Surányi Andris már évek óta nem teszi be a lábát a „gyár”-ba. Pedig asszisztensként éveket lehúzott, betéve ismeri az A-tól G-ig terjedő épületegyüttest, a ruharaktárakat, a fotóarchivumot hármas-négyes műtermet, a kazánt és a személyzeti főosztályt. Később rendezői státuszt kapott, az Alkotói Iroda tagja lett, a Hétfői Műhelyben stúdió vezető-helyettesi rangig vitte, még kedvelték is a kollégák. Apránként mégis kikopott, - azt persze maga sem tudja mikor, de – egyszer csak nem jött többet, mint az ágyrajáró szerető, aki ugyan nem szakít, mert nem kedveli a nagy jeleneteket, ám aztán csak feltűnik, hogy évek óta nem jelentkezett, lehet, hogy már nem is fog soha többé. Így maradtak ki mások is a filmgyárból, látványos szakítások nélkül, csodálkozva rákérdezünk, vajon mi lehet vele, száz éve nem láttuk.

Most mi tűntünk el csendben, csak már nem nagyon volt akinek feltűnjön. Az a dokfilmes kiscsapat, a Fórum Film Alapítvány, melyet egy ideje vezetgetek, majdnem utolsóként távozott a sülyedő hajóról. Pontosítva ezt a pátoszos hasonlatot, meg kell hagyni, hogy nincs itt semmiféle sülyedés és semmiféle hajó. A filmgyár inkább egy megöregedett szakszervezeti üdülőre emlékeztet, melynek először az uszodáját adják ki gombatermesztésre, aztán a teniszpályákat hétvégi ócskapiacnak kínálják bérbe, végül a maradék dolgozót a karbantartó műhelybe szállásolják el. Most mindössze eljött az ideje, hogy mielőtt végképp elkorhadnának a fűtéscsövek és beázna a tető, az utolsó három filmrendező és két gyártásvezető hóna alá kapja legszebb filmtekercseit és távozzon. Még elbúcsúzni sem tudtunk egymástól, mert nem mindenki jár be naponta, ha jól emlékszem, aznap épp nem volt kitől.

A legjobb amit tehetünk, hogy megpróbáljuk a dolog jó oldalát nézni: önként mentünk, és nem küldtek. Ugyanannyi pénzért otthonosabb, napfényesebb helyen fogjuk tölteni napjainkat. A helyszín persze egy lakás lett, többé nem hülyülünk a nagy közös menzán, forgatásainkat önállóan szervezzük, nem ugrunk be többé a vetítőbe izgatottan kukkolni valamelyik Mester készülő filmjének snittjeit. De a menza már rég az ifjú TV2-es celebek tanyája, a vetítő kopott foteleit régesrég belepte a por. Vannak persze műtermek Fóton, Etyeken, ott forognak az amerikai bérmunkák, ha sikerül kedvező áron kínálni a szolgáltatásokat. A magyar filmek nem ott készülnek. A mi helyszínünk a pesti utca, a barát kölcsönvett lakása, egy öreg autó, egy csónak. Nem baj ez, csak vidáman kell tudomásul venni, elmúlt egy korszak, elmúlt a Latinovits kávézó, nincs többé Illés Papi, nincs többé nagy Máriássy-osztály mítosz. Maradtunk mi, bérelt lakásokban tanyázó kis producerek, rendezők, és onnan rángatjuk egyre rezignáltabb kézmozdulatokkal az államtehén apadó tőgyeit.

Az utolsó lökést az adta, amikor egy nap szét kellett választanom két verekedő embert.

A folyosóról szokatlan ordibálás szűrődött be. Rég hallottam ilyen ijesztő, valóságos dulakodás hangot. Ugyan az “F” épület is a filmgyár része, de errefelé ritkán forgatnak. Meg aztán az ember rögtön megérzi ha valami komolyba megy, a színjátszásban mindig van valami hamis, még ha jó, akkor is csak egész jó, de nem gyomorszorító. Érezhető volt, hogy ezek a zajok, csusszanások, ajtófélfába ütődések, igazán egymásnak esett férfiaktól valók, talán többen is vannak. Felrántottam az üvegajtót. Egy alacsonyabb szakállast és egy őszes, fekete kabátost láttam egymásba kapaszkodva.

- Rohadt geci!  - üvöltötte a kabátos, most, hogy próbálom összerakni az emlékkockákat, talán szemüvege is lehetett, bár ebben nem vagyok biztos. Mire kiértem már csattant a pofon, az alacsonyabb csapott ököllel az idősebb fejére. Csontnak és húsnak hülye hangja van ha találkozik, azt se lehet rendesen utánozni, mert az ütés mindig esetleges, a filmes zörejszinkron pedig kiszámított és steril. Melléjük léptem és két karomat közéjük emeltem:

- Hagyjátok abba!

A hangom közepes erővel hagyta el a torkomat, kijöhetett volna határozottabban is, minthogy léphettem volna kettejük közé, de akkor valamelyiküknek hátat kellett volna fordítanom, és ennek kockázatát nem vállaltam. Kontrollálni akartam a helyzetet, a két embert egy időben, egyforma szigorral szerettem volna leszerelni. Mint szülő, aki ha veszekedő gyermekeit látja, nem gondol arra, melyiknek lehetett kezdetben igaza, csak azt akarja, hogy kifordult énjük térjen vissza azonnal normális állapotba.

A helyzet azonban nem sokat változott: akár egy kimerevedett képben,  álltak egymással szemben, mellettük én, továbbra is előretartott karral.

- Engedd el! – hallottam a saját hangomat, ez már az előzőnél bátrabban szólt. Felfogtam ugyanis, hogy az őszes-kabátos dacára a bekapott ütésnek, markával görcsösen szorítja a szakállas pullóverét, karjánál, vagy mellkasánál, franc tudja már. Így nem jutunk egyről a kettőre, ráadásul újabb “te geci”-vel ingerelte az alacsonyabb férfit és tán valami rúgásfélével is próbálkozott, úgyhogy a lábamat is közéjük ékeltem, mert azt sem engedélyezem. Beugrott, hogy egy bokszbírónak ennél lényegesen hatékonyabban kellene fellépnie, de itt mások a szabályok, valamelyikük könnyen ellenem fordulhat, akár mindketten is. A kabátos részeg volt, nagyhangú, elszánt, begőzölt, de ügyetlen. A kisebbik most megint fürgén megütötte, a tőlem távol eső, szabadon lendíthető karjával. A találatról ismét a sajátos csont-bőr hang tanúskodott, túl közel voltam hozzájuk ahhoz, hogy lássam a becsapódást, de lábunk előtt a padló megtelt vércseppekkel. Sok-sok sötét csepp, és ahogy a kabátos arcára fókuszáltam, orrából útnak eredt egy kis vérpatak. Ekkor már folyamatosan előadtam nekik, lényegében olyasmit, hogy ha nem hagyják abba, innen kirakatom őket, mert ez itt egy filmstúdió, ide külföldiek is járnak, valamint normális, komoly munka folyik itt, és ez a viselkedés, ez nem illik ehhez a helyhez.

A vér látványától a szakállas enyhülni látszott, - mint aki mégiscsak dűlőre vitt egy helyzetet és érvényt szerzett igazának. Szabadkozott, hogy ő nem köteles megtűrni munkatársnak egy ilyen részeg állatot, majd eltűnt a vécé irányába. Közben előkerült az én munkatársam is, elláttuk papírzsebkendővel az orrbavertet, felszólítottam őket, hogy álljanak messzebb az összevérzett területtől, mert most még szét is fogják hordani. Visszatért a szakállas felmosófával és kézséges takarításba fogott. Közben újabb adalékkal szolgált: őrző-védő céget üzemeltetnek, nem a filmgyárat őrzik, hanem bárkit, aki megrendeli a szolgálatukat, a részeg pedig valami hivatalsegédféle, aki rendszeresen ittasan veszi fel a munkát.

- Egy tintapatron cseréje három órát tart nála, de mostmár ki van rúgva – dohogott a kisember, akinek apró termetét jól karbantartott izomzat vette körül. Gondolom, maga is őrző-védő lehetett, mielőtt diszpécser munkára adta a fejét. Végignéztem a gatyámon és a cipőmön, - biztonságos terpeszben állhattam a verekedés alatt, nem jutott ki a vércseppekből. Próbáltam magamban összegezni a történteket: erélyeskedtem, de azért remegett a hangom, bátran közbeléptem, de jelentős befolyással nem voltam az eseményekre. Ettől még meg is késelhették volna egymást, nyilván azt is csak utólag vettem volna észre. A vizes padlón azonban találtam némi kivetnivalót. Elküldtem a szakállast még egy fordulóra. Ment is a felmosófával.

Magunkra csuktam az üvegajtót. Titkárnőm szeméből büszkeséget olvastam ki, idősebb munkatársam is meg volt elégedve fellépésemmel.

Én nyugtalan és szomorú maradtam. Tudom, - ilyenkor idő kell, míg képes leszek visszatérni már lényegtelennek tűnő tennivalóimhoz.

Hiszen az ajtón túl folytatódik a dráma. A részegnek felmondanak, lehet, hogy ez volt az utolsó állása. A cégnek sem jósolok nagy jövőt. Szomszédaink kéthavonta változnak, és egyre szakadtabbak jönnek. Az igazgató egy ideje szállodaként működteti a filmgyárat és nem válogat a bérlők között. Alattunk Szabó István irodája,  - beteg, gerince fáj, alig tud járni, - jobbra hátul Tarr Béla szobája, - fontolgatja, hogy végleg abbahagyja a filmezést, átellenben Sándor Pál, - ő sem biztos, hogy bele mer még egyszer vágni…

mellettünk pedig tombol Valóság nevű nagybátyám, - ahogy Bereményi mondaná.

- Már nem jó itt. – zártam le magamban egy korszakot, mely kezdődött azzal a bizonyos Herskó látogatással 1970-ben, és csúcspontja 1978 lehetett, amikor Csillag Ádámmal, mint két szinkronba kötött pulikutya, ellentétes irányból tereltünk össze ötszáz statisztát a Gyár udvarán. Kezdő asszisztensek voltunk Bánk Kapitány oldalán, a dolly tetején pedig a “pipás” Révész ordította teli torokból:

- Kurbinder, várnak a lányok!

Ez valami zavaros végszó lehetett, a Lumumba utca összes épülete fényárban úszott, Széchényi Feri akkora fahrtot építetett, mint a városligeti hullámvasút, és azokban a hetekben nem volt olyan barakk a filmgyárban, mely ne a “Ki látott engem” című ópusz diszleteként fungált volna.

Legendás film volt, negatív legenda, sok vicc született a szakmában, mindnek az volt a lényege, hogy a monstre mozit az ég világon senki sem látta, miként a főszereplő Safranek Karcsi sem talált rá Ady-ra, hiába kereste agyba-főbe másfél órán keresztül.

A “pipás” Révész pedig szomorúan kisomfordált a játékfilmgyártásból, hiába a korábbi nagy sikerek Latinovits-al, a szakma könnyedén elfelejtette arisztokratikus, régi vágású személyét.

Mi viszont Ádámmal egymásra találtunk és barátok lettünk. A filmgyárba persze ő sem jár régóta. Ismerőseivel a Facebookon mereng régi dicsőségeken. Az biztos, hogy ott most több kedves kollégát találunk, mint a Róna utcai büfében.

Ja, majdnem megfeledkeztem az utolsó mohikánról,  - pedig ő vett fel engem a Filmgyárba: úgy látszik Várkonyi Zoltán annyira elmerült önmaga szobrocskájának építésében, hogy nem vette észre, kiment mögüle a Filmgyár. Egyszer majd jön egy darú és felemeli. Elviszik a szoborparkba, mint szocialista relikviát. Esetleg lerakják a Vígszínház elé, ott még szeretettel emlékeznek rá. Aztán jönnek a buldózerek és letarolják az öreg műtermeket.

Jártatok mostanában Pasaréten a hajdani Balázs Béla Stúdió környékén? 1916-ban Rákosi Tibor ott alapította meg a Star Filmgyárat. Mi már csak a Mafilm részeként ismertük, rengeteg tévéfilm forgott ott, végül oda is modern lakóparkot építettek. Már szép árnyas lombokat eresztettek arrafelé a fák.