Valahol rátanultam a várakozásra. Lehet, hogy már egész kisgyerek koromban azt mondogatták: nemsokára jön haza édesanyád, addig légy jó gyerek, ne sírj, maradj csönben, aludj szépen. Ez persze csak feltételezés, egy-két éves koromról nekem sincsenek összefüggő emlékeim. Képek és töredékek vannak ugyan, de azok nem várakozásról, inkább az ottfelejtettségről szólnak: bezárt uszodában, leeresztett medencék fenekén kóborolok, máskor egy vidéki hosszú istálló sarkában fekszem, távolabb tőlem tehenek és lovak kikötve, mindegyiket fakerítés választja el egymástól, nem érintkeznek, hozzám sem ér senki, se ember se állat. Rémlik még egy kórházi folyosó is, nagymamám gurít vaságyon, sokáig tekergünk. Később felemlegettem és magyarázatot kértem ezekre az emlékekre, de elfogadható választ nem kaptam egyikre sem. Szüleimnek nem úgy festett, hogy babakoromban uszodába hordtak volna, volt ugyan egy falun élő dadám, ő egyszer elvitt magával hétvégére, de nyilván nem altatott az istállóban, és kórházban is csak egy ízben voltam félévesen, valami köhögésroham miatt, amit asztmának véltek, szerencsére nem ismétlődött meg... szóval elintéztek azzal, hogy biztos csak álmodtam. Ma sem hiszem, hogy igazuk lenne, szerintem ezek megtörtént pillanatok, persze lehet, hogy valami előző életből átmenekített emléktöredékekről van szó. Felnőtt koromban a pszihológusok, - időztem legalább háromnál, - mindig azt kutatták, mitől voltam ilyen jámbor várakozó, születetten nem ilyen borjú az ember, lázadni illik, ordítani, toporzékolni, valahol nyilván kiölték belőlem a tiltakozó ösztönreakciókat. Lementünk a mélybe, hátha felbukkan egy ijesztő autoriter szülő, aki csecsemő énemből kiűzte a kétségbeesett kiáltásokat, a megfélemlítés oly módszerével, hogy ajánlatos is legyen meghúzni magam, mert ha nem várakozok türelmesen, még annál is jobban elhagynak. Kerestük, kerestük, de a felelős nem került elő, maradt a furcsa értetlenkedés, nézem a régi fotókat, tényleg olyan jó kisfiú vagyok rajtuk mint később soha. Meleg, szeretetsóvár tekintet, lányos, gömbölyded arc. Sehol a felnőtt énem kegyetlen tekintete, a bárkit elhagyó, bosszúálló szemrés, valahol rejtélyes változás történt, elfogyott a türelem, betelt a pohár, de hogy mikor, és pontosan mitől, az még a jövő titka. Mindez azért érdekes, mert talán a várakozás az a fogalom, mely a legjobban jellemzi a Bermuda sokszög hajótörötteit. Egy generáció, melyet gyerekkortól fogva leginkább várni tanítottak meg. Kisdobosként arra, hogy úttörők lehessünk, iskolásként, hogy végre hosszú hajat növesszünk, trapper-farmer viselőként a Lewis 501-esre, majd a hároméves nyugati ablakra, nyolc évet az első saját Trabantra, a nagynéni halálára lakásért, tíz évet a vezetékes telefonra. Aztán vártunk a három évente induló felvételire, az első játékfilmre, a rendezői kinevezésre, a stúdióvezetők kihalására, hogy végre mi foglaljuk el székeiket. Akinek nem ment a várás az alkoholista lett, vagy öngyilkos, vagy forradalmár. Esetleg e három dolog valamilyen kombinációja. Én utáltam az ital ízét, az öngyilkosságot letiltotta bennem anyám sorsa, a forradalomhoz meg túl kényelmes voltam. Viszont várakozásban bajnok lettem, messze levárakozok bárkit, - igaz, amikor meghallottam, hogy a Magda Marinko nevű bérgyilkos három napig feküdt mozdulatlanul egy ágy alatt áldozataira lesve, támadtak kétségeim, hogy a fegyelmezett időmúlatásban sem enyém világelsőbbség. Abban a két évben míg Mamival vártuk a kiutazási engedélyt, én hajóskapitányt, villamosvezetőt és állomásfőnököt játszottam. Ma már tudom, hogy túl a hatvanas évek fiúgyerekeire jellemző sztereotípiákon, - hiszen akkor majdnem mindenki mozdonyvezető vagy traktoros akart lenni – ezek a foglalkozások az álmok szintjén kiemeltek a tehetetlenség birodalmából, képzeletben uraltam a hatalmas vasszerkezeteket, emberek sorsáért feleltem és bejárhattam ismeretlen tájakat, ki sem mozdulva az ötödik kerületből, az iskola-otthon-közért pár száz méteres háromszögéből.

 

Lépcsőházunk tejüvegei mögött ködös tengert, óriáshullámokat láttam, jéghegyeket, és én a kormánynak képzelt korlátot elrántva, egy hajszál híján kerülöm el a végzetes léket, egyedül vagyok a parancsnoki hídon, hajnal van, alszik a legénység és a sokezer utas, nem is sejtik, hogy életüket kizárólag páratlan reflexeimnek köszönhetik.

 

 

 

 

Ebben a játékban pedig egyszerre három sofőr lehetek: egy buszt, egy taxit és egy P70-es személykocsit vezethetek keresztül-kasul Pest belvárosán. Zizegnek a felhúzható rugós szerkezetek, az útjelzőknél blokkolnak, színes billentyűk nyomkodásával engedem tovább a helybenpörgő büdösbogarakat. Minél ritkább és rövidebb a kényszermegálló, annál nagyobb a hatalmi mámor.

 

 

A legújabb villamosokat pedig Stukának hívták. Nekem fogalmam sem volt a tizenötévvel azelőtti világháborúról, a stukákról nem tudtam, hogy német vadászbombázók, nagymamám falvédőjén Horthy Miklóst mesebeli lovasnak hittem, óvtak a valóságtól, 56-ban a légópincében azt mondták, hogy azért kell két egymásnak fordított fotelben aludnom, mert tatarozzák a házat, és ha dörgést hallottam, megnyugtattak, hogy csak a melósok tologatják ide-oda a bútorokat. Nálunk sohasem aludt idegen, soha egy új illat, egy szokatlan tárgy, hermetikusan zárt, titkolódzós világban tartottak, és ezzel előhívták, tartósították fantáziáimat. Ebből a világból indultunk útnak egy hideg februári reggelen. Mamika, édesanyám útmutatásai alapján csomagolt, kevés téli ruhát, és még kevesebb ennivalót, mert Nápolyban még ebben az évszakban is enyhe az idő, kaja helyett pedig inkább schilling és dollár legyen nálunk, ha útközben bármire szükségünk lenne. Pobeda taxi vitt a Keletihez, a sofőr bizalmaskodni próbált, - hova-hova öcskös, - de én mindennél jobban utáltam ha leöcsiznek, nagyanyám pedig gyanakodott a közvetlenkedőkre, bárki lehet spion, nehogy az utolsó pillanatban bukjon el valamin a várva várt kiutazás.

Most azon gondolkodom, kikisért-e apám, és szinte fáj, hogy döntenem kell, - igen vagy nem? – töröm a fejem, de nem jön elő emlék, se ölelésről, se bölcs útravaló tanácsról. Valami felmentésen gondolkodom, - nyilván korán járt dolgozni, éppen visszavették tanárnak, több év fizikai munka után, most végre politechnikát taníthat, persze hogy nem történelmet, elvégre ellenforradalmi elem, örüljön ennek is. Ha kikísér, lekési az első órát, mit mond az igazgatónak, - megy a fiam nyugatra, mert az anyját választotta, meg a dekadens imperializmust? – hazudni nem lehet, mert minden úgyis kiderül, jól van Apa, kapsz felmenetést, nem voltál a pályaudvaron, - jelentem egy fő igazoltan távol, pihenj, hátra arc! És ha mégis ott volt azon a reggelen, akkor is van probléma, sőt akkor van a nagyobb. Mert emlékeznem kéne, hogy elváltunk, anélkül, hogy tudtuk volna mikor találkozunk.