Már kezdem látni, hogy a heti egyszeri írás nem könnyű műfaj. Főleg így, hogy fejezetről fejezetre kéne eljutni valami összefüggő történethez. Még ha ugrálok is időben, (amit szeretek, mert túl nagy fegyelmet kívánna a kronológia szigorú betartása, unalmasnak is tűnik és kizárná a mostani történések beépítését), - azért mégsem egyszerű annál többet kihozni ebből a Bermudából, mint elővarázsolni hangulatokat, feleleveníteni régi sztorikat, melegséges korrajzot vázolni egy nem túl melegséges korszakról. Pedig az ötlet születésekor világosan láttam, hogy valójában a kreativitásról szeretnék valamit megfogalmazni, azaz miért akarunk fiatalon művészekké válni, mi váltja ki belőlünk a közlésvágyat, és hol vannak a rejtett aknák, melyek úgy apasztják el az alkotókedvet, hogy sokszor fel sem robbannak. Titokban és lassan pusztítanak, mígnem az ember egy nap rádöbben, hogy töredékét sem valósította meg vágyainak. Csinált ugyan dolgokat, hullajtott el itt-ott munkákat, de nem úgy, ahogy szerette volna, és nem is igazán azokat. Azt már látom, hogy a magammal való szembenézés magányos játék lesz. Nem tolonganak a társak, hogy jajveszékelve szaggassák ruháikat: - óh jajj, elrontottuk, mi sem így képzeltük, az idő elszaladt, jajj most mi lesz! Megértem őket, sokkal jobb azt hinniük, hogy nagyjából rendben mentek a dolgok, és ha nem, azért sem ők a felelősök, másokat meg nem elegáns szapulni... azt is megértem, ha bíznak hátralévő erejükben, még összehozhatnak jó filmeket, nem kell a dolgokat siettetni. Magam is valahol így vagyok ezzel, ha nem hinnék képességeimben, írni sem volna kedvem. De az önvizsgálatot nem szeretném megúszni. Muszáj látnom, - és ehhez végig kell futni az éveken – hogy hol mentem a könnyebb ellenállás irányába, hol ijedtem meg, hol nem voltam kitartó.

Voltak évek, amikor pszichológushoz jártam. Bogoztuk a csomókat, néztük, hogy miféle pótcselevések térítettek el a megálmodott útvonaltól. Az ember száz és száz döntést hoz egy nap folyamán. Felkeljek-e amikor csörög az óra, vagy alkudozzak még egy kis alvásért, felhívjam-e azt akivel nem szívesen beszélnék, megírjam-e feltétlenül azt jelenetet, vagy ugorjak át inkább a szerelmemhez? Tán, ha tisztázzuk a tegnapi veszekedést, könnyebb lesz folytatnom a félbehagyott munkát. Este elmenjek-e arra a vacsorára, fontos emberek lesznek ott, de utálom a fölösleges jópofizást, áh, maradok inkább itthon. Megannyi döntés, és ez még csak egyetlen nap. Hány millió, mire összeáll egy sors? Türelmes és barátságos pszichológusom volt, sokszor éreztette velem, hogy nem igazán szúrtam el semmit, történt aminek történnie kellett. Ám egy ponton megelégeltem jóindulatát és nekiszegeztem a kérdést:

 - Régóta hallgatja a meséimet, össze kellett, hogy álljon egy kép rólam. Lehet, hogy nem szeretne megbántani, de higgye el, képes leszek elviselni az igazságot. Maga szerint egy nagyravágyással megvert középszerű alak vagyok? Jobban tenném, ha beletörődnék az eddigi teljesítményembe?

            Mit gondoltok mit válaszolt? Semmit! Persze, hogy semmit. Naná. Majd hülye lesz elvinni a balhét helyettem. Itt maradtam a batyuval, cipelhetem tovább ide-oda. Amikor elkezdtem ezt a Bermudát, megfogalmaztam a mottót, hogy ...korosztályom művészei kóvályognak tetszhalottként a ködben...stb, és erre az Esti Jancsi, - volt osztálytársam, írt egy nagyon egyszerű és józan kommentet: „lehet, hogy nem is voltak művészek”. Tisztelem ezt a véleményt, és nem kívánom, hogy ennél messzebb menjen, magára értette-e, vagy pontosan kikre is? Már ez is igen kemény kijelentés, már ez is megböki azt a vastag burkot, mellyel sok kollégám védi magát. Két legjobb filmrendező barátomat egyszer már megpróbáltam szembesíteni hajdani főiskolás reményeivel. Egyikük sem szerette ezt a helyzetet. Pedig igyekeztem többnyire a saját gyötrelmeimet ecsetelni, és csak néha próbáltam feszegetni, tisztában vannak-e azzal, hogy másutt kéne tartaniuk? Azt hiszem mindketten megsértődtek. Rosszul esett nekik, ahelyett, hogy jóbarátként erősíteném önbizalmukat, lepontozom őket. Pedig csak szerettem volna rájuk önteni egy kis valóságot. Ha már egyszer az volt a hitvallásunk, hogy mi mindig élesen látni és láttatni fogjuk, hogy mi van.

De belátom, tévedtem. Az embereket békén kell hagyni. Mindenki dédelget magáról egy képet, és azt szeretné, ha más is azt látná. Sok jó film született már abból, hogy gyengéden engedte az alanynak, úgy helyezze el magát a világban, ahogy a legjobban esik neki. Biztos emlékeztek Hajas Tibor (Biki) "Öndivatbemutató" című filmjére, jönnek sorban férfiak, nők a Moszkva téren, megállnak velünk szemben, úgy rendezik ráncaikat, csomagjaikat, szoknyájuk esését, ahogy nekik a legelőnyösebb. Erdélyi Miklós, Najmányi László és Bódy Gábor képen kívül, tárgyilagos, hűvös hangon közlik a kamera előtt lehorgonyzottakkal:

- Ön szabad, azt tesz amit akar.

Valami hasonló történt a mi családi kameránk előtt is. 1961-ben anyám három napra kijutott Olaszországba. Ez elegendő volt arra, hogy megismerkedjen egy Capriban nyaraló ügyvéddel. Szerelmüket időről időre egy 8 milliméteres Bell&Howell rögzítette. Általában Franco bácsi, - leendő nevelőapám – nyomta a gombot, előtte persze gondosan felhúzta a rugót, Gabika pedig, emlékezve színészéveire  igyekezett bájos manöken-vonulással kitölteni a rendelkezésére álló tízenkét másodpercet. Ennyi fért egy snittbe. Ezen belül viszont korlátlan szabadsággal tehette magát emlékezetessé.

Amikor két évvel később utánuk mehettem én is, nagy halom Kodak tekercset találtam egy papírzacskóban. Franco és Gabika már félretették az emlékeket, elő sem vették többé. Én vetítgettem őket a hosszú, délutáni csendes pihenők alatt. Aztán, mivel már unalomig ismertem a beállításokat, kértem egy moviolát anyáméktól. Ez egy kezdetleges vágóasztalka volt, kézzel lehetett tekerni, középen mattüvegen pergett a film. Egy prés kellett még, és elkezdhettem vágni. Sorrendet cseréltem, ragasztottam, rövidítettem, visszafelé masíroztattam anyámat. Aztán befűztem a vetítőbe és megnéztem az eredményt. Az nem mondhatnám, hogy nagy sikere volt munkásságomnak, mert az elfüggönyözött szobában egyetlen szempár figyelte a lebilincselő mozit. A sajátom. Negyven évvel később aztán zenét is tettem alá. Itt Gabika éppen a Margitszigeten illeg-billeg. Később majd találkozunk vele más tájakon is. Mert hosszú még ez a történet.

ha nem indul el, klikkelj ide erre a szövegre