Van itt egy tanár, aki magyar. Úgy hívják, hogy Lénárd, Giacomo Lenard, és politechnikát tanít. Behozott egy fahasábot, letette az asztalra, aztán elment az osztályterem jobb sarkába, lerajzolta a táblára, ahogy onnan jobbról látszik a darab fa perspektívája. Később megtette ugyanezt balról. Nekünk a füzetbe kellett rajzolni, úgy, ahogy mi a helyünkről látjuk. Nem értem, hogy kell ezt csinálni, nekem a papíron sehogysem jelenik meg térben ez a hasáb. Behunyom a balszemem, aztán kinyitom és behunyom a másikat, látom a különbséget, pont úgy, ahogy Lénárd mutatta, de a vonalakat már nem sikerül elhelyezni a rajzlapon. Szétcsúsznak. Kimentem hozzá a katedrára, megkérdeztem, mit nem csinálok jól. Azt hittem örülni fog mert én is magyar vagyok, szerintem Nápolynak ezen a felén csak mi ketten vagyunk ilyen különös lények, senki más. Rám nézett, fáradt, savanyú arccal, mint aki nagyot csalódott.  

 - Devi farlo molte volte, poi ci riuscirai. – mondta, és levette rólam táskás szemeit.

Olaszul válaszolt, pedig én magyarul panaszkodtam neki. Kellett, hogy értsen, - pontosan láttam rajta, - mégsem vállalt egy kis cinkosságot velem, pedig milyen jó lett volna, ha a többiek kívülrekednek egy pillanatra a beszélgetésünkből, minthogy én is folyton kívülrekedek az övéikből. Így a meccset megint ők nyerték. Kuncogtak, hogy ezt a nyelvet még a másik magyar sem érti. Később valamikor anyám elmagyarázta, hogy ez a Lénárd a háború alatt keveredett Olaszországba apró gyermekként, szülei partizánként harcoltak, lelőtték őket. Senki se beszélt többé magyarul Lénárdhoz. Elfelejtette a nyelvet, és vele együtt a házakat, a pesti játszótereket, az osztálytársait, a rokonait. Csak gondot jelentett neki, hogy olyasmit juttatok eszébe, amit már rég eltemetett magában.

Kinéztem az ablakon, és láttam két hasábot, meg egy hidat. Lénárd azt mondta, ha sokat gyakorlom, össze fog jönni a perspektíva ábrázolás. Azóta is mindig kockákat rajzolok ha unatkozom, meg utakat, végtelenbe tartó vonalakat. Később számtan óra volt, Antonietta  La Vella tartotta. Ő itt az egyetlen nő, aki átlépie a kollégium kapuit, leszámítva a vasárnapi látogató szülőket. Nyilván azért jöhet-mehet szabadon, mert öreg, és nagy szemölcsök szegélyezik a szája szegletét. A neve alapján spanyol grófnő is lehetne, de feslett kis barna kösztümje arról tanúskodik, hogy innen a szomszédos betonházak valamelyikéből jár át hozzánk tanítani, a fényes belvárosban ritkán fordul meg. Amúgy tele van jóindulattal, kézségesen eltekint attól, hogy semmit sem értek a képleteiből, hasábokat rajzolok, és matek gyanánt a hídon áthaladó, pöfögő autókat számolgatom. Kábé négyszáz után vége is lett az órának.

Ez itt Don Apolito Ferdinando aláírása, pontosabban a szignója. Ő iskolánk igazgatója, nem a kollégiumé, mert az egy szalézi pap. Itt ez az egész külön van választva, a papoknak nem sok közük van a világi oktatáshoz, a tanárok viszont nem szólnak bele a kollégiumi életbe, délutántól kezdve már nincsenek is itt. Az, hogy signor Apolito is „Don”, az nem jelent semmit, Nápolyban Don minden atya, minden maffiafőnök, valamint az összes parkolóőr. Akinek egy kicsit kóvedelni akarnak, arra rábiggyesztik a Don-t, hadd érezze magát valakinek. Apolito Ferdinando apró ember, égnek álló hosszú göndör fürtökkel. Mint valami kiöregedett angyalka, repked a padsorok közt és kiosztja a házirendet. Tíz pontba szedve elénk tárja, hogy mit nem lehet ebben az iskolában. Nem lehet leköpni az ablakból, dohányozni a vécében, óra alatt papírgalacsint lődözni a golyóstollak hüvelyéből, verekedni, egymásról dolgozatot másolni, és efféléket. Mindebben semmi különös nincs, kár is lenne erre a házirendre papírt pazarolni, nyilván nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy Don Apolito a felsorolás alá odakanyarinthassa gyönyörű szignóját. Szerintem szerelmes a saját aláírásába. Legalább tizenöt faliújságon látható ez a rajzos kanyarhalmaz, és mindenütt tökéletesen egyforma. Szerzője sokáig kellett, hogy gyakorolja, mert az átlagember sose ír alá egyformán. Don Apolito azonban egyszer sem véti el a kunkorokat. Megpróbáltam leutánozni. A toll bátran indul, mintha csak egy A betű volna a cél, ám ahogy leér a jobbszár aljára, máris irányt vált és átlósan felível balra, majd egy rövid hurok után lendületes hídat húz jobbra. Ez már egy másik betű kezdete akar lenni, de itt megállt a tudásom, sehogysem jöttem rá, vajon F-t akar formázni a Ferdinando miatt, vagy egy P, Apolito folytatása akar lenni, és végül rejtély a szignó utolsó tagja is, mely leginkább egy I-betűre hajaz. Igazgató úr egyébként földrajzt tanít, Olaszország megyéit magyarázza, pirossal jelöli a fejlett iparral rendelkező vidéket, feketével az elmaradt régiókat. Úgy látom, mi a sötétség közepén állunk, bár pont itt Nápolyban, talán épp errefelé, ahol a kollégium honol, mintha lenne körülöttünk néhány piros pötty. Míg Szardíniát koromfeketére satírozza, tovább próbálkozok az aláírásával. Már kezdem megszokni, óra végére talán összejön, hogy egy húzással végigmenjek az összes hurkon. Innentől már csak gyakorlás kérdése, hogy mikor lesz belőlem is Don Apolito Ferdinando.

De a szignó úgy látszik nagyravágyó volt, nem elégedett meg ennyivel. Különös, - az ember nem gondolná, - de egy aláírás túlélheti a gazdáját: megszerettem ezt a kanyargó vonalat és egyre inkább felfedezni véltem benne a saját nevem kezdőbetűit. V. és J. Eleinte persze nem volt szükségem szignóra, a hivatalos papírokra, útlevélre, személyi igazolványra rendesen ki kellett írni, hogy Vészi János. Diplomát, kérvényt, forgatókönyvet – ahogy teltek az évek, - egyre többféle iratot kellett kézjeggyel ellátni, ki is fejlesztettem a magam cirkalmányát. Nem lett túl szerény, és tán egy kicsit nőiesnek is mondanám, a stílus kialakításába valószínűleg belejátszott anyám írásának csodálata, mely esztétikus, ám kissé modoros volt. Apámé apró macskakaparás, azt nem kívántam utánozni, - egy pszichológus most biztos messzemenő következtetést vonna le, - lám a gyermek így áll bosszút az atyai autokrácián... stb.stb. Tény tehát, hogy meglett a magam aláírása, mint bárki halandónak ezen a földön, ki olykor aláírni kényszerül. Ám, amikor első ízben lett saját lakásom, az ügyvéd váratlanul elém tett vagy harminc oldalnyi hivatalos szerződésszöveget, és rámparancsolt: „szignót minden lap aljára!” Ekkor megjelent előttem Don Apolito Ferdinando veretes iniciáléja. Az igazgató haláláról, már évekkel korábban értesültem, úgy véltem, - az aláírását nem védi szerzői jog, - elhunyt, hát elhunyt, egy szignót úgysem vihet magával a sírba, - fogtam is odalöktem a kanyarhalmazt az első lap aljára. És mivel meglehetősen könnyen szaladt ki a kezemből, mintha csak tegnap gyakoroltam volna utoljára, - teleirkáltam vele a lakásszerződést. Azóta hozzámnőtt ez a szignó. Így adózóm Don Apolito Ferdinando emlékének, akire rajtam kívül egyetlen diák sem emlékszik ezen a földön. Ebben szinte biztos vagyok. De mert nem akarok irígynek látszani, ezennel kijelentem: ha bárkinek is megtetszett a fenti ábra, halálom után vegye-vigye, használja egészséggel. Mindössze annyit kérek, gondoljon néha rám, minthogy én is ekképp emlékezem néhai fürtöshajú igazgatómra.

Tíz évvel a nápolyi kollégium után, - már túl voltam a főiskolán, és az első házasságomon, – 1977-ben jutott el hozzám a Pink Floyd “Animals” lemeze. Ott volt a borító a kezemben, a gumilapon körbe-körbe járt a pszichedelikus hangzású, orgona és gitárok szövetén lágyan hullámzó, mégis kietlen vidéket idéző, fekete korong. Jött felém a zene az Orion hangfalakból, bámultam ki a Viktor Hugó utcára, a középbarátságos Újlipótváros latyakos kövezetére, és egy távoli, félelmetes világ sárgásbarna épületei jelentek meg szemeim előtt. A helyszín ismerős volt, de nem emlékeztem honnan. Festett táj, szürreális színek, akár egy René Magritte képen, - sosem járhattam ott, álomszerű agyszülemény: tehervonatok kocognak céltalanul körbe-körbe, barázdált oszlopok, mint felfordult asztallábak merednek az égre. Közöttük egy felfújt gumidisznó, ormótlan testét himbálva emelkedik egyre magasabbra. És a nap élesen vágódik ablakra, ajtóra, rozsdabarna tetőkre, világégés után vagyunk évekkel, az emberi faj régóta kipusztult.

Aztán arra gondoltam, vajon másnak is ezt jelenti ez a lemezborító? Külföldi rock-újságok azt írták, hogy düh és félelem sűrűsödik ebben a zenében, siváragyú pénzemberek, korrupt politikusok, kegyetlen tanárok ihlették, és egyedül a tiszta szerelem emelhet innen a magasba, messzi ettől az elállatiasodott világtól. Szóval, még van remény. Az emberek elrontották a földet, de a zenészek kifésülhetik az összeégett idegszálakat, leállíthatják a cél nélkül zakatoló gépeket, bevethetik zöld fűvel a vörösre tarolt tájat. Lehet még béke, angyalok mennyei éneke. De én nem látok embereket, a képen egyetlen egyet sem, nem érzek dühöt, csak végtelen magányt: egyedül maradtam a földön.

Kimentem az erkélyre, hagytam hogy megcsapjon a Duna felöl érkező téli szél, a betegsárga nap épp lebukóban a Margitsziget mögött, - nekem ez a Pest lett itt, - visszakerültem ide, talán itt fogom leélni az életem, talán egyszer lesz erőm tovább menni… - és akkor elkezdett derengeni valami… arról, hogy mi a különbség a többi emberi lény és köztem. Ők szólnak, ha valami fáj, én meg nem. Ők képesek dühöngeni, én magamba nyelem a bántást, ők összefognak és harcolnak, én legbelül keresek egy apró tavat, egy kis sima vizet és annak tükrében találom meg az arcot, amely végre megnyugtat: a sajátomét.

“Nárcisztikus” – hallottam később sokszor ezt a szót, ma már nagyjából értem mit is jelent. Ragadt rám valami a pszichológiából az idők során. Hogy, ha az embergyermeket nem babusgatják, és nem mutatják meg neki fokozatosan a világ félelmetességét és szépségét, nem tanítják meg a többiekkel való értelmes kapcsolatfelvételre, akkor önmagát fogja szeretni. És önmaga fogja viszontszeretni őt.  Mert valaki kell.

Ezért látom én úgy, hogy a Pink Floyd borítón nincsenek emberek. Holdbéli tájnak képzelem, csak mert kicsit belefestettek egy fotóba. Utánanéztem, a felvétel Londonban készült, a Temze partján fekvő Battersea erőművet ábrázolja. Ma is létezik, és mivel a városról tudjuk, hogy sűrűn borítja köd és felhő, - szinte bármikor előállhat a valóságban is az 1977-es albumhoz hasonlatos hangulat.

Sejtettem, nincs ilyen, hogy objektív valóság… már a Főiskolán is sokat vitatkoztam Kéri Elemérrel, a filozófiatanárunkkal. Persze őt gúzsba kötötte a kincstári marxista vallás,  - van egyértelmű igazság, rá kell találni, és fel kell rá építeni a szocialista társadalmat. (ide most mosoly-jeleket tennék, mert nem voltak ezek a hitviták véresen komolyak, csak úgy álltunk a folyosón, cigiztünk, és mindenki nyomta a saját meggyőződését.) Szóval, nincs objektív valóság, lehet, hogy a világon nincs még egy ember, ki pontosan ugyanazt látná bele ebbe a fotóba, amit én. Mégis megkísérlem megértetni magam, mert egy ideje próbálom feljebb emelni a tekintetem, hogy ne csak azt a kis tavat lássam, és abban a saját arcomat.

Szép, szép, - mondhatnánk, - szinte már túl szép is, de kanyarodjunk csak vissza a kiindulópontra: vörös házak, vakító fény, baljós zöld felhők… honnan is ismerős tehát ennyire?

Azon a reggelen, jó tíz évvel korábban, szünni nem akaró tapsra ébredtem. A felügyelő verte egymáshoz két tenyerét, vonulva az ágysorok közt, fejmagaságba emelt karokkal. Szó nem hagyta el ajkait, arca rezzenéstelen, mintha egy felhúzható ébresztőbaba masírozott volna a pokrócok közé tekeredett szuszogó testek között. Fülsiketítő taps, konok kitartással, érzelmek nélkül. Hosszú távon senki sem bírja, szükségtelen bárkinek is a vállát rázogatni, két percen belül talpon a hetvenkilenc gyerek. Kibotorkáltam a mosdótérbe. Nem mondanám fürdőszobának, méretei felértek egy újabb teremmel, harmincöt “lavabo” – térdmagasságba süllyesztett, jéghidegvízű mosdó várta azokat, akik túlestek a köralakban elrendezett fogmosó csaptelepeken. Mivel egy emeleten két tökéletesen azonos, szimmetrikusra tervezett hálóterem helyezkedett el, egyszerre két irányból zúdult a gyerektömeg a vizesblokkok felé. Atlétatrikós vállamra dobtam a 213-as számot viselő törülközőt, - (Mamika előzőleg minden egyes ruhadarabomba kötelezően bevarrta az azonosító számomat) – jobbkezemben fogkefe és fogkrém, a balban műanyag szappanosdoboz, megcéloztam egy csapot és igyekeztem megelőzni az arra tartó kókadozókat. Érzékeltem, hogy kábé feleannyi alkalmatosság van, mint gyerek, tehát már az indulásnál harcolnom kell, ha nem akarok behozhatatlan perchátrányokat szerezni. Pohár nincs, hely sincs ahová bármit le lehetne tenni, arcomat ferdén kell a csap alá tartani, és közben a szappant térdeim közé szorítani, mert ha a földre teszem, rátapos a mellettem álló. Egy percnél nem tarthat tovább az egész művelet, mögöttem már torlódik a sor, nyomnak el a víztől, de nem olyan nagy baj, köpni és öblíteni végső soron a mosdónál is lehet. De ott már derékig le kell vetkőzni, és a pizsamanadrágtól is meg kell szabadulni. A lábmosás a lényeg, az egész arra megy ki, a felügyelők is azt ellenőrzik. Ezért építették a lavabo-t ilyen alacsonyra, büdös hónalj még átmegy a szűrőn, de retkes láb nem. Don Bosco szobra fegyelmezőn áll a hodály közepén, jóságos tekintete is fekete körmeinket figyeli, nyilván az utcán összeszedett sihedereket is ő szoktatta először alsó végtagjaik mosására. Ez persze régen volt, vagy százharminc éve. Akkor még nem állt itt kollégium, a nagyvárosok környékén csak sikátorok voltak, ő alapította a Szalézi rendet, éppen azért, hogy bűnözők helyett becsületes munkásembert neveljen néhány utcakölyökből. Beszappanoztam a ballábam, ráengedtem a jéghideg vizet és felmértem a helyzetem. Még vagy százan sorakoznak fogmosásért, jól állok tehát idővel, van időm kibámulni az ablakon, hogy felfogjam hova is kerültem. Óriási üvegtáblák határolják körül sárgásvörös kaszárnyánkat, bármerre is fordulok, mindenütt vasútak, gyárkémények, felüljárók. Szikrázó napfény pattan meg az autók szélvédőjén, a horizontot hatalmas sötét parasztkalapként zárja a Vezúv. A fényes pontok egyikében valahol az anyám alszik, de hogy merre lehet, nem tudom, a város hatalmas, a házak annyira picik. Hat óra van, neki még nem kell kelnie, nincs kit ellásson, se kutya, se macska nem sürgeti. Misére sem kell mennie. Nekem tíz perc múlva lent kell lennem a szertartáson. Aki késik, az nem ülhet be a padsorok közé, a fal mellett állva kell kibírnia az Istentisztelet fél óráját. Én nem akarok ilyenek közé kerülni. Ülni és térdelni szeretnék, lehetőleg az első sorban. Ott jobban tudok figyelni, kevésbé tör rám az álmosság. Már majdnem az egész liturgiát ismerem kívülről. Az imákat, és az énekeket is. Azt is tudom, mikor kell vizet önteni a pap kelyhébe, és mikor bort. Meg, hogy mikor kell a ministránsgyereknek a csengőt ráznia. Tulajdonképpen én is meg tudnám csinálni. Tegnap, mialatt a többiek fociztak beosontam, mert kihallatszott az orgonaszó. Még sose láttam ilyen modern templomot. Minden fehér és új. Sima, nincsenek benne cirádák. Egy fiatal pap játszotta azt a D moll és fugát, amit apáméknál vasárnap sokszor hallgattunk. Magamban végig dúdoltam és tetszett, bár én egy kicsit gyorsabban orgonáltam volna a pap helyében, főleg ott, ahol felfutnak a magasba a hangok. Vicces volt, hogy mialatt a kezével lefogta azokat a súlyos akkordokat, a feketeharisnyás lábai kilógtak a reverenda alól, és keresztbe-kasul kalimpáltak a földön futó rudakon. Jó lehet uralni azt a hatalmas hangszert, egyszer megengedhetné, hogy én is játsszak egy kicsit. És akkor látná, hogy jól megy nekem, és kedvet kapna, hogy tanítson. Mert ezt a D moll toccata és fugát egy nap szeretném eljátszani ennek a sok hülyegyereknek. Hogy megtudják ki vagyok én. Akkor majd nem vihognak többé azon, hogy “unghereeeeee”. Mi olyan vicces abban, hogy valaki magyar? És főleg miért kell úgy mondani, hogy “magyaaaaaaaar”?

Kapcsold be a számítógép hangját, és klikkelj a kép közepén a nyílra.

(akinek erős a netkapcsolata az nézze teljes képernyőn - jobb alsó sarokra kell klikkelni)

Lámpaoltás után megpróbáltam összefoglalni, mi is történt az elmúlt néhány órában: Édesanya összepakolt egy kisbőröndnyi cuccot, atlétatrikókat, alsónadrágokat, ingeket, néhány vastagabb pullóvert, törülközőt, szappant, fogkefét. Legfelülre került a foszforeszkáló rózsafűzér, mert azon aggódtam, hogy el fog veszni, pedig az nekem este kell. Tudtam, hogy nehezen fog menni az alvás, talán ha mondok ötven ávemáriát és tíz páternosztert, elnehezedik annyira a fejem, hogy elnyomjon az álom. A vajszínű kis kegyszert Zia Anna ajándékozta nekem, mikor egy vasárnapi ebédnél rámcsodálkozott, ugyanis evés előtt eldaráltam a paradicsomos spagetti fölött, hogy „Panem nostrum quotidianum da nobis hodie, et dimitte nobis debita nostra,sicut et nos dimittimus debitoribus nostris”. Még a credo-t is tudtam volna, de az nem illett volna az evéshez. Boldog voltam, hogy ilyen pergő, latin szövegeket tudok bevillantani, mintegy helyettesítve gyengécske olasz-tudásomat. Anna néni tanárnő volt egy nápolyi általánosban, hetente kétszer korrepetált engem, hogy őszre képes legyek beilleszkedni a helybéli iskolásgyerekek közé. Ő tudta a legjobban, hogy milyen nehezen hozok össze olaszul akár egyetlen  értelmes mondatot, ezért adózott különös csodálattal latin szavalatom hallatán. Meg azért is, mert én voltam az egyetlen, aki imádkozott evés elött, hiszen Franco testvérei pogány módra vetődtek a kajára, nem úgy mint ahogy a Jezsuitáknál csináltuk: ott a pinpong meccsek után körülültük a megterített hosszú asztalt, de csak akkor lehetett az uzsonnához nyúlni, miután összekulcsolt kézzel, kórusban végigmondtuk a miatyánkot. Anna nénit alighanem meghatotta ügybuzgalmam, elszánt igyekezetem, hogy megmutassam, jó vagyok valamiben és ezt egy foszforeszkáló rózsafűzérrel díjazta. Milyen jó, hogy pont egy világítósat választott, mert most a takaró alatt láthatom a lepedő ráncait, mint valami ősrégi cseppkőbarlang redőzött falait, összegömbölyödve bújtam alá, hogy leválasszam magam az arctalan alvó tömegről. Megszámoltam, pontosan hetvenkilencen fekszünk ebben a teremben, egy méterre egymástól, barna derékig érő éjjeliszekrények választanak el bennünket, de csak a fejünk vonalában. Ennyi az összes intim tér, a többi mind közös. A bűz is közös, az átizzadt ruhák fáradt szaga, zokni, cipő, alsónadrág, az eleresztett gázok elegye, hetvenkilenc gyerek párolgó lehellete. Irígylem őket, milyen könnyen megy nekik az alvás, bambán szuszog mindegyik, szinte egyik pillanatról a másikra ült el a zsivaj mikor a felügyelő lekattintotta a terem neonjait. Nekik jó itt. Láttam abból, hogy már délután is összeverődtek nyolcasával, tizesével, röhécseltek, ordítoztak elnyújtott vakkantásokkal, nyilván azonos környékről valók, biztos nem most látták egymást először. Fekete a bőrük, göndör a hajuk, mintha afrikaiak volnának. Amióta Édesanyáék kifordultak a kapun, hozzám senkise szólt. Láttam mit csinálnak a többiek, innen tudtam mi az én dolgom. Amikor egy talpig feketeszoknyás pap sípolt, négyszáz gyerek sorokba fejlődött, az udvar elejétől egészen a végéig ért a tömeg. Beálltam közéjük, egy kockáspullóveres srác kérdezett valami, de nem értettem. A cipőmre bámultak többen is, aztán összeröhögtek. Néztem a talpát, hogy szarba léptem-e, de nem láttam semmit.

- D’ aro sivvenut? – kérdezett egy másik, persze fogalmam sem volt mit akar. Ha olaszul kérdezi, hogy „da dove sei venuto”, talán értettem volna, hogy arra kíváncsi – honnan jöttem. Akkor még nem sejtettem, hogy ebben a kollégiumban egyetlen gyerek sem beszél olaszul. Siciliani, Puglesi, Baresi, déli kisvárosok árva kölykei keveredtek nápolyi suhancokkal, mindegyik a maga dialektusában közlekedett, egyedül a papok használták az ország hivatalos nyelvét. Hogy mi furcsát találtak a cipőmön, sose fogom megtudni, a fiúk később sem fektettek energiát a magyarázkodásba. Ha valamit nem fogtam fel elsőre, azonnal magamra hagytak. Másfél év kell majd hozzá, hogy ne legyen olyan szófordulat, amit ne értenék, de ez még csak az első nap, hosszú út vár még rám.

Megindult a gyerekmassza az alagsor irányába. A lépcsőn összetömörültünk, nyomtak oldalról, elölről, hátulról. Valaki cérnahangon a fülembe visított egy dalt. Az legalább ismerős volt. Nyáron Capriban minden hordozható lemezjátszóból ez bömbölt: il pullover che mi hai dato tu... egy férfiről szólt, aki egy pulóvert szorongat szerelmesen, mert még rajta van a nő illata. A felügyelő teli tüdőből megfújta a sípját, az éles hang ide-oda pattogott a betonfalakon. A fiú megpróbált elbújni a hátam mögé, de egy csuhás kar lendületesen benyúlt érte és kipenderítette a sor szélére. Harsány „fai silenzio” kíséretében, túlfűtött, modoros mozdulattal állította büntetésbe a hangoskodót, szorosan egy oszlophoz, később majd gyakran tapasztalom,  itt ez a szokás, aki felidegesít egy papot, az hamar valamelyik boltív lábánál találja magát. Ezen a „csinálj csendet” kifejezésen pedig hosszan undorodtam, hogy lehet ilyen elmebeteg egy nyelv, a csendet nem csinálják, a csend az ab ovo van, azt csak megszüntetni lehet. Így voltam ezzel minden nap, különös ellenállással lázadoztam az olasz nyelv magyartalanságai ellen. Az anyanyelvem volt az etalon, ahhoz képest minden elhangzó kifejezés aberált konstrukciónak tünt, ennél jobban már csak azoktól idegenkedtem, akik e szavakat felém küldték: majomarcok, fekete parasztok, izzadt proli suttyók. Mit keresek én köztetek?

Édesanya azt mondta: a kollégium nem az ő ötlete, sajnál is érte, megérti, hogy eleinte nehéz lesz nekem, de ő nem tehet semmit. Még Franco bácsi sem, és természetesen én sem. Ez kifejezetten apám akarata, ehhez a feltételhez kötötte hozzájárulását, amikor döntenie kellett, hogy aláírja a kiköltözésemhez szükséges papírt. „A fiú nem lakhat veletek, csak szünidőben” – állítólag ezt mondta. Nekem ugyan nem, velem nem beszélte meg szándékát, pedig lett volna rá alkalma, de gondolom nem akart hallani nyafogó ellenszegülést. Anyámra bízta a közlést, aki húzta, halogatta, sajnálta volna elszúrni a nyaramat, jobb az utolsó pillanatra hagyni a keserű pirulát. Hallottam persze, hogy majd a kollégiumban így meg úgy, de nem sok fogalmam volt arról, miben különbözik a bentlakásos otthon az átlag iskolától. Tulajdonképpen ma este fogom fel igazán, hogy miről van szó. Ezekkel a pöcsökkel kell együtt élnem egy vadidegen városrészben, hatalmas hodályokkal és magas kerítéssel határolt területen, ahonnan csak havonta egyszer van kiút. Akkor eljön végre egy szombat reggel, megjelenik értem Franco bácsi a Lancia-val és átvisz a luxusnegyedbe, haza a Via Petrarca 93-ba. Kettőt alhatok a kiszobámban, habfürdős fürdőkádban ázhatok, játszhatok a kisvonatommal, és lemehetek a parkba hasonszőrű, jólöltözött gyerekek közé biciklizni, bújócskázni, fűben hemperegni. Vasárnap a tengerparti klubban fehérbor mártásos borjúszeletet kapok, utána karamel krémet, aminél finomabb édesség nincs a világon. Talán csak a bejgli, de az csak karácsonykor lesz, édesanya azzal kápráztatja el a nápolyi barátokat, mert ilyesmiről itt sohasem hallottak azelőtt, akárcsak a sóletről,  meg a marhapörköltről. Aztán hétfő reggel Franco hatkor ébreszt, és akkor sietni kell, mert a képkeretgyár, ahol ő dolgozik messze van, még a kollégiumnál is messzebb. Szótlanul tesszük meg előtte a kényszerű kitérőt, nincs miről beszélni, korán is van, a dugó is reménytelen, apám szavai pedig úgy látszik megfellebezhetetlenek. „Semmi szükség arra, hogy egy folyton ott lábatlankodó gyerek miatt megromoljon egymással a kapcsolatotok. Te nyilván kényeztetnéd, a Franco-t ez meg felbőszítené. Janikának egyébként is fegyelemre van szüksége, túl sokat ajnározták öregasszonyok. Nyelvet sem lehet úgy tanulni, hogy ne lenne rákényszerítve az ember. A papok kíváló pedagógusok, sok generációt már emberségre neveltek, abba még senki sem halt bele, hogy lehúzott pár évet egy internátusban”.

Apám indoklását Gabika sokat idézte fel. Ahányszor csak próbáltam siránkozni, megkapaszkodott ezekbe az érvekbe, nehogy magához engedje a leghalványabb kétséget: talán felül kellene írnia a kizsarolt megállapodást, talán hallgatnia kéne a saját szívére, anyai ösztöneire. Ő látja közelről kétségbeesésemet, a krokodilkönnyeket, a rám zuhanó félelmetes magányt, amikor virágos köntösében kihajol a teraszon, kecsesen integet, és felém dob egy utolsó puszit.

A „refettorio” azt a helyet jelenti, ahová enni vonulunk. Száz barna asztal köré vezetnek bennünket, négyesével. Állunk és a széktámlákra támaszkodunk. A terem végében a pulpituson Don Persico megigazítja a mikrofont. Ő az egyetlen szalézi pap, akiben eddig valami játékosságot fedeztem fel. Viccesen köszörüli a torkát, és az imát is ironikusan mondja, mintha úgy vélné, nem biztos, hogy mindenki megérdemli a „mindennapi kenyerünket”, de hát azért add meg nekünk Mi Atyánk, ne tolj ki velünk, holnap majd rendesebben viselkedünk, igérjük. Aztán négyszáz szék egyszerre karistolja a követ, levágódik mindenki az aluminium evőeszköze mellé. Abrosz és tányér nincs, az ételt majd az öreg szolgák hozzák görgőskocsikon. – Past’e fasull – babostészta. Tulajdonképpen nem rossz, csak gyanus mócsingok ne lennének benne. Azokat kerülgetem, mialatt Don Persico egy regény első fejezetét olvassa fel: A láthatatlan ember, H. G. Wells-től. A megafonokból áradó színészkedő hangja túlszárnyalja a csattogó kanalak zaját. Próbálok figyelni a szövegre, ez legalább tisztán olaszul hangzik, semmi dialektus. Az asztalomnál senki sem beszél. Csak falnak, farkaséhesen.

Elhoztam egy almát, bár nem szabályos. Az éjjeliszekrényembe rejtettem, hátha megszomjazom éjszaka, és mivel a mosdókba nem lehet kimenni, ha sehogysem jön össze az elalvás, legalább beleharaphatok. Lámpaoltás után pisilni sem lehet önállóan. Akinek feltétlenül ki kell mennie, az odaléphet a felügyelő elfüggönyözött ágyához és elnyöszörögheti a baját. Akkor megkapja a terem kulcsát. Három percen belül vissza kell adnia. A felügyelő most könyvet olvas. Kirajzolódik az árnyéka. Idétlenül hosszúnak tűnik az ágya, vékonyka karjai mint pálcikák vetülnek a plafonra. Amikor lapoz, három méteres fekete kísértet kúszik át a falon. Még az is látszik, amint megnyálazza mutatóujját. Egy kis ventillátor pereg mellette. Irigylem, hogy neki külön kuckója van. De vajon mi készteti, hogy itt legyen velünk? Ő nem is pap, nincs csuhája. Csak egy nevelőtanár. Vajon miért nem megy este haza? Nincs aki várja otthon? Ki kényszeríti, hogy ebbe a zárdába élje az életét?

Most eloltotta a kislámpát. Már csak a rózsafűzér pislákol a kezeim közt, alig szivárog belőle valami fény. Jó lenne elaludni, mielőtt teljesen sötét nem lesz. Kicsit sírok, de csak halkan. Nem akarom, hogy valaki felébredjen és kiröhögjön. Van egy szokásom, az talán segít: megfogom a nyakam bőrét, és gyűrögetem. Ide-oda morzsolom. Jó puha. Na... talán sikerül... egy pillanatra mintha már aludtam volna.

Volt-e nagy, hosszú ölelkezés? Na, pont ott lukad az emlékezés, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Hiszen, ha folyton az a kérdés, vajon mennyire tudott szeretni az anyám, jó lenne most meglesni, milyen tekintettel vár a pályaudvaron, ver-e gyorsabban a szíve, amint végigfut a peronon, hogy rátaláljon a fülkére, melynek ablakában megleli végre édesanyját és gyermekét, magához szorít-e erősen, legurul-e néhány könnycsepp, elcsuklik-e a hangja, amint csak ennyit mond:

 - Kisfiam.

Vagy.

Lelkes és praktikus vezényszavakkal adja tudtunkra, mire figyeljünk, melyik lépcső felé vegyük léptünket, hordárt utasít, hogy erős kezek markolják fel csomagjainkat, felénk irányítja a lendületes mozgású Franco-t, aki a Bersaglieri alakulatnál tanult örökös futólépéseivel utolérhetetlen tempót diktál, és csak rohanunk kifelé a Termini pályaudvar füstös forgatagából, keresztül a zsúfolt parkolón, kattannak a zárak, nyílik a csomagtartó, bevágódunk az ülésekre, és semmi ölelkezés?

Ki tudja. Láthatom így, láthatom úgy,  - hát ez az Gabika, ma sem igazodok el rajrad. Melyik éned is vágott a másik elé? A merengő, melegszívű-szomorkás, vagy a mindent intéző pikkpakk-slágfertig? Engedted-e feltörni az érzéseid, vagy inkább erősnek és ügyesnek szeretted volna látni magad? A Nőnek, akinek sikerül, aki fiát és anyját ki tudja hozatni, aki férjet szerzett, és most megmutatja szeretteinek a boldogságos Nápolyt, amit látni kell, aztán meghalni?

Már az úton odafelé feltűnt a milliárdnyi fénypont. Neonok, csillogó reklámok, hosszan vetülő fényszórók, foszforeszkáló útjelzők, hatalmas kivilágított kamionok, minden sárga, zöld, és piros, honnan ez a temérdek lámpa? Az autóban rádió, alatta lemezjátszó, annak is vannak lámpácskái, „ventiquattromila baci, e cosi bello far l’amore”, – szeretkezni jó! - üvölti Adriano Celentano, aztán a szerkezet kiköpi a kislemezt, jöhet egy újabb, Franco a diszkzsoké, fél kézzel vezet, énekel, hátranéz felénk, magyaráz, de nem értem, szemüvegén rohanó autók tükröződnek. Erős, kedves, dinamikus, mindent jól csinál, - ez a férfi lesz az apám, Édesanyának tetszik, én is meg fogom szeretni, mindent úgy fogok csinálni ahogy ő, fél kézzel fogok autót vezetni, és ilyen lendületes karmozdulataim lesznek, így beszélnek az olaszok, sötét a bőrük, göndör a hajuk, olyan leszek mint ők, jó lesz nekem itt.

Aztán elaludtam.

Rémlik, néhány pillanatra felébredtem, éreztem, hogy friss, ropogós ágyneműk közé fektetnek, vékony, mogyorószínű teveszőr takaró kerül fölém, párás meleg levegő járja át a szobát, tengerszag, pergament borítású kislámpa világít, rajta halászhajó, a szomszédos ágyon Mamika fekszik, elmond egy imát – adjunk hálát a Mindenhatónak hogy eljutottunk ide, én istenem, jóistenem, lecsukódik már a szemem... újra alszom.

 - Hajnalsugár! – kiáltja bele a reggelbe egy furcsán kántáló hang. Különösen ejti a szót, megnyújtja a végét, - hajnalsugáááááár! Az erkélyen állunk, előttünk ezer apró pontra töri a nap a tengert. Édesanya Franco-t kérdi, mit rikoltozik az a triciklis ember,  - színes partvisok, seprűk, rongyok állnak ki a kocsijából.

 - Ad asciugaaaa. – magyarázza lelkesen hófehér köntösben,  - utcai árus, szappant, tisztítószereket kínál, Nápolyban öt percenként bukkan fel egy újabb alak, kenyeret, pizzát, újságot, cipőt, bármit be lehet szerezni tőlük, csak nem érdemes. Sokkal érdekesebb végigjárni a piacot, de ahhoz be kell menni a város sűrűjébe.

Ez volt az első nápolyi szó, amit hallottam és a hatás erősen megtévesztő volt, mert a dialektus nem hogy a magyarra, de még az olasz nyelvre sem hasonlít. Egy északolasznak fogalma sincs miről beszélnek a déli kávézóban, cserében viszont a velencei gondolások simán külföldinek tűnnek lentről származó honfitársaik szemében.

Megkaptam életem első feladatát az új családban. Édesanya listát írt: burro, latte, pane, olive, yogurt, pomodoro. Ezeket a szavakat már ismertem és a közértes amúgyis tudta, hogy Gabikának mire van szüksége. Franco sajnálkozását fejezte ki felém, magyarázta, hogy ne legyek rosszul, ha meglátom a boltosnőt. A „zitella” gúnynévvel illetet hölgy ugyanis szakállas volt, igaz, csak ritkás szőr borította az arcát, de kampós orra sem javított az összhatáson. Úgy tűnt valóban egyedül él és viszi az üzletet, - a zitella ugyanis vénlányt jelentett, de árúja nyomát se viselte gazdája ápolatlanságának, gyönyörű paradicsomok, szőlők és datolyák tornyosultak a pici üzletben. Velem azonnal kedves volt, kézzel lábbal magyaráztunk egymásnak, és nekem ajándékozott valami kekszlapok közé kent csokoládémasszás finomságot.

 - Nutella! – énekelte a varázsszót. Zitella, nutella, - próbáltam kombinálni, nyilván ez valami saját házi szerzeménye az öreglánynak, - de megint lukra futottam. Nem tudtam még, hogy három olyan dolog van, amibe elég egyszer belekóstolni és a szer örökre rabul ejt: Cola, Pizza és Nutella. Atya – Fiú – Szentlélek, csodálatos hármas egység. A pizza colával a legfinomabb, és utána nutella minden mennyiségben. Kenyérrel, vagy anélkül, ez már részletkérdés, a környék srácai általában hatalmas szelet fehérkenyérrel dézsmálták.

A fiúkkal egyébként nem kellett beszélgetni, csak egyetlen komunikációs eszközre volt szükség, római légionárius egyenruhára, mellvértre, sisakra és kardra. Ezt még első nap megkaptam édesanyáéktól, onnan kezdve ment a csépelés. Ebéd után csapatba fejlődtünk, estig üldöztük az ellenséges egységeket és ütöttük-vertük egymást műanyag kardokkal, ahol csak összefutottunk. Sergio lett a barátom, a portás fia, volt egy szépséges barnahajú kishuga, csak ne lett volna olyan nyafka mikor leteperem a földre. A harc az harc, mi a francnak rögtön visítozni?

Estére már ismertem a környéket. Tizenöt társasházból állt a lakópark, pálmafák és olivabokrok között lépcső vezetett egyre magasabbra. Legfelül pedig focipálya. Ott már a vadabb srácok uralkodtak.

 - Goléééé. – üvöltöztek és harminc méterről kapuba találtak. Nem tudom, hogy csinálták, én háromból kétszer luftot rúgtam. Már akkor tudnom kellett volna, hogy a legnagyobb hendikeppem nem az idegenségem,  - a focihoz való átkozott alkalmatlanságom okozza majd számomra a legtöbb szenvedést.

Vasárnap Franco karonfogta Édesanyát, lesétáltak a széles kanyarba, a Via Petrarca azon pontjára, ahonnan a legpazarabb az öböl látványa, minden házaspár ott fényképezkedik, Franco-t is itt láttuk azon a régi filmen ifjú feleségét ölelgetni, most Gabikát csókolja hosszan. Nem zavar, boldogan ugrálok körülöttük kéretlen harmadikként, rövid nadrágban futkározok, körülöttem sportos autók csikorgatják gumijaikat, már tavaszodik.

A Villa San Luigi vajszínű épület, az udvaron srácok százával, fociznak, kosaraznak, a felröppenő labdák szinte behullanak a Vezúv kráterébe, a vulkán mindenütt ott van, bármilyen esemény állandó háttere, mint egy kíváncsi öregasszony, ki semmilyen képből nem maradhat ki.

Ez volt tehát az úticél, a jezsuita papok vasárnapi iskolája, játék és mise, észrevétlen szoktatás ahhoz aminek majd jönnie kell. Mert eleinte szó sem esett arról, milyen sorsot szántak nekem szüleim, mi vár rám szeptember végétől, ha elkezdődik a tanítás. Az atyák mókásak voltak, földig érő reverendában kergették a labdát, nagyokat rikkantottak ha bepörgettek egy gólt, szinte kölykök voltak maguk is. Csak a templomban állt be a néma csend, magas oszlopok között csengő visszhangzott, ministráns kisfiúk ropogós fehér mellénykében suhantak az oltár körül, öregek csoszogtak elő hátulról, remegő szájukat tátva a kis kerek ostya előtt.

-       In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Santi.

Gyönyörűen csengett a latin, sokkal szebben mint az olasz. Méltóság, súly volt azokban a szavakban, és aki kiejtette, fölé került az átlagos halandónak. Előtte sohasem láttam keresztény szertartást. Pesten sokszor lopództam be iskola után a Bazilikába, szerettem a félelmetes tereket, a pislogó mécseseket, a templomszolgák kopogó lépteit, de misét sose láttam. Most tátott szájjal figyeltem az előadást, a magasba emelt feszületet, a csillogó aranykelyhet, melyben Franco bácsi szerint Krisztus vére gyűlt össze, pedig az imént még csak bort öntöttek bele.

Édesanya boldogan mosolygott, - fiának tetszik Nápoly, elvarázsolja az egyház, és ez jó, erre hamarosan szüksége lesz. Ő ugyan nem túl sok misét látott életében, de neki nem is kell. Franco hisz a Madonnában, de mint a legtöbb olasz aranyifjú – ezzel le is  tudta a vallás dolgát. A további szertartásokat már csak a tévéből figyelték akkoriban, misére az öregek jártak.

Délután Capriba mentünk szállodát foglalni. Nyáron két hetet leszünk a szigeten, két szomszédos szobát veszünk ki, én a Mamival leszek együtt. Illetve mindannyian együtt leszünk a tengerparton, úszkálunk az áttetsző vízben, pontosan ott, ahol Édesanya és Franco először szót váltottak egymással.

-       Scusi Mademoiselle, bocsánat, de muszáj megszólítanom, errefelé sosem látni ilyen csodálatos szőke teremtést, hacsak nem német az illető!

-       Madame vagyok uram, nagy fiam van már, és magyar, nem német. A magyarok közt is akadnak szőkék, sőt az olaszok között is. Tán maga is egy szőke kisbabának született, fekete haja ellenére!

Gondolom így évődtek, bár a részletekről sohasem érdeklődtem. Valahogy csak össze kellett jönniük, tört francia nyelven, milyen jó, hogy anyám vett néhány leckét. Ez a befektetés bőven megtérült. Csak nekem sikerüljön megtanulni végre olaszul. Nyáron különbözeti vizsgát kell tennem, őszre négyszáz nápolyi gyerekkel fogok egy iskolába járni. Valami kollégiumban, amit egyre többször emleget Édesanya, nem egészen tudom, hogy az mi, de állítólag ott is lesznek papok, asztali foci, ping-pong és mise, ami ugye tetszik nekem. Én mégis kicsit félek. Miért nevezik kollégiumnak, miért nem egyszerűen iskolának?

A fülke elhúzható válaszfala tűnt a legérdekesebb játéknak. Még sohasem láttam tolóajtót. Ahogy a kampós zár kattant, a folyosó zaja hirtelen megszünt, magam voltam elszigetelten egy robogó vonatban, ismeretlen havas tájakat szürkített a mozdony füstje, kanyarban jól látszott, hogy legalább tizenöt szerelvény van elöttünk, mögöttünk még több is. Sári nagymamámat a szomszédos fülkében hagytam egy idős énektanárnővel, aki a fiához készülődött Bécsbe. Egy darabig hallgattam kölcsönös dicsekvésüket, - az én fiam már nyolc éve a Filharmonikusok első hegedűse, az én lányom Nápoly legjobb ügyvédjéhez ment férjhez, egyébként korábban híres bemondónő volt, óh a fiamnak most erős megterhelést jelent, hogy kiköltöztek Hütteldorfba, a gyereknek viszont jobb az erdei friss levegő, - satöbbi satöbbi, ilyesmi párbeszéd rémlik, jobbnak tűnt átvonulni egy másik szeparéba, magányomat amúgy is szerettem mazochista módon fokozni,  - hamár úgyis csak Mamika az egyetlen társam, és kettesben leszünk egészen Rómáig, csak ott jön értünk Franco bácsi és Édesanya,  - a végnélküli kétnapos vonatutat múlassam még teljesebb egyedüllétben. Ebben a fülkében senki sem zavart, a szerelvény szinte kongott az ürességtől, felraktam a lábam az ülésre, bámultam kifelé, ritmikusan dúdoltam valami slágert, aztán eluntam, felmásztam a böröndtartóra, bekulcsoltam a bokámat és denevér módjára fejjel lefelé lógattam magam, vártam mikor száll a fejembe annyi vér, hogy elsötétüljön a világ, aztán elrúgtam magamtól a csomagtartót és rövid zuhanás után nagyot nyekkentem az ülésen.

 - Megöllek szemétláda! – kiáltottam felfelé, mintha valami aljas alak lökött volna ki egy tízemeletes épület ablakából. Gyakori volt, hogy tárgyakkal embereket személyesítettem meg, sokszor játszottam komplett jeleneteket ruhafogassal, kályhapiszkafával, tollpárnával, ez utóbbit általában addig vertem, míg a kiáramló porfelhőtől le nem higgasztott egy köhögő roham. Pedig akkor még csak kezdő voltam az unaloműzés mesterségében, melyet a későbbi években a tökélyre kellett fejlesztenem. Rájöttem, elég a puszta két kezem, hogy tizenkét menetes halálos boxot vívjon egymással a Gonosz és az Ügyes, az ujjak villámgyorsan cselezték egymást, egy felütés, két horog és az öntelt Gonosz végérvényesen összecsuklott. Máskor a jobbkezem ujjai táncdal-fesztivál versenyzői voltak, egyenként adták elő a háromperces dalokat, majd a balkezem ujjai lezsűrizték az énekeseket. A pontszámokat papírlapon összesítettem, a leggyengébb kiesett, jöhetett a következő forduló. Két három órát is eltartott a játék, végigdúdoltam az ismert magyar slágereket, a „pancsoló kislány”-tól, az „engem a rumba döntöget romba”-ig. Váltogattam a hangszíneket, és nagyon fel voltam háborodva ha a zsűri kiejtett. Ilyenkor volt, hogy visszakeveredtek az előző játék elemei, az eltanácsolt énekes nekiesett a bíráknak, éktelen verekedés tört ki a jobb és a balkéz között, végül fejjel próbáltam szétválasztani őket, amitől meg jó pár pofont szedtem be. Bejött a kalauz és nem értette miért ordítok egymagam egy fülkében, hol vannak a szüleim és a papírjaim.

Bécsben Mercédesz taxi vitt a Westbahnhofról a Sudbahnhofig, vagy fordítva, már nem tudom melyikre fut be Budapestről a gyors, melyet annyira lassúnak éltem meg, de a puha bőrülésre emlékszem, elsüllyedtem hátul abban a Merciben, a Pobedában meg peckesen kellett ülni a felpúpozott rugókon, mint egy lovaskocsi bakján, - na ez a nyugat, - gondoltam magamban, és ez mostantól kezdve egyre ilyenebb lesz. A bőröndöket kódszámos megőrzőbe zártuk, két gombot lehetett csavargatni, mint egy igazi páncélszekrényen. Ötvenhárom, huszonnégy,  - ezt a két számot állítottam be, - az első a születésem éve, a második, februárnak az a napja, amikor két év várakozás után újra együtt leszek Édesanyával. Tudtam, hogy ez a két adat nem fog kimenni a fejemből, később vissza is ódalogtam, micisapkás betörőnek képzeltem magam, laposakat pislogtam körbe, úgy tekergettem a tárcsát, mintha ezer gyanakvó szemet kellene kijátszani, végül kattant a szerkezett és kitárult a fémajtó. Ott álltak némán a csomagok, zoknik, pullóverek, néhány kedvenc magyar könyv, - Egri csillagok, Csutak és a szürke ló, Bogáncs, - mindegyiket legalább kétszer olvastam, de szerettem a lapok szagát, sárgás színét, rücskös tapintását, tudtam, hogy nagyon fognak hiányozni a pesti házak, játszóterek, közértek, és hamár azokat nem is, de a könyveken keresztül átcsempésztem a határon valami otthon-illatot.

Nyolc órát kellett eltölteni a pályaudvaron, csakhogy végre induljon a Rómába tartó szerelvény. Nyolc óra az maga a végtelen, sohasem fog letelni. Beültünk a Restaurant-ba, Mami bécsi szeletet rendelt nekem: - Kinder wienersnitzli, közölte a pincérnővel katonásan, lett volna vele udvariasabb is talán, ha két szónál többet tud németül, de hiába tanulta a polgári iskolában, nagyanyám maga a született nyelvi alkalmatlanság volt. Amúgy is szűkszavúan komunikált mindenkivel, telefonjait is röviden intézte, pedig a hívás hossza nem számított Pesten, akinek volt vonala, addig beszélt míg ki nem esett a kagyló a kezéből. Az embereknek nem volt tévéje, a rádió csendben duruzsolhatott a háttérben, a telefon volt az esti szórakozás, békés munka utáni szelepeltetés, a fülön keresztül beszedhető biztos altatószer.

Kihoztak egy hatalmas rántotthúst, kétoldalt lelógott a tányérról. Félreértették Sárit, ő kinder-méretre gondolt, a pincérnő meg bécsiszeletre a gyerek részére. Így legalább eltelt az első óra, addig nyammogtam a panírozott borjún, kibámultan a szürke hatalmas üvegablakon, vonatok tolattak, szemaforok emelték magasba karjaikat, hordárkocsik pöfögtek, kaptam egy önműködő terepasztalt, olyat amelyre mindig vágytam, mégsem tudtam örülni. Talán a szitáló eső lehetett az oka, Bécsben mindig esik, azóta is, ahányszor abban a városban járok, tízből ha egyszer összejön egy kis napsütés.

Hirtelen hascsikarás tört rám, otthagytam Mamit az asztalnál és elrohantam vécére. Akkor még nem hemzsegtek az útba igazító ikonok, többször is elfutottam a lépcső mellett, mely a célhoz vezetett volna. Végül az utolsó pillanatban mégis rátaláltam a helyre, mely egy órára magába zárt.

Nem mintha ekkora bajom lett volna a bécsiszelettől, hanem a kijutással volt a gond: az ajtó, mely befelé szerencsére kézségesen nyílt, kifelé azonban nem engedett. Türelmetlenül rángattam, fel sem merült bennem, hogy eltökélt rendszer akadályoz engem a távozásban. Még soha sehol nem kellett az ürítésért fizetni. A kilinccsel való dulakodásom felkeltette a helyi személyzet érdeklődését, német vakkantásokat hallottam, érthetetlen vezényszavak, hogy mit tegyek a zár rángatása helyett. Gondoltam kimászok felül, de féltem, hogy visszazuhanok a vécécsészére. Egy asszony schillingekről kiabált, a számot nem értettem, de ha fel is fogtam volna miről magyaráz, semmi pénz nem volt nálam, és az előttem lévő fémdobozról sem feltételeztem, hogy bármi köze lehet a beragadt ajtó kireteszeléséhez. Elkeseredésemben egyre csak azt kiabáltam: Mamika, Mamika, Frau Gondos Ivánné! Később elgondolkoztam, honnan is szedtem ezt a „Frau” szócskát, mely végülis megmentett, hivatalos jelleget kölcsönözve kiszolgáltatott idegenségemnek. Hát persze! A határőrök szólították így, a kényszer pedig előhozta az egyetlen osztrák kifejezést, melyet megtanultam. Frau Gondos Ivánnét bemondták a hangosbemondóba, lejött a vécébe, kifizette a válságdíjat, és újra szabad voltam. Ott volt előttem az ember, akire az összes élőlény közül egyedül számíthattam, Mamika, aki soha nem hagyott cserben, kiszámítható, szeretetteli unalmával, elviselhető dorgálásával. Semmit sem tud, semmit sem magyaráz a világról, nincsen szenvedélye, nincsenek vágyai, egyszerűen csak létezik, nekem és senki másnak.

Este elindult a vonat. Hálófülkében aludtunk, első osztályon, Franco bácsi fizette, nekünk sohase tellett volna vörös bársony borítású fekvőhelyre. Mamika fogkefével szorgoskodott a sarokmosdónál, háttal nekem, testével igyekezett elfedni ténykedését, szégyellte előttem műfogsorát. Aztán hálóinget húzott és befeküdt az alsó ágyra. Szinte azonnal elaludt. Sohasem horkolt, mégis egyenletes szuszogásáról mindig tudtam melyik az a pillanat, amikor itt hagyja a valóságot és átlép egy könnyebb dimenzióba. Ilyenkor néha nevetgélt is pedig a humor nem volt erőssége. – Mit nevetsz Mamanek? – kérdeztem  ha kuncogott, de válasz sohasem jött. Lehet, hogy ilyenkor feléledt benne a rég elhagyott kisgyermek, akinek szabad játszani, aki nem kell, hogy folyton mások szolgálatában álljon.

A fejem mellett halvány éjjeli lámpácska égett, olvasáshoz kevés, alváshoz sok. Elképzeltem a holnapi napot, a szikrázó napfényes római pályaudvart, Gabika és Franco napszemüvegben siet felénk, cabrio-autóba vágják csomagjainkat, felbőg az Alfaromeó, és irány Nápoly.  Aztán elképzeltem a nápolyi rokonokat, sorra jönnek, méregetnek, - nahát sokkal nagyobb vagy, mint a fényképeken, - mondják majd és sorolják nevüket. A tanárokra gondoltam, - biztos lesz aki tud közülük magyarul, különben hogy fognak megérteni engem? ...aztán elbizonytalanodtam. És ha nem? Kivel fogok játszani? Mindig csak Mamival és Édesanyával? El sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd folyékonyan beszélek egy idegen nyelven.

Besütött a hold, időnként házak, máskor fák takarták. Tudtam, ha aludni akarok, elő kell vennem a régi bevált módszert. Hasra fordulni, dúdolni és ütemesen verni a fejem a párnába. Gyerekkoromban is mindig így ringattam álomba magam. Neve is volt a módszernek: emézés. Emme-emme-emme-emme, valahogy így hangzott a párnába vert fej és a dallam egyvelegének hangja.

Eszembe jutott, hogy most olyan, mintha az omnibusz tetején ülnék. Ez a dal jó is lesz ide altatónak:

 - Éjjel az omnibusz tetején,
emlékszel kicsikém, de csuda volt.
Lent nyikorogtak a kerekek,
s felettünk nevetett a telihold.  

 

Valahol rátanultam a várakozásra. Lehet, hogy már egész kisgyerek koromban azt mondogatták: nemsokára jön haza édesanyád, addig légy jó gyerek, ne sírj, maradj csönben, aludj szépen. Ez persze csak feltételezés, egy-két éves koromról nekem sincsenek összefüggő emlékeim. Képek és töredékek vannak ugyan, de azok nem várakozásról, inkább az ottfelejtettségről szólnak: bezárt uszodában, leeresztett medencék fenekén kóborolok, máskor egy vidéki hosszú istálló sarkában fekszem, távolabb tőlem tehenek és lovak kikötve, mindegyiket fakerítés választja el egymástól, nem érintkeznek, hozzám sem ér senki, se ember se állat. Rémlik még egy kórházi folyosó is, nagymamám gurít vaságyon, sokáig tekergünk. Később felemlegettem és magyarázatot kértem ezekre az emlékekre, de elfogadható választ nem kaptam egyikre sem. Szüleimnek nem úgy festett, hogy babakoromban uszodába hordtak volna, volt ugyan egy falun élő dadám, ő egyszer elvitt magával hétvégére, de nyilván nem altatott az istállóban, és kórházban is csak egy ízben voltam félévesen, valami köhögésroham miatt, amit asztmának véltek, szerencsére nem ismétlődött meg... szóval elintéztek azzal, hogy biztos csak álmodtam. Ma sem hiszem, hogy igazuk lenne, szerintem ezek megtörtént pillanatok, persze lehet, hogy valami előző életből átmenekített emléktöredékekről van szó. Felnőtt koromban a pszihológusok, - időztem legalább háromnál, - mindig azt kutatták, mitől voltam ilyen jámbor várakozó, születetten nem ilyen borjú az ember, lázadni illik, ordítani, toporzékolni, valahol nyilván kiölték belőlem a tiltakozó ösztönreakciókat. Lementünk a mélybe, hátha felbukkan egy ijesztő autoriter szülő, aki csecsemő énemből kiűzte a kétségbeesett kiáltásokat, a megfélemlítés oly módszerével, hogy ajánlatos is legyen meghúzni magam, mert ha nem várakozok türelmesen, még annál is jobban elhagynak. Kerestük, kerestük, de a felelős nem került elő, maradt a furcsa értetlenkedés, nézem a régi fotókat, tényleg olyan jó kisfiú vagyok rajtuk mint később soha. Meleg, szeretetsóvár tekintet, lányos, gömbölyded arc. Sehol a felnőtt énem kegyetlen tekintete, a bárkit elhagyó, bosszúálló szemrés, valahol rejtélyes változás történt, elfogyott a türelem, betelt a pohár, de hogy mikor, és pontosan mitől, az még a jövő titka. Mindez azért érdekes, mert talán a várakozás az a fogalom, mely a legjobban jellemzi a Bermuda sokszög hajótörötteit. Egy generáció, melyet gyerekkortól fogva leginkább várni tanítottak meg. Kisdobosként arra, hogy úttörők lehessünk, iskolásként, hogy végre hosszú hajat növesszünk, trapper-farmer viselőként a Lewis 501-esre, majd a hároméves nyugati ablakra, nyolc évet az első saját Trabantra, a nagynéni halálára lakásért, tíz évet a vezetékes telefonra. Aztán vártunk a három évente induló felvételire, az első játékfilmre, a rendezői kinevezésre, a stúdióvezetők kihalására, hogy végre mi foglaljuk el székeiket. Akinek nem ment a várás az alkoholista lett, vagy öngyilkos, vagy forradalmár. Esetleg e három dolog valamilyen kombinációja. Én utáltam az ital ízét, az öngyilkosságot letiltotta bennem anyám sorsa, a forradalomhoz meg túl kényelmes voltam. Viszont várakozásban bajnok lettem, messze levárakozok bárkit, - igaz, amikor meghallottam, hogy a Magda Marinko nevű bérgyilkos három napig feküdt mozdulatlanul egy ágy alatt áldozataira lesve, támadtak kétségeim, hogy a fegyelmezett időmúlatásban sem enyém világelsőbbség. Abban a két évben míg Mamival vártuk a kiutazási engedélyt, én hajóskapitányt, villamosvezetőt és állomásfőnököt játszottam. Ma már tudom, hogy túl a hatvanas évek fiúgyerekeire jellemző sztereotípiákon, - hiszen akkor majdnem mindenki mozdonyvezető vagy traktoros akart lenni – ezek a foglalkozások az álmok szintjén kiemeltek a tehetetlenség birodalmából, képzeletben uraltam a hatalmas vasszerkezeteket, emberek sorsáért feleltem és bejárhattam ismeretlen tájakat, ki sem mozdulva az ötödik kerületből, az iskola-otthon-közért pár száz méteres háromszögéből.

 

Lépcsőházunk tejüvegei mögött ködös tengert, óriáshullámokat láttam, jéghegyeket, és én a kormánynak képzelt korlátot elrántva, egy hajszál híján kerülöm el a végzetes léket, egyedül vagyok a parancsnoki hídon, hajnal van, alszik a legénység és a sokezer utas, nem is sejtik, hogy életüket kizárólag páratlan reflexeimnek köszönhetik.

 

 

 

 

Ebben a játékban pedig egyszerre három sofőr lehetek: egy buszt, egy taxit és egy P70-es személykocsit vezethetek keresztül-kasul Pest belvárosán. Zizegnek a felhúzható rugós szerkezetek, az útjelzőknél blokkolnak, színes billentyűk nyomkodásával engedem tovább a helybenpörgő büdösbogarakat. Minél ritkább és rövidebb a kényszermegálló, annál nagyobb a hatalmi mámor.

 

 

A legújabb villamosokat pedig Stukának hívták. Nekem fogalmam sem volt a tizenötévvel azelőtti világháborúról, a stukákról nem tudtam, hogy német vadászbombázók, nagymamám falvédőjén Horthy Miklóst mesebeli lovasnak hittem, óvtak a valóságtól, 56-ban a légópincében azt mondták, hogy azért kell két egymásnak fordított fotelben aludnom, mert tatarozzák a házat, és ha dörgést hallottam, megnyugtattak, hogy csak a melósok tologatják ide-oda a bútorokat. Nálunk sohasem aludt idegen, soha egy új illat, egy szokatlan tárgy, hermetikusan zárt, titkolódzós világban tartottak, és ezzel előhívták, tartósították fantáziáimat. Ebből a világból indultunk útnak egy hideg februári reggelen. Mamika, édesanyám útmutatásai alapján csomagolt, kevés téli ruhát, és még kevesebb ennivalót, mert Nápolyban még ebben az évszakban is enyhe az idő, kaja helyett pedig inkább schilling és dollár legyen nálunk, ha útközben bármire szükségünk lenne. Pobeda taxi vitt a Keletihez, a sofőr bizalmaskodni próbált, - hova-hova öcskös, - de én mindennél jobban utáltam ha leöcsiznek, nagyanyám pedig gyanakodott a közvetlenkedőkre, bárki lehet spion, nehogy az utolsó pillanatban bukjon el valamin a várva várt kiutazás.

Most azon gondolkodom, kikisért-e apám, és szinte fáj, hogy döntenem kell, - igen vagy nem? – töröm a fejem, de nem jön elő emlék, se ölelésről, se bölcs útravaló tanácsról. Valami felmentésen gondolkodom, - nyilván korán járt dolgozni, éppen visszavették tanárnak, több év fizikai munka után, most végre politechnikát taníthat, persze hogy nem történelmet, elvégre ellenforradalmi elem, örüljön ennek is. Ha kikísér, lekési az első órát, mit mond az igazgatónak, - megy a fiam nyugatra, mert az anyját választotta, meg a dekadens imperializmust? – hazudni nem lehet, mert minden úgyis kiderül, jól van Apa, kapsz felmenetést, nem voltál a pályaudvaron, - jelentem egy fő igazoltan távol, pihenj, hátra arc! És ha mégis ott volt azon a reggelen, akkor is van probléma, sőt akkor van a nagyobb. Mert emlékeznem kéne, hogy elváltunk, anélkül, hogy tudtuk volna mikor találkozunk.