Végez-e magával az, kinek apja is öngyilkos lett? Sikeres lesz-e a fiú, aki apja diadalát szívta magába? A válasz értelmetlen, és nehezen bizonyítható fejtegetéseket hozna elő, példára ellenpélda, érvre ellenérv sorakozna itt. Bele se fogok, inkább folytatom a történetet, amit napokkal ezelőtt „jógyerekek” gyűjtőnéven kezdtem el. Színházban voltunk Judittal, onnan indult a dolog. Azóta is gondolkodom, mi mozgatta Ascher Tamást, hogy ezt a fekete abszurdot, - a „Jógyerekek képeskönyve” –t, vendégjátékosként megrendezze az Örkény Színházban. Örkény szelleme? Az biztos, hogy az öreg nagyon bírta a morbid piszkálódást a halállal. Addig baszakodott a végzettel, míg az belátta, ezzel az emberrel nincs mit kezdeni, - ez nem fél, ez folyton hülyül, ennek nincs hideglelés szaga, ebben így nincs semmi élvezet, na jó keressünk valaki mást. Így volt Örkény az elmúlással, és ez inspirálhatta Aschert is, de lehet, hogy egyszerűen elkapta őt a régi játékmámor, ebben a színházban nincs akkor a tét, mint a Katonában, itt nem kell mindennek tökéletesre sikerülnie, itt szabad megbukni. Ez a „szabad megbukni”, ez volt a varázsige a régi kaposvári időkben, ettől a féktelen kreativitás, ami annyi szárnyalást hozott (és oly kevés zuhanást).

Mert szárnyalni jó, repülni minden gyerek vágyik, de ebben a darabban halál vár a szabadságvágyókra, a deviánsokra, a kísérletezőkre. És a szülők különösebben el sem keserednek: szabálytalan gyerek nem kell, csinálunk helyette másikat. A sok kisgyerek halála azért is hat annyira humorosan, mert bámelyikük könnyedén helyettesíthető, - úgyis olyan rút volt szegényke, - azonnal csinálnak helyette egy szebbet.

És ha az sem jön be, hát akkor egy harmadikat. A normavizsgán elbukott gyerekek végtagjait a csalódott szülők úgy tépik ki, mint dühítő játékszerekét, hiszen ők maguk sem nőttek fel, idilli álmaikat rontják el ezek a gyári hibás gyerekpéldányok.

Ascher rektor a Színművészeti Egyetemen. Nem tudom kitekeri-e a deviáns hallgatók karját, minthogy azt sem, van e saját gyermeke, és tud-e türelmes apa lenni. Sőt, azt sem tudom, hogy volt ő a saját apjával, Ascher Oszkárral. Egy biztos, tizenhat évesen elvesztette. 1965-ben a legendás előadóművész, kinek barátságáért versengett Kosztolányi, Karinthy, József Attila, elszállt a felhők közé. Ha ő mondta verseiket, olyan rétegek bukkantak elő, melyről maguk a költők sem tudtak. Tamás tehát kisgyerekként megszokhatta: a felnőttek alapvetően magukkal vannak elfoglalva, boldogtalanok, nagyravágyók, kishitűek és zsenik. Mindez így együtt, természetes szimbiózisban, ott a nagyszobában, italok között, cigarettafüstben. Aztán köddé váltak és Tamásnak meg kellett teremtenie a saját világát, új szülőket, új testvéreket, új gyerekeket. Az, hogy ezek mind tehetségesek legyenek, nem volt kérdés, ez zsigerből jött. De vajon érezte-e Ascher, hogy milyen vékony hártya választja őt el, a hirtelen mélybe zuhanó Ikarusz- társaktól? Azoktól a pályakezdőktől, akik másfajta apák másfajta örökségét cipelték a vállukon?

1951-ben felvették a Színművészeti Akadémiára a huszonhárom éves szépséges Szilágyi Etát. Felföldi László, végzett színészként, fiatal kora dacára, már tanársegédként forgolódott a Rákoczi úti épületben, ahová többnyire szegényparasztokat és munkás fiatalokat iskoláztak be. Akkoriban minden villámgyorsan történt, pörgős egy kor volt ez. Eta teherbe esett, Ratkó Anna egészségügyi miniszter pedig betiltotta az abortuszt, megszabadítva ezzel a két szerelmest egy nehéz döntéstől. A következő év májusában, az Akadémiától alig száz méterre, a Rókus kórházban, egészséges kisfiú látott napvilágot. Eta, a papa iránti rajongás jeléül, a László nevet adta a gyermeknek. Három hónap múlva már ismét színpadon volt. Tehetségesnek tartották, Tőkés Anna utódját látták benne.

És most jövök én a történetbe. Mert blog ez, vagy mi a franc, nem színháztörténeti szakdolgozat. Ha Ratkó Anna nincs, lehet hogy én sem vagyok. Nehezen akartam megtapadni, anyám folyton vérzett, feküdnie kellett. Le kellett jönnie a színpadról, igaz nem bánta, eléggé kínszenvedés volt az neki. A Faluszínháznál játszott, kisbusszal járták a vidéket, szakadt művházakban vastag dohos függönyök mögött várták, hogy elcsituljanak az egybetereltek parasztok. De anyám így is szorongott, remegve várta mi lesz, ha az ügyelő széthúzza a piros drapériát. Isten tudja, miért akart színésznő lenni, - nagyon félt a közönségtől. Azt hiszem, megkönnyebbült amikor az orvos közölte, szó sem lehet több előadásról. A következő év októberében, a János kórházban, egészséges kisfiú látott napvilágot. Anyám, apám iránti rajongása jeléül, az övével azonos keresztnevet adott a gyermeknek. Se három hónap múlva, se később nem lépett színpadra. Bár szépségét Gábor Zsazsához és Marilyn Monroe-hoz hasonlították, senki sem bíztatta, hogy valaha is folytassa a színészi pályát.

Szilágyi Eta a békéscsabai színházhoz szerződött, Felföldi László felhagyott a tanítással, követte feleségét. Amíg Eta a közönséget bűvölte, László a díszlet takarásában kisfiát ringatta álomba. Pár év múlva már nem volt szükség ilyen munkamegosztásra. Több darabban is közösen szerepeltek, Lacika a város kedvelt gyermekszínésze lett.

Most mondjam el, hogy nekem viszont mennyire nehéz gyermekkorom volt? Hát nem mondom. Pedig kezdhetném azzal, hogy engem kiselejteztek a gyermekszínész-lét első fordulóján. Csakhogy én sohasem akartam színpadi ember lenni. Tulajdonképpen filmrendező sem, mégis ott kavarogtam az Ódry színpad - Makarenkó műterem – Rákóczi út háromszögben, Ascherrral, Felföldivel, és még sokakkal együtt. Ott voltunk mi „jógyerekek”, és már készült rólunk a „képeskönyv”. Csak még azt nem tudtuk, mi szél hozott össze bennünket, meg azt sem, hogy a sors kit retusál ki elsőnek a tablóról. Az árvasági versenyt minden esetre Ascher nyerte. Neki már hat éve nem volt apja. Felföldi a második helyen végzett. Idősebb Felföldi László egy évvel azelőtt akasztotta fel magát a színészházban. Végül a sor végén, utolsóként ott kullogok én, 1971 telén, egy fél éve elszállt anyával.

Na de nem kell mindig nyerni, a részvétel a fontos.