Hogy is jutott eszembe történeteket írni?

Na ezt az első mondatot máris törölni kéne, mert túlságosan nagyképű. Történeteket híres regényírók szoktak papírra vetni, neves novellisták, Oszkár-díjas forgatókönyvírók. Tegyem fel magamnak inkább úgy a kérdést: miért szeretek írni? Oké, így jobb, szerényebb és egyszerűbb. Csak válaszolni nem tudok rá.  Írni ugyanis nem jó. Ha nem ez lenne az igazság, az ember megállás nélkül nyomná a billentyűket, nekem pedig nehezen megy ez a dolog. Rákészülök, kávét iszom, kutakodom a neten, fotókat szedek elő, exel-táblázatokat gyártok, felinstallálok egy két programot – mindezt a jobb írás érdekében, - és közben még az első sor sem születik meg.

Akkor meg minek, ha ennyire nehezen megy? Hát, mert visszaolvasni jó. Amikor kész van, felmegy bennem az adrenalin, és hirtelen azt szeretném ha mindenki azonnal értesülne a hírről: KÉSZ VAGYOK! Mint mikor a kisgyerek kikiált a vécéről, hogy lehet jönni kitörölni. Azzal a boldog örömmel, hogy megvan a teljesítmény, és jó, és szép kerek egész, tessék itt van nektek, csodáljátok meg! Ilyenkor kiszolgáltatottá válok, mint egy színész a premier után. Jajj, ha az első olvasó (ez általában Judit) azt találná mondani, hogy: „...volt már ennél jobb”. Pedig az ember nem annyira hülye, - racionálisan felfogom én, hogy nem sülhet el minden mindig tökéletesen, de érzelmileg alkalmatlan vagyok a kudarc tudomásulvételére. Persze az elismerés-éhség kiül az arcomra, tehát nem is várhatok el igazi őszinte kritikát. Nyilván azt kapom, amit nagyon szeretnék kapni. Ez viszont újabb kétségeket szül, melyeket csak még erőteljesebb dícsérettel lehetne elnyomni. Ördögi kör... Ki kell tehát józanodni, le kell nyugodni, meg kell próbálnom a helyére tenni azt amit műveltem. Ez ugye a fenti hasonlatnak megfelelően a vécélehúzás lenne, ám az ember a nagynehezen kipréselt dolgát nem eltüntetni, hanem kiadatni szeretné.  

- Aha. Megvan!  - szólal meg a belső hang, - csak kibukott az igazság, szóval írói sikerre vágysz! Ezért a hosszú szöszmötölés, hogy a végén bekerülhess te is valami sátorba, ahol jönnek a kiscsajok autogramért, előkerülnek a rég látott barátok, meg a szomszédnéni, meg a bankból ismert ügyintéző széles mosollyal, szóval erre megy ki ez az egész!!! És még te kérdezgeted, hogy miért szeretsz írni? Álszent, őszintétlen alak!

 - Hé,hé, nyugi, nem akarok sátras író lenni, nem is hajtok a kiadásra! Akkor már inkább a net. Ez korszerűbb, azonnali közlés, lehet multimédiázni, mindenfélét belinkelni... kiadót sem kell keresni...

Najó, belátom, ami az őszinteséget illeti, mindig is voltak gondok velem.

Itt van például életem első írásos dokumentuma  A levelezőlapot 7 éves koromban alkottam meg, gondolom táborvezetői felszólításra. Leányfalura küldtek üdülni, mint megannyi gyermeket akkoriban az ötvenes évek vége felé. Egy nagy medencére emlékszem, meg a Duna kavicsos partjára. Egyiket sem szerettem, úszni nem tudtam, barátkozni nem volt szokásom. Az egész Leányfalu csak egy nagy honvágy volt nekem, még most is előjön a furcsa szorongás, ha arra autózunk. Hiányzott anyám, hiányzott a nagyanyám, a nagyapám. Nagy-nagy szomorúságban telt el, egy vagy két hét, ki tudja mennyi volt, ez már sosem fog kiderülni. Maradt ez a levlap érzéseim summázataként.

Szóval erős a kétség bennem, hogy alkalmas-e az írás mint olyan, az érzések őszinte felidézésére. Mert ahogy egy nagy író mondta, - talán Beaumarchais: az igazság unalmas dolog. Így aztán az ember színezget, rövidít, variál, szóval hazudik. Mondhatnánk szebben is, például a régi osztálytársam akiről a múltkor írtam egy történetet, ezt szebben fejezte ki. Az a bizonyos, aki abban a vállonhányos történetben szerepel. Levélváltásunkat ide idézem:

Szia Vilmos, hála Zsu kutatómunkájának tudok neked írni mélt.

Ide linkelek neked egy írást, melyben szerepelsz, de elovashatod a

többit is, amiket mostanában írok.

Szia Janókám!

Úgy látom, rozsdálló emlékezeted hézagait írói munkásságodhoz sorolható fantaziálással töltögeted. Majd pontosítjuk személyesen.

Addig is kösz,

Vilmos

Hát így állunk. Furcsa egy dolog az írás. Hatalomjáték is. Uralkodhatok az agyam felett, a tudatmódosító szerek káros hatása nélkül. Azt mondom neki: utazz! És ő megy, oda ahová akarom. Ahol nem tetszik, ott kerülünk egyet, ahol meg jó, ott elidőzünk órákig. Hipnózisba zuhanás, terapeuta nélkül. Vissza a múltba, támadnak fel a halottak, mint az Utolsó Ítélet napján. Aki megtetszik azzal hosszasan elsétálok, felöltöztetem mindenféle színes ruhákba, aki nem érdekel annak oda sem köszönök, pedig lehet, hogy valaha sokat gyötrődtem miatta. Ez az én játékom, és ezt nem veheti el senki.

Azon szoktam még agyalni, miféle hatalmi mámorba kerülhettek a besúgók, ha volt írói vénájuk. Szoktam rájuk gondolni, mert valahol ugyanazt csináljuk: kortársakról írunk, adatokat szedünk össze, egyeseket beemelünk az események középpontjába, másokat jótékonyan negligálunk. Összevissza manipulálunk, aztán megmagyarázzuk, hogy a szent cél érdekében a legjobbat akartuk. Vajon egy olyan lázadó ördög, mint Bódy volt, milyen kéjes gondolattal fogott bele egy jelentés megírásába? Hogy ő majd megmalmozza a valóságot, jól bekever a kapcsolattartónak, nem ő a bábú, dehogy! Ő a szálakat mozgató marionett-művész, valójában az egész előadás irányítója és ha jól varázsol, a hatalom aléltan hever majd a lábai elött. Persze Bíró Yvette sohasem sem fogja megbocsájtani a Düsseldorfban eltöltött családias estéket, (1975-ben a Mannheim-i fesztiválsikereink után látogattuk meg), nem fogja elfelejteni, hogy a feltálalt finom ételeket, a hajnalig tartó röhécselős borozgatást, a délig alvás lehetőségét, Gábor egy szellemes jelentéssel honorálta. Molnár Gál Péter pedig, - úgy emlékszem így indokolta a hatalom iránti lojalitását, - egyszerűen imádott írni. Most nem mindegy, hogy egy színi előadás kritikája kinek készül? A népnek egy népszerű újságban, vagy a nép egy bizonyos, megfigyelésre kijelölt vezetőjének? Végülis, az is csak egy ember, kap egy jó kis írást és kész. Szabó István, (nekem akkor is a csodált és szeretett tanár úr marad, bármit is gondolt a jelentés-írás művészetéről),  - mint mindig, ilyenkor is mesterművet akart alkotni. A Köztársaság téri fegyveres felkelésen lefilmezett Gábor Pálról akarta elfordítani a nyomozó tisztek figyelmét. Emlékszem a Főiskolán reggeli vetítéseken, Pista hatalmas elánnal magyarázta, hogy Truffaut mennyire zseniálisan manipulálja a néző tekintetének irányát a fénnyel. Mindig arra nézünk amerre ő akarja.

Emberekről írni veszélyes játék. Sajnos a kísértés ellenállhatatlan, - ezt belátom. Nyilván ezért történhetett meg, hogy Zalán Magda, - a hatvanas évek csinos és agilis újságírója, - figyelmen kívül hagyta létezésemet. Anyámról írt ugyanis személyes élményeket. Joga volt hozzá, barátnők voltak, aztán valami megtört, csalódott anyámban és fájdalmát keményen megtorolta. Sötét képet festett az önromboló, lehetőségeit eltékozló úrizáló asszonyról, kinek életét végül mindent felperzselő tűz oltott ki, - Magda szerint konkrétan és szimbolikusan egyaránt.

Meglehet. Írásban elmegy az ilyesmi, pláne, hogy anyám nevét a riporternő kegyesen megváltoztatta. De én élek, és nekem fájdalmat okozott. Felmentsem? Ne mentsem fel? Mit tudom én. Azt se tudom, hogy a besúgókra haragszom-e. Bonyolult dolog a létezés.

No mindegy,... elmerengtem egy kicsit. Szoktam rágódni azon, hogy akiket idecitálok ebbe a blogba a saját jóérzésem kedvéért, hús-vér emberek, vagy legalábbis azok voltak valaha. Hozzátartozóik ma is élnek, és tán eljut hozzájuk, hogy egy „kortárs” valamit maszatolt róluk. Jó lenne, ha a szemükbe tudnék nézni. És közben még az íráskedvem is megmaradna. De belátom, ezt a dilemmát Ti nem oldhatjátok meg helyettem.