Kolombusz Kristóf  1492 október 11-én feljegyezte, hogy furcsa táncoló fényeket lát a horizonton. Valahol a  Bermudák közelében hajóztak, de a pontos poziciójukat sehogy sem sikerült meghatározniuk. Pedig amúgy ezzel általában nem volt gondjuk. A Bermuda rejtély kutatói megegyeznek abban, hogy a későbbi megmagyarázhatatlan hajó és repülőgép eltűnések esetében is, közös jellemző a helyzet-meghatározási képesség váratlan elvesztése. Úgy látszik, ha az ember nem képes megjelölni, hogy hol is van valójában, akkor hamarosan nyoma vész. Elpusztul, vagy legalább is láthatatlan tetszhalottá válik.

Kérdés, hogy mi akik hatvannyolcban még nem vonultunk a csehek ellen, mert éppen csak elkezdtük a gimnáziumot, tudtuk-e valaha is, hogy hol vagyunk és merre tartunk, -  volt-e olyan pillanat, amikor egyértelműen képesek lettünk volna megadni a koordinátáinkat. Úgy értem: meghatározni, hogy miért akarunk filmesek lenni, kitől veszzük át a stafétabotot, és merre futunk majd?

Nem lesz könnyű egy generációt meghatározni, pláne ha eltűnt generációról van szó. A legnehezebb feladat a hamis öntudat lebontása. Mert, ha most elképzelem, amint pályatársaim elkezdik olvasni ezt a blogot, szinte látom, a többsége rosszul lesz, hogy "miről beszél a Vészi, miféle eltűnésről és nemlétről, mikor én XY, igenis számítok, vagyok valaki, mondjuk tanítok is a Szinművészeti Egyetemen, vagy legalább is valamelyik jelentőségteljes médiaiskolában, és ha beírom a Google-ba, hogy XY, akkor kijön kétszáz hely, ahol emlegetik a filmjeimet. Plusz Balázs Béla díjat is kaptam az elmúlt évtizedek valamelyikében, és most készül nekem az Érdemes Művész, bár kijárna a Kossuth díj is, de sajna korrupt az én szakmám és az évek során jó néhány ellenséget szereztem magamnak az őszinte bátor kiállásaimmal."

Na, amíg a barátaim és kollégáim így és eképp berzenkednek, addig nehéz lesz eljutni a lényegig. Feltéve, ha van egyáltalán lényeg. Mert még az is lehet, hogy ez a generációsdi egy erőltetett dolog. El tudom hinni, hogy helye lehet egy olyan elméletnek is, miszerint nincsenek generációk, csak egyének, melyek némileg hasonlóan reagálnak bizonyos történelmi eseményekre, és ez a hasonlóság a műítészek malmára hajtja a vizet, mert így legalább képesek rendszerbe foglalni a korszakokat. Amúgy maximum monográfiákat írhatnának, nem pedig művészettörténetet.

Plusz nehezíti a dolgot, hogy eleve atipikus vagyok. Mindig is kilógtam a korosztályosaim közül, egyszerűen azért, mert tíztől tizenöt éves koromig Olaszországban éltem. Kimaradt az úttörőkorszak, a tompa rettegés az elnyomó hatalomtól, az állandó politikai áthallás. Például az Árpád gimnáziumban, ahol a tízórai szünetben Tarr Béla, mint másodikos kisdiák egy vastag kötéllel a nyakában lófrált, én mint harmadikos, egy partvisnyéllel elgáncsoltam Horváth Reményt. Mindhárman zavart vigyorral ácsorogtunk verdiktre várva az igazgatói irodában. Tarr Béla ma a leghíresebb magyar filmrendező, Horváth Remény a Széchényi fürdő vezető reumatológusa. (én pedig a meghatározásra szoruló generációelem)

Ácsorogtunk az igazgatóiban és bámultunk ki az ablakon. Úgy gondoltuk, hogy bár a tanácskozás kissé elhúzódik, de Fülöp Zoltán igazgató elvtárs és Tiszavölgyi igazgatóhelyettes elvtárs hamarosan méltó büntetést szab ki ránk, mert mi idétlenkedünk egy olyan helyen, amelynek hírnevét éppen Sinkovits Imre, Gyarmati Dezső és Tarlós István öregbíti. (na jó a Tarlós idesorolása történelmietlen, mert akkor még maximum biciklitúra csúcstartóként volt ismert)

És most jön a lényeg: én intőt kaptam, mert partvisnyéllel lábközé illeszkedni, pornográf és egészségre veszélyes cselekménynek minősült, Reményt vigasztalgatták mint áldozatot, Bélát pedig kirúgással fenyegették meg.

Évekig nem értettem, mi olyan szörnyű nekik abban a nyakban hordott, feltekert kötélben. Miért kerülgették a szó kimondását, miért utalgattak sandán rendszerellenes tevékenységre. Nekem a kötél annyi volt, hogy valaki bátran eljátszik a halál gondolatával, mert nem olyan vidám ezerkilencszáz hetvenben a szürke Óbudán zsíroskennyérrel a pofazacskókban, róni a az unalmas folyosókat., miközben a Stones éppen Altamonában véres koncertet nyom.  Őket viszont a kötél, több száz magyar ember dagadó nyakára, rángatózó testére emlékeztette.

Hát ezért nevezném atipikusnak magamat, a fényes tengerpartról jöttem, Nápolyból, felbőgő kismorotokról álmodoztam és esténként szamizdatok helyett Miki egér legújabb kalandjait lapozgattam.

Ahogy egyszer, a Színművészetin elsős korunkban Sós Mari osztálytársam átölelve a nyakam, megjegyezte:

 - Vészi, te annyira szép vagy …kár, hogy olyan nagyon nagyon buta.

És hát tudjuk, a szépség múlandó. A butaság meg nem annyira.