Jó ideje már azon vagyok, hogy megértsem, mi a fene az az “önkifejezés”. Szokták mondani “kreativitás”-nak is, aztán nevezik még “tehetség”-nek, és itt az emberek nagyjából el is akadnak. Ezek a szavak persze nem azonos fogalmakat jelölnek, de hiába boncolgatjuk, feszegetjük jelentésüket és a köztük lévő átfedéseket, csak tapogatózunk a szürke ködben, a lényegig nehezen jutunk el: mi késztet egyeseket arra, hogy mások figyelmét önmaguk felé fordítsák? Pszichológusok azt mondják, hogy minden a bukfencezésnél kezdődik. Kinek hányja a kicsi, és mit szólnak hozzá a szülei, a rokonság, a többi gyerek? Ha bíztatják, abból is lehet művész, ha leszólják a bukfenctudományát, abból is. Ha magasra teszik a mércét, és minden nap egyre tökéletesebb mutatványt várnak el, - előállhat a zseni, de ha szabadon engedik játszani, lehet hogy még nagyobb alkotót kap az emberiség.

Vagy nem.

Mert mindennek az ellenkezője is igaz.

Ki-ki végiggondolhatja gyerekkorát, és ha sikerül elég mélyre kotornia, felbukkan majd néhány emlék, -  rajongó rokonról, vagy gúnyolódó osztálytársról, egy elfogult múzsa-lányról, vagy egy kishitű, sikertelen figuráról, aki mindent elkövetett, nehogy bárki is elismertebbé váljon nála. Ha visszafutok az időben, az én életemből is felsejlenek foszlányok, mint színházi jelmeztárban a ruhák, úgy lógnak fogasokról test nélküli emlékek, alakok, akik szerették ha kicsiként a fülük mellett püfölöm a zongorát, vagy akik hátrébbküldtek a tánckarban, mert esetlenül mozogtam a színpadon, mások a focicsapatból zártak ki, és megint mások megtiltották, hogy verekedjek a gúnyolódó utcakölykökkel, mert kifinomult művészlélekűnek vélték azt a kisfiút, aki körülöttük tehetetlenül búslakodik. Többségük arcára már nem emlékszem, de nyilván mindegyikük nyomott hagyott bennem, és alakította sorsomat. Ha jobban akarom érteni a saját utamat, végig kell járnom újra a fontosabb állomásokat, felidézni a régi érzéseket, hagynom kell, hogy ismét fájjon ami végre elmúlt, és örülnöm kell még egyszer elsüllyedt személyeknek és tárgyaknak, mindannak, ami már rég kihűlt, de valaha szenvedélyem tárgya volt. És akkor még mindig nem biztos, hogy elég messze jutok, mert bele kéne bújnom szüleim, és nagyszüleim bőrébe, hisz már ők is lettek valamilyenné, abból a világra csodálkozó kisbabából, melynek indultak. De ehhez már kevés a támpont, többségük élete nyom nélkül szállt el, nem írtak memoárokat és róluk sem alkottak műveket. Nem baj, legalább szerénységre tanítanak, emlékeztetnek arra, hogy csak apró láncszemek vagyunk egy végeláthatatlan ékszeren, melyet Valaki önmaga szórakoztatására alkotott, és nekünk még arra sincs rálátásunk, hogy néz ki ez a nagy egész, és mi vajon hol helyezkedünk el benne. Sőt,  mi van, ha ez a Valaki nincs is? Folyik itt mindig az “alkotás” fetisizálása, feltételezve, hogy amit érzékelünk magunk körül, az tudatos mű, célja van és nekünk kötelességünk ezt megérteni, tehetségünk szerint hozzájárulni kiteljesedéséhez. Igen ám, de mi van akkor, ha a nagy mű már rég készen van? Akkor nincs szükség azt tovább toldozni-foltozni, kár tehát a nagy igyekezet, ráhajtásunk a nagy alkotásra nem oszt, nem szoroz. Az pedig netán, hogy a világ nem is megalkotva van, hanem egyszerűen csak létezik, a mi dolgunk meg csak annyi, hogy használjuk érzékszerveinket, együnk, szeretkezzünk és aludjunk, - ijesztően sekélyes programnak tűnik. A céltalanság még a halálnál is félelmetesebb. Horror váqui. Lehet, hogy az alkotásvágyat leginkább a félelem motiválja? A művészek a gyávaság rugójára járnak? Azért szerencsére az emberiség nagyobbik fele bátor, vidáman vegetál, és nem foglalkozik lételméleti kérdésekkel. Én viszont a tépelődő kisebbik hányadhoz tartozom, ide születtem, és felmenőimet is gyötörte a nyavalya, hogy szerettek volna ismert és elfogadott személlyé válni. Apám zenélve és írva, anyám színészként próbált celebbé alakulni, de mindkettőt elsodorta a szerelem. Ez az szenvedély mindkettő esetében erősebbnek bizonyult az önfelmutatásnál. János, - mondhatnám idősebb Jánosnak is, hogy magamtól megkülönböztessem, de hisz akkoribban még csak huszonhét éves, ifjú újságíró volt, - a New York palota folyosóin száguldozva nekiszaladt Erzsébetnek, igen, pont úgy ahogy egy hollyvoodi filmben szokás az ismerkedési jeleneteket megoldani, és ebből a zavart, kölcsönös bocsánatkérésből viharos szerelem kerekedett. Apró zavaró tényező lehett az én létem, immár egy éves voltam, valamint, hogy Erzsébet – továbbiakban Zsóka, - nem egyszerűen arra vetődött drappkosztümös szőke látványosság volt, hanem maga a miniszterelnök, Nagy Imre leánya. Plusz volt néki is két kisgyermeke, és magas beosztású férje. Szerelmükre, mint középkori ágyúra, jókora fojtás került, mely csak húsz évvel később tudott nagyot lőni, engedve végre kiteljesedni mindazt, amit Nagy Imre aggodalmai, és a kor erkölcsei elnyomtak. Már csak az hiányzott volna, hogy a miniszterelnök országátalakító göröngyös munkáját, mely elé amúgyis számtalan gáncsot vetettek, apám heveskedése zavarja meg. Bár néhány hónapos kapcsolatukra lakat került, apám munkáját a továbbiakban leginkább az inspirálta, miképp kerülhetne tiszta és bátor gondolatokkal a forradalmi változások középpontjába. Nem gúnyolódom (na jó, csak egy kicsit, - biztos hatott rám anyám tömör fogalmazása: “kisfiam, apád lelépett, mert karrierista volt.”), - szóval nem gúnyból, de azért mégiscsak a művészet gyakorlásánál fontosabb lett a “jelentős férfivé válás” vágya. Szegény atyám, biztos rosszul esne neki, miket írkálok itt, de – ne haragudj Apa, jelenleg a műalkotás folyamatának boncasztalán pusztán demonstrációs eszköz vagy, a tévedés jogát fenntartva magamnak, ettől én még nagyon szeretlek, oké?

Aztán eljöttek a hetvenes évek, Idősebb János és Zsóka egybekeltek és közösen ápolták Imre bácsi megtépázott emlékét. Hosszú út vezetett Zsóka “árulólánya” minősítésétől a parlamenti díszpáholyig. A Nagy Imre Színházban apám átlényegült rendezővé, és minden igyekezetével instruálta színésznőjét, hogy elegánsan és bölcsen reagáljon a politikafűtött közönség elvárásaira. Félretette hajdani írói ambícióit, ám Zsóka beszédeit hosszasan csiszolgatta, és ellenőrzése alá vonta az Imre bácsi személyére vonatkozó tanulmányokat, előszavakat, riportokat, idézeteket, fotókat, egyáltalán bármit, ami befolyásolhatta a mártír miniszterelnök felépítendő kultuszát. Munkásságának csúcspontja a Nagy Imre-ház aprólékos és nagyszabású megalkotása volt, mely múzeumot apám halála után gyökerestül átalakítottak. (-ez van Apókám, így múlik el a világ dicsősége, de fogjuk fel úgy, hogy több is veszett Mohácsnál!)

Anyám pedig…, hol is tartottunk Gabika? Igen, hát anyámnak nem volt szerencséje a szerelemben. Már apám előtt is volt karmester szerelme, de a család ott is közbeszólt, nem teszett nekik, hogy a kisfiúk egy burzsuj szőnyeggyáros lányával hajt, és az sem tévesztette meg őket, hogy Gabika hatalmas elánnal tette magáévá a kor politikai szlogenjeit. Hiába az új társadalmat építő faluszínház, hiába arccal a vasút felé sződd a selymet elvtárs, az igazi komunista szülők átláttak a párthoz dörgölőző fiatal dögös-szőkén. Végül a karmester felmondott anyámnak, Gabika pedig az életnek. Ez lehetett az első öngyilkossága, a második már az én meglétemkor történt. Itt egy tüdősebész volt az indíték, emlékszem tényleg különösen férfias férfi volt, határozott és ironikus. Nekem például ahányszor megpróbáltam szóba elegyedni vele, mindig kurtán-viccesen odavetette: - Ki kérdezett?

Ezzel véget is közöttünk a dialógus, de az tény, hogy sikerült mély nyomot hagynia bennem. Még a nevét is megjegyeztem, pedig nem lehettem több öt évesnél. Jós Kázmérnak hívták, az előbb utána néztem, - hiába a net előtt semmi sem marad titok, - a korabeli feljegyzések szerint, létező és fontos doktor volt, főosztályvezető a János Kórházban. Én is ott születtem, úgy látszik anyám többszörösen is kötődött ehhez az intézményhez, tán még a nevem is ezért lett János. Na jó, ez hülyeség, nyilván apám miatt, hiszen szerette őt nagyon, bár… ha az elkövetett öngyilkosság a szerelem mércéje, úgy jónéhányan rávertek apámra. Például ez a Jós Kázmér, ez is ahogy lelépett, végzetes űrt hagyott maga után. És az űrt sajnos Gabika mindig nagyon rosszul viselte. Még szerencsére apám a “nagy megmentő” megérezte, hogy valami nem stimmel, kisfia anyukája tán mégsem ott van ahová mondta hogy megy… és rátörte Gabikára az ajtót, aki már három napja édesen aludt egy külföldre utazott barátnő lakásán. Nem vagyok biztos benne, hogy örült az ébredésnek.

Ám aztán, borúra derű, jött ez a Franco, ez a Franco bácsi, aki a Margit szigeten is filmezte. Akiről már a múltkor is…

Szóval, hogy lendítsünk a történeten, most kéne a videón a nyílra klikkelni!