1971-ben nagyjából ezren hittük azt, hogy van valami alapunk elmenni a felvételire. Az első fordulónál úgy tolongtunk a Rákoczi úti épület folyosóin, mint zavart birkák a vágóhídon. Középkorú sötétkosztümös nő terelt bennünket szűk kis osztálytermekbe, éles hangjával próbált rendet vágni a zsivajban. Mukáné, -  lehet, hogy most megsértődik a kormeghatározáson, - bocsánat, én még csak tizenhét és fél éves vagyok, minden körülöttem lökdösődő öltönyös kamasz közül a legfiatalabb. Az én perspektívámból nézve Bódy és Dobai megtermett benga férfi, Máriássy Félix, Makk Károly koros úr, Szöllősiné, Fövényné öreg tanárnéni. Persze ezeket a neveket akkor még nem ismertem, szorongásukat leplezni igyekvő fazonokat érzékeltem csak, vállra vetett sálakat, zsebrevágott kezeket, fehér nylonharisnyákat, dauerolt és tupírozott hajakat, kövön kopogó cipővasakat.

 - Operatőrök jobbra, rendezők balra! – hangzott fel Mukáné kiáltása, miközben ceruzával rejtélyes jeleket rajzolt az aznapi névlistára. Előttem megnyílt a tömeg, hirtelen egyedül maradtam középen.

 - Maga mit ácsorog itt, hogy hívják, melyik szakra jött?

 - Nem tudom.

 - Tessék?

 - Vagyis, azt tudom hogy hívnak, de én azt hittem... egyszerre lehet tanulni a kettőt.

 - Édesem, ez két párhuzamos osztály lesz, gyorsan döntse el mit akar, és töltse ki a tesztlapokat!

Mukáné rántott egyet a szoknyáján, tanulmányi titkári felelősségének teljes tudatával végigmért.

- Érettségije van?

- Most készülök...nagyon, de... már megvolt a ballagásunk.

 

 

Hezitálásom oka az volt, hogy leginkább egyik sem szerettem volna lenni. Se operatőr, se rendező. Az Árpádban, ahová jártam, volt két-három különös osztálytársam, akik nem arra használták a fényképezőgépet, hogy egymás idétlenkedéseit megörökítsék, és nem is a kirándulások nevezetes műemlékeit kattingatták. Ezek a fiúk, Varga Dénessel az élen, lerobbant tárgyakat, mogorva tekintetű férfiakat, kisírt szemű nőket fényképeztek, kóboroltak műanyaglencsés Szmenájukkal és olyanokat mondtak egymásnak hogy: „fú apám, ez nagyon andergrand!

Hozzájuk csapódtam, bepróbálkoztam néhány elhagyott játszótér fotóval, szakadt telefonfülkével, de nehezen fogadtak be. Bükköny, - ez volt Dénes művészneve, - szigorú, igényes ítész volt.

- Ez nem andergrand. – szögezte le legtöbbször. Aztán Bergman „Ritus”-áról faggatott, hogy láttam-e.

- Nem. Miért, kellene?

- Kellene.

Aztán megnézte velem újra, mert ő vagy hatszor látta már. Furcsa idegesítő nyelven, zavaros idegbeteg színészek hadakoztak egymással, végül valami nagy faragott fasz is előkerült, amitől egy vizsgálóbíró nagyon ideges lett. Nem mondom, hogy túl sokat értettem a történetből, de Bükköny elvárta, hogy padlót fogjak ettől a filmtől.

Mentünk fotózni, mentünk moziba, aztán megint fotózni. Lettünk hárman, négyen, öten. Sose beszélgettünk, de kialakult egy metanyelv. A Blaha Lujza téren, vagy a Nagycsarnokban ha megakadt a szemünk egy jeleneten, egy arcon vagy egy kiömlött tejeskannán, pontosan tudtuk, hogy érdemes-e gépért nyúlni, hogy andergrand e vagy sem.

 

Apám örült ennek az önképzőkörnek, jól ismerte a tagokat, ő volt az osztály történelemtanára. Bár a fiúk nem voltak túl jó tanulók, de apámnak volt egy elmélete a művészérzékenység és a tárgyi tudás fordítottan arányos mivoltáról, szóval nem várta el, hogy aki jó fotókat készít, az a negyvennyolcas szabadságharcot is betéve tudja. Bizarr volt vele iskolába járni, reggelente lekászálódtunk talpig bőrruhában és cellofánban a P20-as motorról, mint Don Quijote és Sancho Panza, bevonultunk a suliba és onnan kezdve magázódtunk.

 

Mondtam apámnak, hogy fotóművész szeretnék lenni vagy dobos, mert benne voltam az osztályzenekarban is. Erre ő azt mondta, hogy jelentkezzek kesztyűipari tanulónak. Mert kell egy rendes szakma is az életben. Esetleg hangszerkészítőnek, aztán szakosodjak dobgyártásra. Na és persze a Bölcsészkarra, olasz-magyar szakra, mert bolondság lenne kihagyni, ha egyszer tudok olaszul.

 - A fotózás mégiscsak... mint művészet... szóval a kesztyűk nem annyira... – próbáltam erősködni, de apám értésemre adta, hogy amiről én álmodok az nincs Magyarországon. Nem tanítanak fotóművészetet, lehet valaki műtermi fényképész, vagy sajtófotós, loholhatok Kádár után amikor homlokon akarja csókolni az úttörőket.

Elkeseredtem, vitáink holtponton vergődtek.

Aztán egy reggel fogmosás közben leesett neki a megoldás:

 - Jelentkezz a Színművészetire! Ott olyat tanítanak amire te vágysz.

 

Dárdai Hugó körül kering egy legenda. Azért mondom, hogy legenda, mert a felvételi vizsgafilmek illékonyak mint a tavaszi parfum. Beszélni lehet róluk, de mindnek nyoma veszett. Akinek mégis megvolna, az szóljon, mert csodaszámba fog menni. Szóval a Hugó baromi szemtelen filmet csinált. Letette a kamerát szemben az Urániával a zebránál, és megszólította az embereket.

- A Színművészetire szeretnék menni, meg tudná mondani azt hogyan kell?

Persze mondták neki, hogy itt menjen át, aztán forduljon jobbra, menjen harminc métert, ott egy kapu, na azaz!

Be is jutott.

De én, én hogy jutok be?

 

Miután Mukáné némi rosszallással magamra hagyott, odasomfordáltam néhány jelentkezőhöz.

- Te, mit kérdeznek az operatőröktől?

Egy köpcös vastagszemüveges, - többszöri nekifutó, - kapásból tudta a választ.

- Newton törvény, fotonok, fénysebesség, optikai fordítás, camera obscura, ilyenek.

- Aha. Ennyire fizika? – nyeltem egyet, aztán hallgattam egy sort.

- És a rendezőknél, ott mi van?

- Ott megkérdezik milyen filmet láttál a moziban.

 

Bergman-ra gondoltam, a Ritus-ra, a vizsgálóbíróra és a faragott faszra.

 

Aztán bementem abba a szobába ahol a filmtörténet leendő nagy rendezői várakoztak szépen sorukra.