- Monsieur, ne balancez pas, ne balancez pas, mert hanyatt esik!

Ezt a mondatot szoktuk emlegetni csonka osztálytalálkozóinkon, ha tanárainkra kerül sor. Csonka osztály, csonka tanárok, nyolcan indultunk, de Bódy Gábor már ’85-ben végzett magával. Vezető tanárunkkal mi végeztünk, - Máriássy Félix szívének túl sok volt a kor feszültsége, erre tettünk pontot zavart fiatalságunkkal. Idétlenkedéseinkkel Madame Fifi-t is megleptük, eddig nem hülyegyerekeknek tanította a franciát, de most kijutott neki egy adag. Esti Jancsi órán pipázott és billegett a szék hátsó lábain. Combjait előrenyújtotta, karját széttárta, atléta módjára egyensúlyozott, és közben az ablak felé eregette az illatos füstöt. Madame Fifi már hatvan elmúlt akkor is, és harminc éve nem látta férjét. Radnótiról nem beszélt, mi pedig nem bombáztuk illetlen kérdésekkel. Inkább hülyültünk, karikíroztuk a nyelvet, - papül a padon, labanszörlekopo demárnö, - stílusban. Fifi kicsit szigorkodott, de kismacska képén folyton ott bújkált a cinkos mosoly: jobb velünk, mint valami búskomor filosz-társasággal. Ekkor ejtette ki száján a legendássá vált mondatot:

- Monsieur, ne balancez pas, ne balancez pas, mert hanyatt esik!

Vátesz lehetett, mert hatalmas reccsenés, koppanás, és kusza, hömpölygő pipafüst következett. Esti Jancsi a földön, négykézláb törött széklábak között, mi meg percekig gurguláztunk. Fifi leszögezte:

- Mondtam, hogy ne balancez pas, de magának hiába beszélek.

Harmincnyolc év telt el azóta, és én bevallom őszintén, nem túl sokat hallottam Madame Fifi felől. Azt hittem rég eljutott Miklóshoz, de tévedtem. Már hatvanhat éve nem látták egymást. Most én mondanám: Madame, ne balacez pas, mert hanyatt esik, és abból nagyobb baja lesz mint Esti Jancsinak, - de már késő.

Olvasom, hogy kilencvennyolc évesen megbotlott a szőnyegben és csontját törte. És, hogy az Amerikai úti Szeretetkórházba került. És, hogy nem jó neki ott, haza akar menni.

Jó lenne vihogni, - mint hajdanán, de már nincs ebben semmi vicces. Látom a szobáját magam előtt, az ágyat, a picike sovány kis testet, ritkás haját a párnán, lila ajkait. Nem, nem Fifit látom, hanem Sárit, az én nagymamámat, amint erölködve próbál könyökére támaszkodva felemelkedni, hogy közelebbről súghassa a fülembe:

- Kicsi fiam, vigyél haza!

Egyszer megpróbáltam. Megálltam kocsimmal az Amerikai úton, közvetlenül a bejárat elé. Felmentem érte, emeltem a karját minden lépcsőfoknál, hogy könnyebb legyen a lépés. Leértünk a kertbe, ekkor valaki dudált, hogy útban vagyok az autóval. Mondtam neki, Mama állj meg itt és ne mozdulj! Rohantam a kocsihoz előrébb állni. De még az ajtajáig sem értem, egy tompa puffanást hallottam. Mami vágodott el, teljes hosszában, két botja kalimpált a levegőben.

Visszamentünk a kórterembe, lemostuk az orráról a vért. Nem is sírt, olyan kis hős volt.

Többé nem vittem haza.

- Mondtam, Mama, ne balance pas, mert te is hanyatt esel!