Már eddig is írtam párszor, hogy gyerekként nem voltam valami barátkozó típus. Mire egy éves lettem, már el is váltak a szüleim. Akkoriban anyám napokon át egy buszban zötykölődött, ment tájolni, vidéken színészkedett. Apám politikai továbbképzésekre járt, mivel a háború után annyira megtetszett neki az új szabad Magyarország felépítésének gondolata, hogy beállt a rendőrséghez. Ott a bújkáló fasiszták kifüstölésére szakosodott részleget vezette, nagy büszkesége volt, hogy tizenkilenc éves létére személyes hallgathatta ki Wiesenmayert, a volt a Német Birodalom teljes jogú magyarországi képviselőjét. Ezt később oly átéléssel mesélte nekem, mintha evidens lenne számomra a második világháború teljes fejlődéstörténete, a zsidótörvényektől a Nürnbergi perig, keresztbe-kasul. Arra már kevésbé volt büszke, hogy egy darabig bennragadt az ÁVH-ban is, és csak nagy nehézség árán bírt leszerelni, reménybeli zenész karrierejére hivatkozva. Az ötvenes évek közepére mégis inkább újságíró lett,  - a hegedüléstől folyton ínhüvelygyulladást kapott,  - amúgy meg úgy látszik, a társadalmi folyamatok végzetesen megfertőzték, alig várta, hogy ismét politizálhasson, oktatva   távoli táborokban a vidéki ífjúságot az elkötelezett sztalinista lapírásra. Ez volna tehát szüleim rövid együtt-nem-élésnek története, a képen is jól látható, hogy csecsemőkoromat mily magányosan tengettem, egyik karosszéktől a másikig.

Ekkor apám megüresedett helyét anyai nagyanyám vette át, megelégelve a Divatcsarnokban töltött három évtizedet, ahol megbecsült pénztáros, és elhanyagolt szerető volt egyszemélyben. Mint kasszás igen gondos asszony volt, ahogy a neve is mondja: Gondos Ivánné. Férje azonban színesebb asszonyok után vágyott, így az ő házassága sem volt sokkal hosszabb, mint leányáé. Munka után kellett nézni, Iván csak anyámnak biztosított bentlakást az Angolkisasszonyoknál, volt feleségét nem kívánta eltartani. A Divatcsarnokban aztán felfigyelt Mamira az osztályvezetője és ebből a megkülönböztetett figyelemből huszonhét év hűséges ágyrajárás következett a férfi részéről. Mégsem ő lett a pótnagyapám, – bár egy szép napon meghalt a hitvese, - ám nagy bánatában nagyanyám helyett a házvezetőnőjét vette el feleségül. Ekkor történt, hogy Mami látva magányosságomat, valamint saját lejátszott asszonyéletét, úgy döntött, hogy a továbbiakban főállásban fogja gondomat viselni.

Két nő mellett élve, az emberrel az történik, hogy kisfiú létére hajcsatt kerül a hajába. Valamint sírására minden esetben csak női típusú vigasz érkezik. Ölelés, simogatás, esetleg egy újabb hófehér ingecske a bepiszkolt helyére. Nem baj ez, nem panaszkodok, van ennél rosszabb is.

Ám, ami a barátságokat illeti, nem csoda ha az ember szívesebben marad a szoknyák közelében, eltávolodni veszélyes, az óvoda nyomasztó, az iskola pedig félelmetes és sivár. Biztonságos hármasunkat a család fotósa tetten érte külsőben és belsőben egyaránt. Ülünk összebújva, mint nyuszi a fűben.

Anyám azért nem volt folyton otthon, rádió-bemondónő lett, hajnalba kelt, lassan már többször szólt a hangja a dobozból, mint mellőlem. Az igazi stabil nő életemben a Mami lett, és ez így is maradt 91 éves koráig. Bárkivel is próbálkoztam, akármilyen tartósnak is álmodtam meg egy társat, múló kis tavaszi záporok voltak hozzá képest. Harmincnyolc éven át tartott a kapcsolatunk, kiabálásokkal és ölelgetésekkel, ahogy csak lehet, ha két ember igazán szereti egymást.

Elkanyarodtam, mert a barátságaimról akartam írni: apai nagyanyám, - a másik,- nyúzott mindig egy kérdéssel

 - Janika, van neked barátod?

Aztán példaképpen, hogy megyőzzön a barátság létfontosságáról, elmesélte, hogyan ismerkedett össze az Uránia moziban Edibedi-vel. Bartos Edit hiába lett tizenöt éves, elfelejtett megnőni, ezért is ragadt rá a furcsa becézett név. Viszont kiválóan zongorázott a matinék alatt. A papája volt a mozigépész, és a tulaj se bánta, hogy Edibedi zenésíti meg rendszeresen a kor némafilmjeit. Az én hasonló korú nagyanyám egyszer ott ült tőle három lépésnyire az első sorban, és mivel ismerte a kislány által játszott darabot, odapattant mellé, és vele szinkronban ütni kezdte a billentyűket. Ez a négykezes hozta össze őket egy életre.

- Nincs barátom, - mondtam egykedvűen, és ez a párbeszéd még sokszor lejátszódott köztünk.

Az igazi áttörést végül a gimnázium hozta meg. Valahogy megtanultam barátságokat kötni. És akkor milyen boldog volt, mikor első éves koromban elújságoltam neki, hogy ott az Uránia házában, ahol megismerte Edibedit, én is szereztem egy barátot. Én persze nem emlékszem a konkrét pillanatra, hogy mikor is lettünk jóban a Surányival. És azt se tudom könnyen megmondani, hogy miért. Egyszer csak úgy lett, hogy mindenhová együtt mentünk.

- Ott jönnek a glasszé-kesztűs urak! – mondogatta Sándor Pál, ha meglátott bennünket a filmgyár folyosóján. Ez a finomkodásunkra vonatkozott, hogy enervált szándéknélküliséggel vonulunk, mint aki csak látogatóban jár errefelé. Valóban hiányzott belőlünk a trónkövetelők vadsága. Viszont jól megvoltunk együtt, és sokat röhögtünk. Főleg az Andris hülyülésein. Pedig sok szomorúság volt benne is. De arról, hogy ki honnan jött és milyen világokat hordoz magában, jó sokáig nem beszéltünk.

Különös, de ha belegondolok, nyolcan jártunk egy osztályba, naponta órákat ültünk együtt, vonultunk menzától presszóig, bámultuk a filmeket, hallgattunk okos és ostoba tanárokat és közben halvány fogalmunk sem volt egymás családjáról, gyerekkoráról, vágyairól és félelmeiről. Lehet, hogy nem volt divat beszélni, lehet, hogy belénk volt oltva a hallgatás biztonsága. Tulajdonképpen most sem értem, miért nem voltunk kíváncsiak egymásra. Lehet, hogy negyven évvel a diploma után, még mindig hátra van az igazi bemutatkozás. Ezt próbálgatom én itt most, de örülnék a többiek történeteinek is.