11 éves vagyok. A fiam is 11 éves. Jól néznek ki ezek az egyesek egymás mellett. Neki lesz még egy pár ilyen dupla, a 22, a 33, az 55, és talán a 88, de az már egyáltalán nem biztos. Hamar leperegnek a duplák, nekem legjobb esetben is csak három ilyen jöhet még. Túl vagyok már egy másik érdekes számpároson is: ötvenháromban születtem és ötvenhárom vagyok, - ezt néhány éve mondogattam, – ilyesmi az életben csak egyszer adatik meg az embernek. Persze van aki észre sem veszi, nem mindenki agyal ennyit az idő múlásán, meg azon, hogy van olyan pillanat amikor egyformának láthatja magát a fiával. Pedig a nyak vékony inai, a tenyérrel borzolható sündisznófrizura, a lányosan érzéki száj, a szemek szomorúsága, a bőrön áttetsző finom erek felidézik a hajdani védtelenséget, mielőtt kialakul a lábak csökönyös megvetettsége, a vállak tekintélyt parancsoló derékszöge, a hang recegő mélysége, és végül az éber, bizalmatlan, éles tekintet, - a férfiasság legfőbb jellemzője.

11 éves vagyok és a könyve fölé gömbölyödött fiam látványa segíti az időzuhanást, melyre minden alkalommal szükségem van ha nekidurálom magam, hogy visszamenjek a gyűlölt kollégiumba ahol furcsa mazohizmussal kívánom újra az anyátlan fogság érzését, persze biztos csak azért mert már győztem, vége, elporladt, soha többé nem jön vissza. Csak amennyire én engedem. Nálam a kontroll, amit annyira szerettem volna sorsom felett megszerezni, és akkor annyira lehetetlen volt. Miért nem lázadtam fel? – kérdezte a pszihológusom. Régen volt mindez, ma már egyedül bányászkodok, keresem a rugókat, hogy vajon mi miért történhetett úgy ahogy, de volt idő amikor több éven át jártam több pszihológushoz hátha valamelyik elárulja miért nem sikerül lehorgonyoznom senki mellett, és miért nem megy az alkotás ha egyszer annyira fontos nekem. László, aki sorrendben a második búvár volt úgy vélte, hogy ha egy egészséges gyermeket idegen városban kollégiumba suvasztanak, az látványosan szembeszáll, megszökik, ordít, tör-zúz, de legalább egy vérhast produkál, vagy lerágja a fél kezét, hamár egyszer nem dadog. Ha mindez nem történik meg, az csak azért lehetséges mert már sokkal korábban úgy megijesztették, hogy önkéntelenül magába folyt minden dühöt, nehogy még azt a kevés szeretet is elveszítse amit a tűréssel válthat ki. Hol lehetett az első ráijesztés? - kérdezte tőlem, és ez persze rosszul esett, mert szeretve istenített anyámat nem akartam a kiságyam körül settenkedő horrorárnynak képzelni, se apámat zord, nyikorgó cipős vámpírnak, a nagyanyámról meg végképp nem feltételeztem, hogy egy pillanatra is ijedtségemben magamra hagyott volna. Hiszen még nyugdíjba is ment csakhogy minél többet a közelemben lehessen. László ingatta a fejét, - márpedig kellett ott történnie súlyos dolgoknak, legalább egyszer, de lehet, hogy többször is. A fájdalom olyan mint locsolóvíz a slaugban, ki akar az onnan törni, de ha rálép egy súlyos láb akkor persze ideig-óráig vissza lehet tartani. Kinek a lába áll rajtam, nézzek csak jól körül, keressük csak meg! Addig nem lesz itt szabadon áradó kreativitás míg rá nem jövünk, miféle félelem tartott fogva. Hiszen se tízméteres kőfal, se emberevő papok,  - csak ki lehetett volna valahogy jönni abból a kollégiumból ha egyszer annyira rossz volt ott nekem!

Gyula, - a későbbi búvár, - ennél megengedőbb volt. Ő nem híve az ilyen sarkos elméleteknek, szerinte az emberben két ellentétes erő működik: egyrészt megfelelni a mindenkori közösség normáinak, másrészt megőrizni a személység integritását. Akárhová is dugják az embert, nem biztos, hogy folyton azon kell járnia az eszének miként lehet onnan megszökni. Olyan is van, hogy az ember ott helyben akar győzni, felülkerekedni az idegenségen, mert ha elrohan, sose tudhatja meg, milyen lett volna túlélni a rosszat. A lényeg, hogy a nagy asszimilációban maradjon valami az eredeti fazonunkból. Gyulát jobb volt hallgatni, mert nem akart az emberben bűntudatot ébreszteni. Volt, ami volt, lehetett volna jobb is, de biztos hogy rosszabb is lehetett volna. Nincs mit bánni. “je ne regrette rien” – ahogy a nagy sanzonénekesnő mondja. A csövön meg vagy kijön valami, vagy nem. Fölösleges ezen görcsölni egy életen át.

Melyiküknek volt igaza, - végülis nem tudom. Nagy lázadást nem produkáltam, ez tény. Kicsit voltam beteg, de az “infermeria” unalmas hely volt. Ültem egész nap az ágyban és bámultam ki az ablakon. Időnként megjelent egy ápolónő, letört egy ampullafejet és valami erős, alkoholos folyadékot csorgatott a számba. Ennyi volt a gyógyszeres kezelés, hogy mi bajom volt arra már nem emlékszem, talán egy kis lázam lehetett. Enni minden esetre nem adtak csak üres zsemlét. Apró emberke volt a konyhás, őt már ismertem a menzáról. Jó humorú, “ o’ Zí”-nak hívták a gyerekek, mindenki rikkantott neki ha repetázni akart, “o’ Zí ide,  o’ Zí, ne oda, én kértem hamarább!” Pattogtatták a kisöreget, rohangált az asztalok közt a hatalmas spagettis fazékkal és közben vinnyogva utánozta a gyerekek türelmetlen visongását. Elővettem a Herczeg féle magyar-olasz szótárt és ráböktem neki egy furcsa hangzású szóra: “sugna”. Döbbenten nézett rám

-…E che bo? L’ansogn??? – tette át nápolyi nyelvjárásba váratlan kérésemet.  – Tényleg zsírt akarsz, kölök?

- Zsírt. – mondtam én, - szeretem a zsírt. Hozzál nekem zsírt, nálunk mindenki zsíroskenyeret eszik.

A kisöreg leült az ágyam szélére és teátrális mozdulattal a homlokomra tette a kezét.

 - Súlyos beteg lehetsz. A zsír főzésre van. Ez olyan, mintha olajat akarnál inni.

 - O Zí, hozzál zsírt, semmi bajom nem lesz tőle. Adok cserébe Wafer Saivát, - mert lehetett tudni, hogy az öreg imád mindenféle cukorkát meg sütit. A wafer az csokis nápolyi volt, de természetesen Nápolyban nem nápolyinak hívják, fogalmuk sincs arról, hogy mi itthon így nevezzünk egy édességet. Nekem jó sok dobozzal volt, vasárnap ha jöttek Franco bácsiék mindig Wafert és Crème Caramell-t hoztak, azt beosztottam, hogy minden napra jusson. O Zí meg adott cserébe zsírt. Tartós egyezséget kötöttünk, onnan kezdve minden este letett egy fehér masszás kistányért elém. Az asztaltársaim meg látványosan négy felé okádtak körülöttem. Ember meg nem ette volna rajtam kívül.

Én megsóztam, pirospaprikát is szereztem a Mamitól, és a visszatelepülésről álmodoztam. Levelet írtam apámnak a honvágyról és arról, hogy nem jó nekem így Olaszországban. Ha itt kell élnem ebben a kollégiumban akkor inkább hazajövök.

Nem emlékszem mit írt rá, de nem jót az biztos. Aztán hét évvel ezelőtt, amikor halála után felszámoltuk a lakását, találtam egy idevágó levelet: