A harmadik fordulón már önálló, három perces filmet kellett készíteni. Addigra huszonegyen maradtunk, és köztünk meglepően sok volt a lány. Egyikük, - Zsuzsi, - alacsony, szemüveges, izgága okoska, - egyszer csak elém állt:

- Neked mi a koncepciód? – kérdezte komoly felvetett fejjel.

Azt mondjuk nagyjából tudtam, hogy maga a szó mit jelent, de hogy kéne, hogy olyanom legyen,  az meglepett. Nem azt kérdezte, hogy miről fog szólni a filmem, nem azt, hogy mi lesz benne látható, kik játszanak benne, hol akarom forgatni. Egyszerűen csak elém tolta ezt a baljós tömör kérdést, és máris úgy éreztem, gond lesz velem ezen a főiskolán, mert ha be is kerülök, vajon lesz-e nekem koncepcióm. Mindig mindenre, a helyzetnek megfelelő koncepció.

És mert nem jött ki válasz a torkomon, Zsuzsi ment is tovább szigorú kérdésével a következőhöz. Azoknak persze akadt belőle bőven. Gyurinak például valami olyan, hogy “az életben nem árt némi ravaszság, ha el akarjuk érni a célunkat”. Ehhez volt történet is: egy stoppos srác reménytelenül lengeti a karját az út szélén, aztán megunja, de nem adja fel. Besétál egy benzinkúthoz, és mialatt a tulaj tankol, krumplit nyom a kipufogócső végébe. Kocsi nem indul, pöfög, lefullad, tulaj dühöng. Srác ott terem, szerelést szimulál, közben lábával kirúgja krumplit, tulaj hálás, stoppos beül, akció sikerült.

 

 

Jancsinak az volt a koncepciója, hogy “pars pro toto”, azaz elég a rész az egész helyett. Az ember testének megfelelő része képes önmagában is kifejezni a teljes embert, sőt akár az egész társadalmat is. Filmjében kizárólag lábak szerepeltek, formás női láb pipiskedik, vele szemben magabiztosan álló alföldi papucs (szex), lépcsőn vágtázó, élére vasalt nadrághoz aktatáska verődik, (a Hivatal zaklatottsága), vastag barna posztószoknya alól bütykös férfilábujjak kandikálnak (klerikális izgatás).

Juci koncepciója súlyos és fájdalmas volt, “egyenlők közül kiemelkedni hazugságot és bűntudatot szül”. Úgy tervezte, vizsgaetűdjében majd buliznak a felvételizők, próbálják enyhíteni a kétségeik okozta szorongást, - közülük vajon melyiküknek sikerül túljutni az utolsó rostán? – és lám, egyikük már tudja az eredményt, ő nyert, a többiek vesztesek. Szólnia kéne, de némán lapul, színleli a várakozást. Így alakul át öröme bűntudattá.          

Egyszer, amikor Francois Truffaut megrohamozták a kritikusok, hogy vajon mit is akart üzenni filmjével, így válaszolt: Nincs üzenetem! If you want to send a message you should go to the post office!

Ez persze tetszett nekem. Álltam a folyosón koncepció meg üzenet nélkül, és hihetetlenül kívülállónak éreztem magam. A forgatás napja pedig megállíthatatlanul közeledett. Azt nem tudtam, hogy Truffaut-nak miért nem volt kedve üzengetni, de azt igen, hogy én valami űr-érzést szeretnék kifejezni. Magányt, bolyongást, útkeresést. Este elmeséltem apámnak, hogy a forgatókönyv-konzultáción én csak annyit válaszoltam a szorgosan faggatózó Gábor Pálnak, - kerítek majd valami srácot, aki egy gyufásdobozt fog rugdosni a Dunaparton, mert szarul érzi magát.

 - Tényleg ezt akarod leforgatni? – szörnyülködött a vacsoraasztalnál, és ingott a feje jobbra meg balra, akárcsak Gábor Palinak pár órával korábban. Fel is tünt a hasonlóság, az értetlenkedés testbeszédének azonossága. Ez valami korosztályos izé lehetett, ez a bólogatás, ma már másképp fejezzük ki, ha baromságnak tartunk valamit.

- Ez így kevés, az unalmat nem lehet unalommal érzékeltetni!

(Érdekes, hogy ez a dramaturgiai bölcsesség pedig Máriássy tanár úr által köszönt vissza hamarosan. Félix ritkán szólt, de szentenciái mind szállóigévé váltak. Ez is egyike volt klasszikusainak.)

 - Jó, akkor majd csinál valami mást is. – mondtam morogva. Nem szerettem ezt az aggódást. Úgy éreztem, hogy apám mindig valami konformistább megoldás irányába terel, valami történet felé, miközben én színtisztán érzésekkel szeretnék operálni. Végül lett a filmecskében művház, ahol mindenki táncolt csak Tojás nem, (így hívták a srácot, aki vállalta a lődörgést kamera előtt), volt lépcsőnbaktatás, volt tínédzser-szobában magányos fejrázós Led Zeppelin lemezhallgatás, és volt…jajj! – ezt akartam a legkevésbé – “belső monológ”

Csak mondta, mondta ez a Tojás, narrálva a saját képsorait, hogy: “szüleim azt akarják tanuljak tovább és akkor boldog leszek mint ők, de én tudom hogy nem azok. Magányosak, mint én vagyok, magányosabbak, pedig ketten vannak hozzá. Majd egyszer elmegyek ebből a kisszobából, de még nincs hová. Addig befelé utazom, a zene az én legjobb társam, ő semmit sem kérdez és semmit sem kér…”  

Szerintem elég lapos volt a szöveg, és tökre nem is kellett volna, de az kétségtelen, hogy így gyorsabban telt a három perc, amelyből majdnem hatvan másodpercet Tojás fejrázása tett ki. Csak himbálta, himbáltja a fürtjeit, a kamera egyre közelebbről vette, a végén már csak egy fekete hajzuhatag volt az egész.

A védésen, - mert a filmet meg is kell védeni, - bent ült vagy harminc tanár. Amikor felgyullad a fény ki kellett lépni a széksorok elé és várni a kérdéseket. Tudtam, hogy ez a koreográfia, mert egyike voltam az utolsóknak. Megszoktam már, ilyen névvel hogy Vészi, ritkán hívják az embert elsőként felelni. Úgy látszik a névsor az névsor, még a Színművészetin is. Gondoltam, most jön majd, hogy mi volt a koncepcióm, meg hogy akartam-e valamit üzenni. De csak nem akart jönni felém az első kérdés. Végül egy meleg, barátságos hang törte meg a csendet. Magas homloka bíztatóan ráncolódott.

 - Ez a fiú…ez maga?

 - Á nem,  - mosolyodtam el,  - nekem rövidebb a hajam.

Enyhe nevetgélés követte válaszom. Egy éles női hang szólalt meg hátrébbról.

 - Máriássy tanár úr úgy érti, hogy magáról szól-e a film?

 - Kösz Médi, - krákogott helyeslően Félix, de abban a torokköszörülésben érződött valami finom irónia, mintha leendő tanárom azzal kívánt volna bíztatni, hogy nem látszom olyan hülyének, nincs szükség szamárvezetőre, előbb utóbb megértem a kérdés átvitt értelmét is.

 - Hogy rólam? …Hát meg a Tojásról is.

-  Ki a Tojás?

 - Aki játsza a fiút, az a Tojás, a barátom.

 - Nocsak, maguk barátok úrfi?

(Ha ismertem volna Máriássy Félix szokásait, most erősen megkapaszkodhattam volna ebbe az “úrfi”-ba, mert ilyesmit csak akkor mondott, ha rokonszenvezett valakivel)

- Hát igen, ő olyan  barát, ...az egyik… - és egy kicsit felhúztam a vállam bizonytalanságom jeléül, mert most viszont tényleg nem értettem mire megy ki a kérdés.

 - Nekünk úgy tűnt, hogy magának nincsenek barátai. Akkor most jól átvert minket.

 - Nem akartam, - szabadkoztam fölöslegesen, mert hirtelen nem értettem a tréfát. Aztán mivel úgy éreztem muszáj valami nyomós magyarázattal szolgálnom, olyasmi csúszott ki a számon, amin magam is meglepődtem.

- ááá, ez csak a …koncepció, a koncepció akart lenni.

- Koncepció?

Aztán Félix még egyszer megforgatta játékosan a szót:

- Koncepció. Értem.

És bólintott, mintha elköszönni kívánt volna.

Mukáné pedig szélesre tárta előttem az ajtót.