Egy dolgot biztosan nem kéne csinálnom: ígérgetni. Ha azt írom a poszt végére, hogy holnap folytatom, még nagyon komolyan gondolom. De jön a holnap és dolgozom, délután gyerekért megyünk, vacsorázunk, aztán vagy leülök a géphez és elszigetelődök, vagy Judittal maradok, beszélgetünk, morgunk, szeretgetjük egymást. Ez utóbbi esetben a beígért poszt finom távolodásba kezd, és megy egyre messzebb. Mert ha nem íródott meg következő nap, akkor már két nap múlva sem sanszos, az ember könnyen beleszokik a halasztásba. Persze én a gép mellett is rengeteg időt el tudok baszni. Programokat installálok, olvasgatok, elábrándozok, átkapcsolok egy focijátékra, válaszolok egy két mélre, az órák meg szaladnak. Terjeng bennem a nyomasztó érzés: el fog múlni az élet, és én még mindig csak készülök az „alkotással” (rohadt egy szó, kurvára nagyképű, gyűlölöm, de használom) – szóval készülök az alkotással eltöltendő termékeny évekre. Nagyszerű terveim vannak, egyik projekt átér a másikba, löki előre a következőt, mint a golyók a billiárd asztalon, végül az összes célba ér, begurul a megfelelő fekete lukba és eltűnik tompa robajjal a zöld filc alatt. Ott, a sötét alagutakban, a halhatatlanság bugyraiban. Ott végzi ez a sok nagyszerű terv.
Több baj is van itt. Egy, hogy nem hiszek a halhatatlanságban. Shakespeare sem halhatatlan, meg van az bizony rendesen halva. Tök mindegy neki, hogy még hány száz évig játsszák élvezettel a darabjait. Tudta is előre, röhögtek is mindig a sírásók, kezükben forgatva a nagy emberek koponyáit. Másik nagy baj, hogy az nem elég, hogy én elhatározom, - nagyot fogok alkotni. Meg is kell, hogy csináljam (írjam, filmrendezzem, satöbbi) és még az is kell, hogy másnak is működjön a dolog, ne csak nekem. Valami nagy kollektív fájást, sóvárgást, boldogságot kell, hogy eltaláljak, korszakot, generációt megragadni, nevettetni, ríkatni. És ha mindez megvan, akkor mi van? Egy napon halt meg Antonioni és Bergman. Ez aztán hír volt, az élők mind megdöbbentek. Géniuszok egyszerre távoznak, mi ez már? Őrületes apokalipszis. Csak ők ketten, pont ők nem tudtak az egészről, fel sem foghatták: Bergman nem tudta, hogy Antonioni néhány óra múlva követi. Antonioni nem tudta, hogy Bergman meghalt, mert már nem volt kíváncsi a világra. Fogalmuk sem volt a Teremtő számukra megrendezett gyönyörű opuszáról. Tehát az ő szempontjukból nézve tök fölösleges művészkedés volt.
Darvas Iván egy napon halt meg Borbély Károly marosvásárhelyi színpadi munkással. Mindketten pontosan ugyanannyit éltek, sőt még a színpad közelében eltöltött évek száma is kísértetiesen megegyezik. Darvas halhatatlan lett, Borbély pedig hallhatatlan. Azaz, a kutya sem hallott róla. És számít ez? Kevesebb ettől az ácsmester? Vagy Darvas talán több?
1973-ban, akkoriban mikor Kaposvárra jártunk Ascher-t nézni, Felföldi Lacika az egyik legnagyobb színésztehetségnek számított a főiskolán. A film számára Bódy Gábor fedezte föl, játszott a legendás „Amerikai Anzix”-ban.
Aztán mindketten öngyilkosok lettek. Bódyról mindannyian hallottatok, na de ki az a Felföldi? (majd holnap mesélek róla, megígérem, legfeljebb nem tartom be…)
Ki is volt a Felföldi? Hát ő az baloldalt itt a képen. Na meg ő az aki azt kérdi:
- Nem ismered Medve Billy-t?
Hallgassátok meg a linket a kép alatt.
Legalább megtudjátok a választ.
Ha még mindig nem ismered, mert nem indult el a hanglejátszó, akkor klikkelj a színes betükre
utolsó ötlet PC-sek részére: quicktime letöltése innen:
