Tudjátok az úgy van, hogy egyszer, valamikor réges régen, nem mindig esett az eső. Olyan is volt, hogy verőfényesen szikrázik az aszfalt, például a Rákóczi úton, amikor kipenderültem a kapun, és vágtáztam a Mézesmackó irányába. Drapp mokaszin volt rajtam, varrott orrú, anyám hozta Olaszországból, akkor még ő öltöztetett. Fehér ingem vakított, lólépésben szökkelve kerülgettem a járókelőket. Cél nélkül rohantam. Azóta sokszor gondoltam ezekre a percekre, ha azt kérdezték, mikor voltam igazán boldog életemben. Kevés konkrétum mondható el arról a ritka pillanatról, mikor egy nagy levegővel be tudom szívni az egész világmindenséget, és emelkedek a magasba, mint egy hőlégballon.
Akkor Mukáné intézett nekem egy ilyet. Végigcsörtetett papírhalmazával és három nevet olvasott fel. Az egyik, - pulzus százhetven, mint egy nagyon durva előzésnél -, … igen, igen és igen! - az egyik név pont az enyém.
Istenem, ez még csak az első forduló volt, de az hogy harmincból három, és hogy én, akkor úgy éreztem, hogy velem ebben az életben minden nagyon jó megtörténhet.
Az Astoria előtt, baloldalt a kürtöskalácsos mellett haladtam el, és “már tudtam, hogy hova, de hova megyek én”. Megjutalmazni magam megyek, mert már belémivódtak az önkényeztetés mechanizmusai, és most jogosan dönthetek magamba egy karamellturmixot. Ma már zacskóban is kapható, de akkor kizárólag a Mézesmackó monopóliuma volt Magyarországon. Cukor, tej és turmixgép kellett hozzá, térben és időben összerendezve, de akkoriban a sors úgy akarta, hogy kizárólag e vendéglátóipari egységben vehessem magamhoz ezt az italkülönlegességet. Álltam turmixos korsóval a kezemben, velem szemben pedig a pult feletti tükörben, ivó göndörfürtös fejem. És akkor a pohár súlya, az emeléshez szükséges erő, olyan ívet rajzolt a karomtól a vállamig, mely eddig sohasem tűnt fel. Eufórikus állapotomat nárcisztikus melegség fokozta, egycsapásra beleszerettem a vállamba. Mióta vágytam, hogy ott ahol a subclávius ráfut a kulccsontra, gömbölyű tenniszlabda domborodjon, és ne bökdössék az ingemet vállamnak kiálló porcai! Most, ezen a kivételes napon ez is megtörtént. Muhammad Ali feszülő vállai ugrottak be, amint győztes bikaként áll Sonny Liston felett. Az én meccsemnek még két nehéz menete hátra van, de ezekkel a vállakkal én is győzni fogok!
Jut eszembe egy kis kitérő, de valahogy idevág. Csak muszáj kicsit ködösítenem a neveket illetően, mert senkit sem szeretnék bántani:
Tán épp két felvételi forduló közt történt, hogy egy koranyári este a Városmajorban Mos és Mos kölcsönösen vállon hányták egymást.
A helyzetet nem egyszerű elképzelni, elég valószínűtlen történet, nekem is csak nemrég adták elő, ha akarom elhiszem, ha akarom a modern népmese kategóriájába sorolhatom.
Hogy megkülönböztessük a két Most-t, nevükhöz hozzáteszek még egy előtagot: ZéMos osztálytársam volt, végtelen gyors észjárású, ivós, gitáros-matekos, csontos fiú, HaMos pedig az orosztanárunk. Ez utóbbi, - ma már tudom, így harmincjónéhány év után, - nem csak fiatalos, de effektíve fiatal is volt, negyven alatt egy vonással. Neki köszönhetem, hogy megtanultam a fotózás technikáját, kulcsot adott a fizika előadó mögött húzódó sötétkamrához, bemutatta, miként kell lötykölni az előhívóban a filmtekercset, feloldani fixírsót, portalanítani a negatívot, piros papírt tenni a falilámpába. És ennek legalább semmi köze nem volt az orosz tananyaghoz, melyet kötelességből nyomatott nekünk, bár amilyen lelkes fazon volt, még az is lehet, hogy élvezte annak tanítását is. ZéMos-nak is hálával tartozom, mert bevett az osztályzenekarba dobolni, pedig no képzettség, no abszolut hallás, és no dobfelszerelés részemről. Csak a nagy akarás. Bemutatta nekem Frank Zappát, akit istenített és vadul utánzott, valamint azt mondta, hogy a King Crimson az jó (pedig nekem mindkettő zagyvaságnak tűnt a Stones-hoz képest). Bemutatta az apját is, aki végig a próbák alatt részegen aludt, pedig nem voltunk túl halkak. Az elheverő fater állítólag matekzseni volt, csakhát az „ötvenes évek szűk levegője” meg a hatvanas évek hirtelen tágulása következtében megzavarodott, és hirtelen alkoholista lett.
Hogy nem, hogyhogy nem, ZéMos is ivott, jó hogy óra alatt azért nem, de amúgy mindenkor. Ennek ellenére a matek dogaírásnál piaszag-ide-oda, minden oldalról nyomultak rá az osztálytársak, fejében lévén az egyedüli üzembiztos megoldás. Vannak örökletes dolgok.
HaMos is okos volt, kellően exibicionista és jó humorú. Aljas sem volt, nem akart kibaszni a gyengékkel sem. Lehet, hogy egyszerűen szerette a diákokat? Valamit biztos jól csinált, mert harminc év után is ő volt az egyetlen tanár, akit minden osztálytalálkozóra elhívtunk. Hozzáöregedtünk, egyenrangú félként kezeltük. Ilyenkor végigfaggatott minket, ki hányadik feleséggel, hányadik gyerekét hova írattja. És még a válaszokat is megjegyezte. Öt évvel később tudta, honnan kell folytatni a beszélgetést. Mondták róla, hogy meleg, imádja édesanyját, vele él, és nem fog elköltözni a szoba-konyhából. Aztán meghalt a mama és HaMos élete különös fordulatot vett. Büszkén dicsekedett, hogy hetvenéves létére egy öt éves kisfiút nevel. Nem egyedül persze, az unokaöccsével gondozzák a gyermeket. Valami zavaros sorsú papa és mama is tartozott korábban a kisfiúhoz, de ezek börtönbe kerültek, kurvák és stricik voltak, ...a részletek a homályba vésznek, lényeg, hogy HaMos öreg korára egy jóval fiatalabb férfire cserélhette végre az imádott anyját, és valahogy még gyerekük is lett.
Innen a közelmúltból most azért visszakanyarodnék a nyitó mondathoz, hogy is volt ez a kölcsönös vállonhányás:
A Budapest szállóban tartott békés érettségi bankett után, kiszállingóztunk a teraszra. Végre lehett cigizni úgy, hogy a tanár uraktól lejmoltuk hozzá a mezitlábas szimfóniát, és nem vágtak hozzá szörnyülködő pofát. Tudták, vége a színjátéknak, megszűnt a felelősségük, nincs hatalmuk felettünk, hamarosan emlék-kategóriába soroljuk át egymást, kölcsönösen. De volt aki nem elégedett meg ennyivel. Sta például, aki padtársam volt és legjobb barátom, karonfogta Efikét és határozott léptekkel elhagyta a helyszínt, begyalogolva a sötét Városmajori parkba. Próbáltak ők már járni egymással, de a dolog mindig gellert kapott, amikor Sta lesmárolta Efikét. Efike ugyanis rendre nyitva felejtette a szemeit, hatalmas pilláival nagyokat verdesve bámulta Sta krumpliorrát. Sta pedig begurult, hogy ilyen nincs, elképesztő, hogy egy lány ennyire ne adja át magát a csóknak, hogy fogja meg így a melleit, hogy matasson tovább? Ilyenkor aztán veszekedés, szakítás.
De ez az este más volt. ZéMos egy üveg zöldszilvánival járta magányosan a parkot, és Zappát üvöltözött. HaMos szintén egyedül indult útnak, hogy milyen céllal, azt már nehezen tudta volna megmagyarázni a részegségnek azon a fokán. Tény (vagy nem tény), hogy mindketten egymástól függetlenül elhaladtak a pad mellett, ahol konstatálták, hogy Efike kitárta Stának az ölét és a szemei is le voltak rendesen hunyva. HaMos nem volt irígy, mert ugye jó tanár nem féltékenykedik a diákja boldogságára, főleg ha meleg, ZéMos pedig olyan részeg volt, hogy távol állt tőle bármiféle nemi vágyakozás. Ekkor történt, hogy a pislákoló utcai lámpák fényéban a két Mos váratlanul megpillantotta egymást és ettől határtalan jó kedv és filozófikus derű töltötte el mindkettőt.
- Ma éjjel minden megtörténhet, - állapították meg kölcsönösen, és szeretetük jeléül boldogan megölelték egymást.
- Minden, - erősítette meg ZéMos, - és sugárba lehányta tanára zakóján a válltömést.
Tán a felszabaduló szag hatására, tán anélkül is megtörtént volna, de ebben a pillanatban HáMosból is elindult kifelé a savanyú folyadék. Aztán még sokáig álltak és elérzékenyülten lapogatták egymást.
Mivel a temetésen állati hideg volt, és annyian voltak, hogy be sem jutottunk a ravatalozóba, odakint toporogva, ilyen és ehhez hasonló történetekkel múlattuk az időt. Aztán végre kijött a pap, és a sírásók beemelték a koporsót a fehér mercédeszbe. Osztályokba verődve álltunk és bámultunk a fadobozra, melyben ott fekszik anekdotánk tárgya. Sok osztály, húszévesek, negyvenévesek, ötvenesek. Pierszingesek és ősz szakállasok, bodorított hajú lánykák, kopasz lerobbantak. Annyian voltunk, mintha évzáró lett volna a hajdani iskolánk udvarán. Hámos-t pedig vitte előlünk el a fehér autó. Csak néztünk, és meg se rendültünk volna ebben a nagy hidegben a sok hülyéskedés közepette, ha nem láttuk volna azt a sírással küzködő fiatal férfit, aki egy tízéves kisfiút ölelgetett a hóna alatt. Mentek a merci után, és egyszerre rázkodott a válluk. Ez a kép fog megmaradni bennem. A vállakról jutott eszembe, hogy leírjam ezt a történetet.