak nekem sikerüljön megtanulni végre olaszul. Nyáron különbözeti vizsgát kell tennem, őszre négyszáz nápolyi gyerekkel fogok egy iskolába járni. Valami kollégiumban, amit egyre többször emleget Édesanya, nem egészen tudom, hogy az mi, de állítólag ott is lesznek papok, asztali foci, ping-pong és mise, ami ugye tetszik nekem. Én mégis kicsit félek. Miért nevezik kollégiumnak, miért nem egyszerűen iskolának?