Itt csak a foci számít. Nekem nem megy, ez már a Petrarca úti úrifiúk között is kiderült, pedig azok alapból gyengébbek mint az itteni srácok. Ebéd után a betonpályára kiömlött négyszáz gyerek, ötös-hatos csapatokra oszolva. A levegőben kábé nyolcvan labda van fenn egyidejűleg, káosz és hangzavar, nem elég az ellenfelet kicselezni, át kell rágnom magam egy rakás idegen játékoson, a semmiből bukkanak elém bármelyik pillanatban, kiszámíthatatlan terepakadályként. Zúg a fejem, mert fülön talál egy bombalövés, - Juliano!!! – üvölti torkaszakadtából egy csíkospullóveres. Itt mindenki futballistenként táncol, főleg ha sikerül egy csel, kijön a tempó és lábra perdül a lövés. Elfekszik a kapus, ő meg Bandoni-nak képzeli magát. Juliano, Altafini, Sivori, Tacchi, - ezek a nápolyi sztárok 1965-ben, a helybéli sikátorkölykök velük azonosulnak, a szardiniaiak Riva nevét rikkantják, a palermóiak Raffin-ért őrjöngenek. Engem le “AlbertPuskás”-oznak,  - így egybemosva vágják hozzám minden magyarországról alkotott tudásukat, és röhögnek teliszájjal, mert ha nagynehezen hozzá is jutok a bőrhöz, vagy azonnal elbotlok, vagy jó tíz méterrel elvétem a tőlem pár lépésnyire lévő kaput. Ma játszom utoljára csapatban, már így sem akartak beválasztani, holnaptól inkább oldalt fallabdázom, vagyis a visszapattanók lekezelését fogom gyakorolni, meg majd futok és vezetem a labdát, mert az a legnagyobb baj, hogy túlságosan nagyokat rúgok bele, ha egyáltalán eltalálom. Az udvar szélére két méterenként facsemetéket ültettek, azokat majd játékosoknak képzelem, és jobbról-balról kicselezem őket. Ami jó, hogy lehetett jelentkezni labdaszedőnek, és nem is tolongtak nagyon, úgyhogy én lettem az, aki a ricreazione után felmehet a betonpályát körülvevő erkélyre összeszedni a felrúgott lasztikat, - nekem kell majd ezeket dobozokba rendezni és elzárni a raktárba.

Most mindenki bevonult tanulószobára, üres az udvar. Kisütött a nap, őszi forróság vetődik vissza a csupasz falakról, itt még ilyenkor is hirtelen harminc fok lesz. A nyíl mutatja, hogy hova kell felmennem. Ez a széles erkély U alakban körülveszi a betonkatlant. Az a jó, hogy hirtelen megszűnik a kontroll, sehol egy pap aki irányítana, sehol egy gyerek aki belém kötne. Lépcsőn megyek fel az első emeletre, innen nyílik egy ajtó és elémtárul a Vezúv, amely lentről sosem látható a magas falak miatt. Szeretem, hogy olyan lomhán terül szét, mint Bagira a Dzsungel könyvében. Fekete fényes párduc, időtlen időkig meg sem mozdul, de hatalmas erő nyugszik benne, ha akarja, bármelyik pillanatban robban. Bagira a kedvenc állatom, ilyen szeretnék lenni, rugalmas, lusta és kikezdhetetlen, mert mindenki tartana kiszámíthatatlan ellentámadásomtól. Magamtól senkibe se kötnék bele, de ha bántani próbálnak, egyetlen ugrással semmisíteném meg az ostoba agresszort. E helyett merev és ügyetlen vagyok, vékonycsontú, fehérhusú. Puhány. Pappamoscio. Ezt a csúnya szót mondja rám a Franco bácsi, ez nem is egy létező szó, ez az ő találmánya. Mintha azt mondaná: puhapappedli. Akárcsak valami kifli, ami töttyedten úszkál a kakaóban, mert elfelejtették megenni. Ilyennek lát, mert csüngök Édesanyán, ha tehetem. Meg nincs mindig kedvem lemenni játszani a többiekkel, sokszor csak fekszem az ágyon és merengek. Egy játékon, amit szeretnék megkapni karácsonyra, vagy egy pesti utcán, ahol jó volt sétálni. Ő nem látja, hogy mi minden jár az eszemben, csak idegesíti, hogy nem vagyok olyan vagány és örökmozgó, mint ő volt gyerekkorában. Mindig elmeséli, hogyan kapaszkodott fel a többi suhanccal a villamos ütközőjére, - menet közben, amikor az egy kicsit lassított a kanyarban. Brahiból, meg hogy ne kelljen jegyet venni. Ordibáltak, énekeltek, a megspórolt pénzen meg rohantak a Galleria Umberto-ba valami vetkőző nőt bámulni. Franco szerint ilyennek kéne lennem, mert az élethez lendület kell. Talán, ha most látná milyen iszonyú nagyokat rúgok az erkélyre vetődött labdákba, büszke lenne rám, mert ebbe most aztán van lendület, meg düh. Mintha seggbe rúghatnám azt a sok nápolyi gyereket, aki alberpuskásozik, miközben azt sem tudják a világ melyik részén van Magyarország. De Franco bácsi nincs itt és nem látja, hogy egyetlen perc alatt képes vagyok harminc eltévedt labdát leparancsolni erről a folyosóról,  - jó nagy kurflikkal szállnak a magasba, aztán csak pattognak odalent a focipályán. Kikönyöklök a kőpárkányra és bámulom miként csellengenek egyre erőtlenebbül a fehérre szikkandt betonon. Fogadást kötök, hogy a pöttyös, a csíkos, vagy a rombuszmintás bírja-e tovább, melyik gurul a legmesszebb, melyik mocorog utolsóként, mikor a többi már feladta. Most lemehetnék összeszedni őket, de akkor túl hamar csatlakozom a tanulószobás négyszázhoz. Jó itt egyedül, hamár a világ végén kell lennem. Legalább félórát megpróbálok kihúzni az erkélyen. Ha valaki felszólna, majd azt mondom, hogy még maradt egy-két laszti a folyosó végén. De senki sem törődik velem. A papok most sziesztáznak a hűvösben. További tízenöt perc míg a széles pályára visszahullott bőröket egybeterelem, öt perc a dobozolás, és öt, amíg becipelem a raktárba. Mekkora hülyeség! Egy óra múlva újra kitódul a tömeg, - ismét játékidő, valaki majd kidobozol és  kezdődik az egész elölről. Én meg majd megint felmegyek az erkélyre. Kivéve, ha a Santori testvérek elveszik a munkámat. Ők a cigi miatt csinálják. Szarnak a labdákra, megbújnak az erkélyajtó takarásába és elstaubolnak négy Multifiltert egymásután. Aztán villámgyorsan ledobálják a focikat egymásnak, az egésszel végeznek fél perc alatt. Rájuk nem mondaná Franco, hogy “pappamoscio”. Meg Migliarotti-ra sem. Az egy csontos széllesvállú srác, sohasem szól senkihez. Nem focizik, se görkorcsolya, se csocsó, se kártya. Semmit sem csinál, azt sem tudni hol van. Mintha nem is egy gyerek lenne, hanem egy hallgatag kovboj valami spaghetti-westernből. Nem tudom, hogy mily okból végzett ki valakit az ivóvízcsapnál. Lehet, hogy csak útjában állt az illető, lehet hogy hülyén bámult rá. Mindegy. Tegnap hatalmas vértócsa színezte vörösre a falikút előtti kövezetet. Az áldozat orrát telitömködték papírszalvétával, a sarokban gubbasztott és egyre csak nyöszörgött: Migliarotti. Annyit még láttunk, hogy a Consigliere, - az egyetlen szerethető és bátor pap – üldözőbe vette, de hiába. Nyomaveszett. Migliarotti egy szellem. Súlyos, néma, kiengesztelhetetlen, utólérhetetlen. A harmadikon alszik, az ötvenhetes ágyon, de csak elvileg. Van, hogy napokig nem látják sehol. Máskor a légynek sem árt, csak áll és mered maga elé. Szeretnék Migliarotti lenni.

Vagy inkább Bagira? Nem is tudom. Megpróbálom kisorsolni. Felírom a két nevet papírcetlikre. Mondjuk megnézem öt húzásból, melyik jön ki többször. Ezzel is el lehet tölteni húsz percet. Aztán majd kitalálok valami mást. A vacsoráig még van három óra. A lefekvésig négy. És akkor megint eltelik egy nap.