Voltunk színházban. Azért járunk színházba, mert Judit imádja én utálom. Így mind a ketten jól járunk. Ha véletlenül jó az előadás, ő pontosan azt kapja, amit remélt (és ezért boldog), én pedig meglepődök, hogy minden számításom ellenére mégsem szart látok (és azért vagyok boldog). Azt hiszem én a főiskolán romlottam ennyire el, ...igen, már megint azok a hetvenes évek...

1971. Szinház és Filmművészeti Főiskola, Odry színpad. Éppen túl vagyunk az első félévi vizsgánkon. Rettegés, hideg izzadás. Tanáraink közlik az osztály ötven százalékával, (ez négy embert jelent), hogy alkalmatlanok, tévedésből lettek felvéve, de év végére feltétlenül kiköszörülik a csorbát. Ki leszünk rúgva. Erre azért nem számítottunk, bár a tanárok folyamatosan nyökögtek és indignáltan himbálták a fejüket, ahányszor előadtuk a félévi filmek tervét. - Miért pont ezt? Miért pont így? Miért pont azzal a színésszel? Miért pont a Margit hídon jönnek velünk szemben? Miért pont egy trabantba szállnak be... - és jött a többi hasonló kérdés részükről.
Na jó, bedöngöltek a földbe, de nézzük meg hogy járnak a párhuzamos osztályok, a színészek, a színházrendezők, hátha őket is úgy basszák le, hogy meg sem állnak zokogva az Erzsike presszóig, ott aztán telinyomandó magukat vígasz gyanánt Lánchíd konyakkal. Átmegyünk testületileg (mind a négy ember) és mit látunk-hallunk? Őrjöngés, vastaps, visongás, lábdobogás. Szakácsi Sanyi Elvis stílusban vonaglik a színpadon, Szerencsi Éva kacsingat hatalmas szempillákkal, Kalocsai Miklós hátraveti dús fekete haját, Soproni Ági flitteres miniszoknya alól villantja combjait és a közönség fülsiketítően fütyül és lábdobog.
Le vagyok ragadva ennél a lábdobogásnál, mert a tetszésnyilvánítás e formáját még azt megelőzően soha sem tapasztaltam. Az hagyján, hogy az ember kivetkőzve magából vörösre pirítja tenyereit egyiket a másikhoz csapkodva, (azért gondoljátok el, mennyire abszurd ez egy marslakó szemével nézve), na de az, hogy mint hisztis kisgyerek, ültében toporzékoljon vagy kétszáz diák, ez azért már kényszerzubbonyért kiált. Nyilvánvalóan elöntött bennünket a sárga irígység és a döbbenet: miközben mi a szomorú, elidegenedett valóságdarabokat, mint vérző szívünket tálaljuk érzéketlen tanárainknak (Máriássy Félix, Gábor Pál, nyugodjanak békében), ezek itt ripacskodnak teljes gőzerővel, és a publikum, vizsgáztató tanárostól, idült mosollyal az arcán élteti a magamutogató bohócokat. Leforrázva vonultunk át az Erzsikébe. Csak mi vagyunk tehetségtelenek. Csak mi négyen, az egész főiskolán.
Innen datálódó színház-undorom később külön ideológiával bővült: a filmben léteznek plánok, közeliek és tágak, ezek váltakozása teszi élvezetessé a tereket és átélhetővé a történetet. Ezzel szemben a színházban a rögzített székünk irányából, egyetlen nézőpontból vagyunk kénytelenek órákig bámulni a diszletben vergődő színészeket, akik ráadásul természetellenes hangon ordibálnak, nehogy hátul valaki lemaradjon egy szóról. Összegezve a színház az a hely, ahol túlpörögve, ósdi darabokat adnak elő hiú és bizonytalan emberek, akikhez hátra kell rohanni előadás után és akkor is azt kell mondani, hogy „isteni voltál!”, ha közben órákat aludtunk kényelmetlen pozitúrában.

Ezért is tűnt hülye ötletnek, hogy préselődjünk össze egy trabantban öten és menjünk le Kaposvárra Dosztojevszkij Ördögöket nézni. Ha nem győzött volna bennem a hordaszellem, biztos itthon maradok. De mert a többiek nagyon menni akartak, a Trabantos nő meg az enyém volt, túlságosan antiszociális lett volna elrontani a többiek örömét. Így éltem át életemben először, egy kihalt városka aláducolt páholyában, hogy megáll a lélegzetem féluton a tüdőm és a torkom között, lüktet az ér a homlokomon és mintha azonnal szomjan halnék, olyan mohón iszom a színészek minden szavát. Ott voltam közöttük a füstös díszletben, közelebb hozzájuk, mint valaha bármilyen nagyhatású film hatalmas vászna engedte volna. Mintha örök frigidség állapotából mennyei orgazmus ébresztett volna, úgy csapott végig rajtam a csoda. Megértettem mit tud a színház, ha működik. És akkor megtanultam egy életre egy nevet: Ascher Tamás. Így hívták a varázslót.

A minap látott „Jógyerekek képeskönyve” előadásnak is ő a rendezője. Igaz, közben eltelt több mint harmincöt év.